vissza a cimoldalra
2019-08-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11424)
A csapos közbeszól (95)

Házy Erzsébet művészete és pályája (4541)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3391)
A nap képe (2140)
Opernglas, avagy operai távcső... (20294)
Pantheon (2377)
Operett, mint színpadi műfaj (4042)
Kedvenc előadók (2838)
Wagner (2620)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1740)
Franz Schmidt (3408)
Társművészetek (1342)
Lehár Ferenc (677)
Milyen zenét hallgatsz most? (25035)
Kedvenc magyar operaelőadók (1139)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (821)
Kortárs zene (66)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Liszt előtt, alatt, után és nélkül – Kenneth Hamilton könyve a romantikus zongorajáték ürügyén
- zéta -, 2019-04-08 [ Könyvek ]
nyomtatóbarát változat

Kenneth Hamilton: Az aranykor után Kenneth Hamilton: Az aranykor után
fordította: Hamburger Klára
ISBN 978-615-50623-8-4
440 oldal
3990,- Ft
Rózsavölgyi és Társa Kiadó
2018

A szóló zongorakoncertek rajongói izgalmas kötettel gazdagodhattak a Rózsavölgyi és Társa Kiadó jóvoltából. A neves skót pianista, tanár és muzikológus, Kenneth Hamilton mintegy évtizeddel ezelőtti munkája, Az aranykor után immár magyar nyelven is olvasható. A téma – egyben a könyv alcíme is erre utal – a romantikus zongorajáték és a modern előadás viszonya.

Ne gondoljuk, hogy Hamilton valami tudós megmondóember, aki most rendet vág a sorok között. Nem, Hamilton inkább olyan, mint egy fantasztikus nagypapa, akinek mindenről eszébe jut valami, amit feltétlenül el kell mesélnie. Szándéka szerint végigmegy a zongorajáték aranykorán, s mindjárt az elején le is szögezi, hogy ilyen, mármint, hogy aranykor, nem igazán létezik. Majd mikor az Olvasó megnyugodva hátradőlne ennek tudatában, fél oldallal odébb elárulja, hogy Ő mettől meddig számítja az aranykort.

A nagypapa azért is jutott eszembe, mert Hamilton ritka meseszerűen szövi mondókáját. Elképesztő tudásanyag birtokában lendületesen szánt végig a témáin. A könyv végén 16 oldalt tesz ki csak a forrásjegyzék. Mindent elolvasott, ami a romantikus zongorajátékról megjelent. Napló, koncertbeszámoló, metodikai könyv nem kerülhette el a figyelmét, megspékelve művészek, tanárok, növendékek, szülők, gyermekek, házastársak, szeretők, szomszédok, inasok, hódolók és ellenlábasok végtelen feljegyzéseivel, levelezéseivel. Persze a legjobb, amikor művészeink egymásról nyilatkoznak, ők mégiscsak értettek a szakmához, s kellően epésen tudtak nyilatkozni a versenytársakról.

Mindez tehát nem a rideg tudomány mázával leöntve, hanem remek, elbeszélő stílusban, olvasmányosan tálalva, fűszerezve pompás jelzőkkel, szaftos történetekkel. Hamiltont egyáltalán nem zavarja, ha olykor kicsit bővebben merít az adott témából, bőven lábjegyzetelve ömleszti az olvasóra a tudásanyagot. Egy krimi izgalmával olvassuk, s a szerző úgy is tálalja, hogy többnyire nem is sejtjük, milyen fordulat várható a következő oldalon. Mert fordulat az van jócskán. Bőbeszédű író, aki nem tudja kihagyni a poént, ha az felkínálja magát, akkor sem, ha picit eltér a tárgytól, mert ismeri a visszavezető utat.

Hamilton maga is gyakorló zongorista, most az ötvenes évei közepén jár, tehát benne lehet a sűrűjében. Talán ezért, de munkájában elsősorban a XIX. századot és a XX. század első felét vette célba. (S talán azért is, mert ironikus nyelvezetét a pálya- és kortársak tán kevéssé vennék jónéven.)

Így olvashatunk egy hosszú-hosszú sor zongoravirtuózról, akik többségének nevét mára a feledés homálya borítja, csak valamely komponista egyik-másik darabja ürügyén szoktak olykor szóba kerülni. A legutolsó virtuóz, akivel komolyan foglalkozik, Horowitz. Gould vagy Richter, de még Arthur Rubinstein is csak említés szintjén kerül szóba. (Anton Rubinstein bezzeg annál többet.) Az ember ismeretlen névvel találkozva beleássa magát a zenei lexikonokba, nekiugrik az internetes keresőknek, de az olvasmányos írás lendülete úgyis viszi tovább.

