vissza a cimoldalra
2019-09-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11438)
A csapos közbeszól (95)

Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61896)
Juan Diego Flórez (739)
Társművészetek (1412)
Balett-, és Táncművészet (5886)
Élő közvetítések (8141)
Pantheon (2387)
A díjakról általában (1069)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4562)
Erkel Színház (10315)
Kimernya? (3221)
A nap képe (2157)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1764)
Franz Schmidt (3422)
Opernglas, avagy operai távcső... (20316)
Operett, mint színpadi műfaj (4061)
Erkel Ferenc (1063)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Merényletek a lagúnákban – A Gioconda az Erkel Színházban
- ppp -, 2019-03-06 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

A Gioconda az Erkel Színházban Erkel Színház
2019. február 24. / március 3.

Ponchielli: Gioconda

Gioconda - Sümegi Eszter
A vak asszony - Wiedemann Bernadett
Barnaba - Alexandru Agache
Enzo Grimaldo - Boncsér Gergely
Laura Adorno - Gál Erika
Alvise Badoero - Cser Krisztián
Zuàne - Kőrösi András
Isèpo, - Kristofori Ferenc
Pap / Egy énekes / Egy távoli hang - Irlanda Gergely
Másik távoli hang - Matyó Márió

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kesselyák Gergely

Ez is megvolt hát. Az Erkel Színházba szorított pesti operajátszás idei, lényegében csak decemberben elkezdett csonka évadának legjobban várt bemutatója volt a Gioconda, még akkor is, ha divat lett újabban fanyalogni rajta, egyenesen felesleges és középszerű operának titulálni. Helytelenül. A Gioconda egy kitűnő mű, olyan igazi „operás” olasz opera, van benne minden: szerelem, féltékenység, bosszú, szenvedély. Édestestvére, már ami a libretto képtelenségeit illeti, a Trubadúrnak vagy a Végzet hatalmának. Fel lehet sorolni kétségtelenül néhány esetlen vagy zavaros fordulatát, cselekménybonyolítási megoldásait, kezdve attól, hogy mit keres a vak asszony Velence legelőkelőbb palotájának bálján, a méreg és álméreg cseréjéig bezárólag. (Már Katona Bánk bánjának dramaturgiájában is a gyenge pont volt a hevítő és altató porok trükkje, de ettől nem lett rosszabb műve a magyar drámairodalomnak, vagy kevésbé kedves honfiúi szívünknek.) A Gioconda nagyon jól megírt opera, csodálatos zenékkel, szólószámokkal és kisebb nagyobb együttesekkel teli opera, amely megfelelő előadásban nem téveszti hatását.

Megfelelő előadásban — nos, igen, ez itt a probléma. A Gioconda színvonalas előadásához kell hat nagyszerű énekes, csodálatos hanggal és színpadi alakító készséggel. E hat közül a címszereplő és a tenor főhős szólama az operairodalom legigényesebb, de egyben leghálásabb feladatai közé tartozik. Ám a másik néggyel is igazán jól bánt a zeneszerző, mert mindegyiküket megajándékozta egy pompás, mutatós szólószámmal, és jobbnál jobb duettekkel illetve tercettekkel. Aki emlékszik az utolsó, 1991-es pesti bemutatóra, és az utána 1999-ig tartó szériára, tudhatja, milyen forró hangulatú előadások voltak, igazi operai élmények, remekebbnél remekebb szólistákkal, Mikó András önmaga legjobb művészi pillanatait jelentő rendezésében. A bemutatót Lamberto Gardelli vezényelte felejthetetlenül, de később izzó előadásokat láthattunk Rico Saccani dirigálásával is.

Ami a mostani bemutatót illeti, semmilyen értelemben nem mérhető a huszonnyolc évvel ezelőtti produkcióhoz. Mikor az első híradások szerint a színház akkori művészeti vezetője lett volna eredetileg a rendező, tudni lehetett, hogy sok jóra nem számíthatunk. Anger Ferenc távozásával — vagy eltávolításával — a rendezés új gondnoka az új művészeti igazgató lett. Almási-Tóth András korábbi rendezéseit ismerve meglehetősen szkeptikus voltam, tekintve, hogy meggyőződésem szerint a Giocondát vagy hagyományos formában viszik színre, vagy az egésznek semmi értelme. Azon egyszerű oknál fogva, hogy egy ilyen cselekményű opera ellenáll minden modernizálásnak.

