Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

A Királynő lemondott a trónról (de a korona az övé maradt)

2019-04-03 12:41:51 - beatrice -

A Királynő lemondott a trónról 2019. március 17, 20, 23, 27.
München, Nationaltheater

Donizetti: Roberto Devereux

Elisabetta: Edita Gruberova
Nottingham herceg: Vito Priante
Sara: Silvia Tro Santafé
Roberto Devereux: Charles Castronovo
Lord Cecil: Francesco Petrozzi
Sir Gualtiero Raleigh: Kristof Klorek
Apród: Boris Prýgl
Giacomo: Philipp Moschitz

vez. Friedrich Haider

Egy ideje már benne lógott a levegőben, de nemrég hivatalosan is bejelentést nyert, hogy Edita Gruberova lezárja operaszínpadi pályafutását, és kedvenc, ikonikussá vált szerepében Münchenben búcsúzik a színpadtól, Donizetti Roberto Devereux-jének Erzsébet királynőjeként. Ebben az operában, a történelmi tényekkel ellentétben, az idős királynő lemond a trónról a fináléban.

A négy előadásból álló szériának eredetileg két előadása lett volna Gruberováé, de az első két előadásra betervezett Sondra Radvanovsky pár hónapja bejelentette, hogy kiveszi a szerepet a repertoárjából, és a 72 éves Gruberova elvállalta ezt a két előadást is. Dacára annak, hogy ezen előadások után csak két napja volt pihenni, pedig Devereux-t már jó ideje csak háromnapos szünetekkel vállalt. Feladta a leckét sajátmagának és teljesítette is. Úgy vélem, sikeres, ebben a fachban példátlanul hosszú pályafutásának egyik titka, hogy pontosan fel tudja mérni, mire képes. Magasra teszi magának a lécet, de csak olyan magasra, amit még tényleg meg tud ugrani, és aztán meg is ugorja azt. Ehhez vagy nagyon erős külső kontroll, vagy nagyon reális önértékelés szükséges — tudomásom szerint nála az utóbbiról van szó.

Ez az 1980-as évekbe helyezett és így nem is nagyon avuló produkció (rendező: Christof Loy) 15 éves, 53 előadása volt, és mindegyikben Gruberova alakította a női főszerepet. Alighanem ez is rekord. (Nyilvánvalóan kellett hozzá Radvanovsky lemondásán túl az egyébként többször változó operai vezetőség megfelelő hozzáállása, no meg a primadonna nimbusza is.)

Úgy énekelt Gruberova, mint 15 éve? Az első három előadáson nem teljesen, de a lényeg akkor is ott volt. A nagyon szuggesztív alakítás, az elképesztő koloratúra-rafinériák nagyrésze, meg a záró D is. Az első három előadáson egyes magas hangokat kicsit rövidebb ideig tartott ki, mint megszoktam. Kicsit spórolt pár helyen, de mégis mindig jól hallható volt (egyszer a kakasülőn voltam, a többi előadáson az első sorokban), a felhangjainak köszönhetően. Úgy vélem, minden — általam meglátogatott — operaház és koncertterem közül a müncheni Nationaltheaternek van a legkedvezőbb akusztikája az ő hangja számára, a felhangjainak ez a tér a legbarátságosabb. Jó, hogy ez lett a színpadi búcsú színtere. (Ha már búcsúzni kell...)

A negyedik előadáson szinte időgép-érzésem volt, mintha 15 évvel korábban lett volna. Minden jelenet még jobban sikerült, mint az előző előadásokban. Az első jelenetben volt érzékelhető némi visszafogottság, avagy elfogódottság, de pl. a "se amor ti guida" szövegen énekelt leheletfinom hajlítgatások ebben az előadásban voltak a legjobbak, legkidolgozottabbak.

Az elfogódottságnak, ha tényleg volt ilyen, oka lehetett, hogy a művésznőt meglepetésként érte, hogy amikor megjelent a színpadon, nagy ováció fogadta. Ez a nézői viselkedés ugyanis Münchenben nem szokásos (Bécsben már inkább). Az ovációt a — nem kis részben Bécsből érkezett — rajongók előre megszervezték, egymást értesítették a tervről, és a karmesterrel is előre leegyeztették, hogy pontosan melyik másodpercben induljon az ünneplés — nem akkor, amikor Gruberova hátul megjelent a színpadon és már szólt a bevezető zene, hanem abban a másodpercben, amikor a művésznő már előrejött, a bevezető zene véget ért, de a művésznő még nem szólalt meg. Pontosan kellett időzíteni, tapsra kész kézzel vártuk a pillanatot, és fényesen sikerült a terv, sokan csatlakoztak a tapshoz és bravózáshoz. A meglepett művésznő egy idő után meghajolt — ő nem fél egy pillanatra kilépni a karakteréből, hogy aztán ugyanolyan gyorsan vissza is térjen abba.