Hamilton egészen a kezdetektől indul. Egy sor olyan problémán átverekszi magát (velünk együtt), ami manapság inkább csak a történelmi hűség miatt fontos. Azokon a hagyományokon, amik megteremtették a zongoraest fogalmát. Hosszú-hosszú ötvenoldalakat szentel olyan témákra, amikkel a mai koncertlátogató még a nagyszülei elbeszéléséből sem tudhat. Kedvencem a prelúdiumrögtönzések időszaka (nagyjából a XIX. század végéig). Amikor a művész a különböző műveket bevezető-kivezető harmóniai rögtönzésekkel látott el, s kötötte össze az egymás után következő darabokat. De az átiratok készítésének a sportja is azidőtájt terjedt el.

S hogy magam is egy kissé vitriolba márthassam a klaviatúrámat: a pedálhasználat önálló fejezet fontosságát, szerepét és jelentőségét akkor értettem meg igazán, amikor megtekinthettem Hamilton egyik koncertfelvételét. Itt lett világos, hogy Szerzőnk igazi romantikus alkat, aki siratja az elveszett aranykort. Azt az időszakot ahol a személyiség, egyedül a személyiség válhatott uralkodóvá, olykor a technikai tudást is leelőzve.

Látszólag helyben jár Hamilton, amikor a kottahűség ürügyén elemzi a hőskor jeles virtuózait. A szerző kétségkívül ironikus, de rendkívül élvezetes stílusban dorongol le olykor hatalmas művészeket, majd – s ez az írói eszköztár része lehet – egy csavarintással bebizonyítja, mindez miért volt jelentős a mai koncertezés szempontjából.

Minél inkább előrehaladtam a könyvben, egyre nyilvánvalóbb lett, nem volt megkerülhető a hangszer fejlődése ebben az aranykornak nevezett időszakban. Hiszen az első nagy zongorakoncertek sztárjairól szóló tudósítások sorozatban úgy kezdődtek, hogy XY előző esti működését hány eltört billentyű és kalapács, mennyi szétszaggatott húr szegélyezte. Liszt Ferenc koncertjein az első évtizedekben két zongorát állítottak fel. Egyrészt, hogy bálvány mindkét arcprofilját megcsodálhassák a hölgyek, másrészt, mert az első évtizedekben a géniusz már szünetre szétverte mindkettőt és a készenlétben várakozó hangoló hosszú munkával tudta újra hadrendbe állítani őket a folytatáshoz. Nyilván ezzel összefüggésben uralkodtak el a mai páncéltőkés hangszerek, s hogy a tagadott aranykor végére gyakorlatilag befejeződött a hangszer megújításának időszaka is.

A látványelemek kezdetektől fogva erősen uralják a műfajt, azt hiszem, így van ez mind a mai napig. (Hát hogyne, emlékeznek még Schiff András óraláncára?) Talán csak az eszközök változtak, meg kicsit a nézőpont. Kenneth Hamilton könyve után úgy érzem, minden úgy jó, ahogy alakult. Ugyan a terjedelmes kötet alcíme nem ez, de mégis azt hiszem, valójában ez egy hatalmas laudáció Liszt Ferenc felé. Mert minden bekezdés eleje onnan indul ki és ott végződik, hogy mindez mit jelent Liszt működése tükrében. Hogy mi volt Liszt előtt, alatt, után és nélkül. Kíváncsian olvasnám a XX. század második felének elemzését is Hamilton tollából.

A példás gondossággal kivitelezett, izgalmas kottapéldákkal megtűzdelt könyv Hamburger Klára szakszerű és ugyanakkor mégis szellemes fordításában kerülhetett a magyar olvasó kezeibe. Ott a helye minden zongorázás iránt elkötelezett zenebarát könyvespolcán.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
20:00 : Budapest
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Miklósa Erika, Janicsák Veca, Sándor Péter, Szemenyei János, Gábor Géza, a Magyar Állami Operaház Zenekara és Kórusa, Tolcsvay László rock együttese, Tiszta Forrás Zenekar
vez.: Werner Gábor


Tolcsvay László-Tolcsvay Béla: Magyar Mise
Tolcsvay László: Új Magyar Rapszódia - ősbemutató
TOLCSVAY LÁSZLÓ-TOLCSVAY BÉLA: Magyar Mise
TOLCSVAY LÁSZLÓ: Új Magyar Rapszódia - ősbemutató
20:00 : Dörgicse
Landhaus

Érdi Tamás (zongora)
A mai nap
született:
1937 • Bogár István, zeneszerző, karmester († 2006)
1974 • Maxim Vengerov, hegedűs
elhunyt:
1611 • Tomás Luis de Victoria, zeneszerző (sz. 1548)
2016 • Daniela Dessi, operaénekesnő (sz. 1957)