Almási-Tóth is érezhetett valami ilyesmit, mert rendezése első pillantásra tradicionálisnak tűnik. Sőt: összességében, néhány ötletet leszámítva, az is. Erre mutat a velencei tájképet mutató előfüggöny és a színpadi keret is. A jelmezkollekció már eléggé eklektikus, különböző korokból összeállítva, a Gioconda eredeti korától eltérő viseletekkel, de összességében színben és formában is dekoratív kreáció. Érthetetlen, miért adták Gioconda legszebb ruháját, amely bármelyik mai primadonna koncert estélyije is lehetne, rá épp az első felvonásban, ahelyett, hogy a harmadik felvonás báli képében kapta volna. Ugyanígy az is, hogy Laura miért ugyanabban a dekoratív ruhában készül a bálba, mint amelyet az első felvonásban lényegében utcai ruhaként viselt.

A díszlet legnagyobb ötletének szánt színpadi medence, amely a várost meghatározó lagúnákat lenne hivatva megjeleníteni, teljes mértékben elhibázott. Egyrészt mert hiteltelen: a velencei lagúnák ugyanis több méter mélyek, abban úgy tapicskolni, mint ebben a kacsaúsztató mélységét el nem érő nagyméretű lavórban teszik a szereplők, fizikai képtelenség. Másrészt, és ez talán még nagyobb probléma: leszűkíti a teret. A szereplőknek folyamatosan keskeny pallókon kell közlekedni, nagyon gyakran akusztikailag előnytelenül háttérbe szorítva, a kórus pedig a cselekmény szinte teljes egészében hátul áll. Ha az énekkar (karigazgató: Csiki Gábor) volumenéhez hozzáadjuk a távolság miatt elvesztett decibeleket, azt mondhatjuk, hogy eggyel növelték eddigi kiváló kórusprodukcióik számát

A további rendezői ötletek sem voltak meggyőzők, és akkor még finoman fogalmaztam. Kirívóan darabidegen és zeneellenes a második felvonás hirtelen eleredő esője, amely ellen védekezve Laura és Enzo azon nyomban esőköpeny alá is bújnak. A köpenyt kereső, fejük fölé terítő suta mozgással, az eső kopogó-tocsogó zajával sikerül a duett finom poézisét teljesen lemészárolni. A csapadék amúgy is fixa ideája lehet Almási-Tóthnak, mert a negyedik felvonás búcsú tercettje alatt hirtelen elkezd zuhogni a hó. Velencében, szeptember elején… Gyönyörű a búcsú hóesésben, igen — a téli Párizsban, a Bohéméletben.

A fentebb felsorolt apró merényletek után a fináléban következik az igazi, a halálos. A libretto szerint Gioconda, aki esküt tett Barnabának, hogy az övé lesz, ha megmenti a börtönből szerelmét, az utolsó pillanatban végez magával. Mert nem lát más kiutat, hogy esküjét ne kelljen megszegni. A szövegből pontosan kiderül, hogy mindezt miért teszi, és utolsó szavaival „Ecco, il corpo ti do!” („Íme, neked adom a testem!”) mintegy betartja a borzalmas esküt. Becsülettel hal meg, mert becsülettel nem élhet tovább — hogy egy másik opera szavait vegyem kölcsön. A mostani rendezés szerint Gioconda nem magával végez, hanem Barnabát lövi le. Ezzel a becsületes, mélyen vallásos, jólelkű lányt ócska gyilkossá degradálja le, aki esküszegését még a legaljasabb bűnnel is tetézi. És bár Gioconda kezében tartja a Laurától elvett mérget, és a falon folyik a vér, a függöny lehullásakor sem lehet tudni, vajon meg fogja-e azt inni. Mit akar jelenteni ez képben feltett a kérdés? Hezitál még a hölgy, hogy anyját, szerelmét elvesztve, gyilkosként esetleg tovább akar élni? Ilyen képtelenség előfordulhat egy mai rendező elképzelésében, de biztosan totálisan ellentétes a szerző akaratával és a mű szellemével.

A Gioconda az Erkel Színházban

A rendezés ellenére persze az előadás zeneileg még kiváló lehetne. Nem az. Ehhez nem adottak a szerepek által megkövetelt énekesek. A címszereplő Sümegi Eszter, aki semmiben nem felel meg szólamának, mivel nem olasz drámai szoprán. Sose volt az, ma sem az. Ehhez hiányzik mindenekelőtt a sűrű, telt középregiszter, amely ebben a darabban kulcsfontosságú. Magassága éles, a folyamatos nyomástól kellemetlen a színe, túl erős a vibrátója. Továbbra is állandóan rányom a magas hangokra, amely ott a legzavaróbb, ahol pianókat kellene énekelni. Teljes egészében hiányoznak a mellhangok, amelyek nélkül nincsenek meg a mély fekvésű részek színei, volumene, drámaisága. Ahol kevesebbnek kéne lenni, ott sok, ahol többnek, ott kevés. Rettenetes előnytelen parókája nem a velencei énekesnő, hanem a velencei utcanők auráját idézi. (Tulajdonképpen nem is értem, hogy fogadhatta el.) A szerepet elénekli, anélkül, hogy a figurához és szólamhoz igazán köze lenne.