51 évnyi színpadi tapasztalata, kivételes koncentrálóképessége, lélekjelenléte még egy váratlan helyzeten is átsegítette, a második előadáson: a "Vivi ingrato" áriát bevezető recitativo során hirtelen tüsszentenie kellett (én eddig ilyet még nem tapasztaltam se őnála, se más énekesnél, de persze megeshet). Először annyit érzékeltem, hogy "valami nem stimmel, talán elfelejtette a szöveget?", aztán kijött a hapci, amit nagyon artisztikusan úgy formált át, mintha felzokogott volna. Aki először látta a produkciót, azt hihette, hogy ez eleve így volt tervezve.

Nagyon profi előadás szerveződött köré, mindenre odafigyeltek, mindenki nagyon jól tudta a szerepét, az utolsó statisztáig bezárólag. A zenekar, hála Friedrich Haider karmesternek, igen kifinomult módon közvetítette a szereplők lélekrezdüléseit. Több karmesterrel hallottam már a darabot, de messze ő a legjobb. Egyébként Münchenben ő vezényelte mind az 53 előadást a 15 év alatt.

Charles Castronovót nem először láttam a címszerepben. Abszolút profi. Tulajdonképpen lírai tenor, de szépen megfelelt a szerep követelményeinek. Vannak-voltak tenorok, akik a börtönjelenet záró csúcshangját jobban kitartják-kitartották, mint ő, de azért panaszra nem volt okunk. Stílusos előadó, jól "beszéli" a belcanto nyelvét, jó színész. Mindenben megfelelő partnere volt a primadonnának. Az első előadásban, a kakasülőről hallgatva pár helyen kicsit fakónak tűnt a hangja, de a további előadásokban (az első sorokban ülve) nem volt ilyen benyomásom.

A Sarát alakító Silvia Tro Santaféről is szinte csak jót mondhatok. Őt is többedszer hallottam, fönt érdekes attraktív éllel rendelkező, lejjebb meg melegen szóló "spanyolos" hang, gyors vibrátó, jó belcanto-érzék, jó színpadi játék jellemzi.

Problémásabb volt a bariton, Vito Priante. Az első két előadásban, a tenorral énekelt duettel bezárólag még abban se voltam biztos, hogy valódi baritont hallok. Csak a magas hangok szóltak igazán, azok alatt valami nem túl erős, nem eléggé támasztott, igen vibrátós, mondhatni, zörgős hang szólt. Aztán mintha technikát váltott volna, jóval kisebb lett a vibrátó, erőteljesebb és baritonálisabb a hang, a Gruberovával énekelt duettjében egész jól szólt (bár még itt sem zengett úgy, mint egy élvonalbeli bariton). A harmadik és negyedik előadásban viszont már kezdettől fogva ez a hang szólt belőle.

A kis szerepeket is nagy gonddal osztották ki. A mellékszereplők közül kiemelném a Robertót gyűlölő, szadista, buzgómócsing Lord Cecilt alakító, perui származású karaktertenort, Francesco Petrozzit. Őt sok évvel ezelőtt láttam először Münchenben, a Lammermoori Luciában, mint Normannót. Már akkor is rendkívül lelkesen, mindent beleadva énekelt és játszott, és most is ez jellemezte. Az ilyen lelkes mellékszereplők emelik az előadás fényét, és igazolják a mondást, hogy valójában "nincsenek kis szerepek".

A finálé mindegyik előadásban jól sikerült, az utolsóban egyenesen pazar volt, egy hatalmas, igazi régivágású gruberovás, hosszan kitartott D-vel megkoronázva, ami után felrobbant a közönség, és 58 percig tartó ünneplés vette kezdetét, álló ovációval, a művésznőre hulló vörös rózsaszirom-esővel, és több tucat, a rajongók által kifeszített transzparenssel tarkítva.

A Királynő lemondott a trónról

Az igazgató, Nikolaus Bachler tartotta a laudációt. Megtudhattuk belőle, hogy Gruberova 308 előadást énekelt e házban, és egyet se mondott le. 1974-ben, tehát 45 éve debütált a Nationaltheaterben, az Éj Királynőjeként, így pályafutása királynőtől királynőig tartott. Stílusos ajándékként meg is kapta a Devereux-előadásban szerepelt kellék-koronát. (Szimbolikusan értelmezve: lehetnek majd ezen a színpadon más királynők, más koronával, de EZT a koronát immáron nem hordhatja senki más.)

Az ünnepelt rövid köszönőbeszédet mondott, a beszéd végén az Őrá jellemző közvetlen és őszinte stílusban azt mondta: "Nagyon-nagyon szép volt, csodálatos volt — és elég volt." A Királynő ezzel lemondott a trónról (mint Erzsébet teszi az opera végén).

Nekünk rajongóknak meg el kell végeznünk a gyászmunkát. Nehéz lesz.

A Királynő lemondott a trónról
fotó:© Helmut Fischer






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.