Az előadás leggyengébb pontja Boncsér Gergely. Ritkán lehet ilyet egy alakításról mondani, de most kell: ez az Enzo hangilag teljes képtelenség. Oly mértékben hiányzik a szólamhoz szükséges minden adottság: fény, erő, volumen, hogy az egészet komolyan se lehet venni. A legszebb részek estek sorozatban áldozatul ennek a széles gesztusokkal kísért tátogásnak a 24-i előadáson. 3-án egy árnyalattal javult a helyzet, de a kotta parancsaitól, a szerepben megszokott hangtól nem fényévek, hanem galaxisok választották el. (Ami most Boncsérral, ezzel a jobb sorsra érdemes lírai tenorral történik, az minden szempontból megbocsáthatatlan bűn. Tönkretesznek egy énekest, és ő hagyja magát tönkre is tenni a nem neki való szerepek sorával. Dick Johnson után Enzo, és már jön Des Grieux. És közben párhuzamosan próbál más színházban más szerepet előadások után, előtte szünnap nélkül koncerten énekel… Eszembe jut egy másik tenor, még a Petrovics-korszakból. A direktor, aki közismert volt határozott megállapításairól, amikor az énekes nem a maximumot nyújtotta, megkérdezte tőle, hogy a pesti előadás előtti napon miért énekelt főszerepet egy vidéki színházban. „Kell a pénz”— hangzott a felelet. Mire a direktor: „Hang nem kell?” Így állunk. Szomorú ilyet mondani, hogy a Giocondában egyébként lenne szerep Boncsér Gergelynek. De az Isepo, nem Enzo.)

A szoprán és tenor főszerepekhez képest kevésbé veszedelmes a másik négy, és ennek a négynek alakítóik sokkal jobban meg is felelnek. Barnaba szerepével ugyan alaposan elbántak, amikor kihúzták szólamából a mű egyik slágerét, a Barcarolát. Ilyen abszurd merényletet soha, a világ egyetlen színházában sem követtek el, különösen, ha olyan színvonalú alakítóról van szó, mint Alexandru Agache. Ő az ária nélkül is rendkívüli erővel van jelen. Teljes mértékben uralja az első felvonást, a negyedikben pedig ő mutatja meg azt a hangi sűrűséget, színpadi jelenlétet, amelyet ez az opera megkíván, és amelyet partnernőjétől hiába várunk.

Gál Erika Laurája az előadás második legsikerültebb alakítása. A magas regiszterben biztosan és szépen szól a hangja, ami ebben a gyakran kényelmetlen fekvésű szerepben kulcsfontosságú. Sajnos azonban a szerep a mezzo tartomány teljes skáláját kihasználja, és Gál Erika hangja a közép és mély regiszterben már nem olyan acélos, mint a felsőben. Különösen a második felvonás drámai duettjének középrészében, talán az egész mű legimpresszívebb dallamában („L’amo come il fulgor del creato”) hiányzik az átütő erő. Ennek ellenére, ahogy az korábban minden Nabucco előadáson is történt, Gál Erika és Agache mutatja meg, hogy is kellene ezt az operát megszólaltatni.

Cser Krisztián nem először győzött meg arról, hogy milyen értékes matéria birtokosa. Gyönyörű színű, erőteljes basszus hang az övé, amely sajnos továbbra sincs technikailag kidolgozva a középregisztertől felfelé. Ezért van az, hogy mikor kisebb szerepben lép fel, amely a magasságokat nem teszi próbára, mindig kiváló. Alvise azonban nem ilyen szerep. Cser zeng alul, de szorít és fakóbb a magasban. Marad rögzítendő erényként a kitűnő színpadi megjelenés, a jó alakítás, noha a harmadik felvonás hiszteroid férj-karaktere abszolút távol áll a zene által sugallottól. Cser érdeme, hogy ennek ellenére kitűnően megoldja, az ária végén egy biztos F-fel, amelytől bizony még világhírű pályatársai is ódzkodtak olykor.

A Vak asszony szerepébe a bemutatón Kiss Judit Anna ugrott be, a szem- és fültanúk szerint revelációnak mondható alakítást nyújtva. Az általam látott két előadáson már az eredetileg kitűzött Wiedemann Bernadett énekelt. A szerep kicsit mély neki, úgy általában, de ami lent hiányzik erőben, azt pótolja a még mindig jól szóló középregiszter, és az átélt, meggyőző szerepformálás.

A karmesterpulton ismét, mint korábban annyiszor, kiváló teljesítményt nyújtott Kesselyák Gergely. Ez az ő világa! Egyrészt a pálca, másrészt az olasz opera. Hagyja a rendezést, meg a zsűrizést — vezényeljen, így! Kitűnően összefogta a zenekart, ezúttal az árokból igazán az est legszebb zenei momentumait hallhattuk. Ahol lehetett és kellett vissza is fogta muzsikusait, ahol kellett, meghajtotta a tempót, hogy segítse a szólistákat. Volt, akin nem lehetett így sem segíteni, de ez nem az ő hibája. Nagyszerű volt az Órák tánca, mikor a második estén eltekintettem az úgy látványban, mint koreográfiában is darabidegen mozgástól. Különös, hogy egy balett épp a tánc nézése nélkül, mint zene fejti ki igazán hatását; most legalább egy ilyet is kipróbáltam. Mivel ennek a táncnak az Órákhoz semmi köze, érthető, miért hagyták el a báli kép bevezető részét, amelyben Alvise köszönti vendégeit, és az Órák táncaként exponálja a következő balettet.

Összességében ez a Gioconda részeiben és egészében is alatta maradt a várakozásoknak, és a lehetőségeknek egyaránt. A színháznak a két főszerepre más szólisták is rendelkezésre álltak volna, de ők még egy második vagy harmadik szereposztásra se kaptak lehetőséget. Emögött nem tudom nem sejteni a produkció hivatalosan is védnökének megjelölt Marton Éva befolyását. Neki bizonyára nem állt érdekében, hogy egy olyan produkció jöjjön létre, amely bármiben is arra utalna, hogy utána is lehet jó Gioconda-előadást csinálni. Emlékezzen csak mindenki arra a bécsi csodára! A nagy szoprán nyugodtan alhat: itt és most a csoda elmaradt.

A Gioconda az Erkel Színházban
fotó:© Rákossy Péter

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

MÁV Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Szenthelyi Miklós
"Különleges tehetségű hegedűsok gálakoncertje"
Szenthelyi Miklós zeneakadémiai osztályának hallgatói
BRUCH: 1. (g-moll) hegedűverseny, op. 26 – 2. Adagio
ifj. Mága Zoltán (hegedű)
RAVEL: Tzigane
Korb Vanessza (hegedű)
BRUCH: Skót fantázia, op. 46 – Bevezetés: Grave
Kuti Róbert (hegedű)
SAINT-SAËNS: Havanaise, op. 83
PAGANINI: Moto perpetuo, op. 11
Hodos Dániel (hegedű)
WAGNER: „O du, mein holder Abendstern” – Wolfram áriája a Tannhäuser 3. felvonásából
DONIZETTI: „Come Paride vezzoso” – Belcore áriája a Szerelmi bájital 1. felvonásából
Szenthelyi Krisztián (bariton)
PAGANINI: 1. (D-dúr) hegedűverseny, op. 6 – 1. Allegro maestoso
Z. Lendvai József (hegedű)
PAGANINI: 1. (D-dúr) hegedűverseny, op. 6 – 2. Adagio espressivo, 3. Rondo. Allegro spirituoso
Bácsy-Schwartz Zoltán

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nora Fischer (mezzoszoprán)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
SCHUBERT-BERIO: Visszaadás
BERIO: Népdalok
J.S. BACH-RESPIGHI: Nun komm, der Heiden Heiland, BWV 659
RESPIGHI: Róma fenyői
19:00 : Veszprém
Hangvilla

Győri Filharmonikus Zenekar
vez.: Medveczky Ádám
DUBROVAY LÁSZLÓ: Ünnepi zene
BARTÓK: A fából faragott királyfi - szvit, BB 74
RIMSZKIJ-KORSZAKOV: Seherezade, op. 35
A mai nap
született:
1923 • Kónya Sándor, operaénekes († 2002)
1973 • Ingrid Fliter, zongorista
elhunyt:
1835 • Vincenzo Bellini, zeneszerző (sz. 1801)
2006 • Pege Aladár, jazz-muzsikus, zeneszerző (sz. 1939)