vissza a cimoldalra
2019-03-26
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11326)
A csapos közbeszól (95)

Momus-játék (5618)
Kimernya? (2987)
Balett-, és Táncművészet (5756)
Milyen zenét hallgatsz most? (25010)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3189)
Társművészetek (1298)
Erkel Színház (9809)
Bartók Béla szellemisége (278)
Bartók Béla (1881-1945) (209)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4466)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1618)
Franz Schmidt (3297)
Fiatal művészeink hazai és nemzetközi sikerei (329)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61589)
Pitti Katalin (824)
Melis György (254)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A régi iskola pró és kontra – A két Foscari a MÜPÁ-ban
- zéta -, 2018-11-30 [ Budapesten ]
nyomtatóbarát változat

A két Foscari 2018. november 27.
Művészetek Palotája
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Verdi: I due Foscari

Lucrezia Contarini - Guanqun Yu
Jacopo Foscari - Ivan Magrì
Francesco Foscari - Leo Nucci
Jacobo Loredano - Sebestyén Miklós
Pisana - Fodor Bernadett
Barbarigo - Horváth István

km. a Müncheni Rádió Zenekara
a Bajor Rádió Énekkara
vez. Ivan Repušić

A Művészetek Palotája ősz végi koncertszerű „nagy operadobásának” Giuseppe Verdi egyik legritkábban játszott opusát, A két Foscarit választotta és milyen jól tette. A korai művek összes szimptómája megtalálható benne. Rendkívüli dallaminvenciók jellemzik, de már túl vagyunk az első operák direkt színpadi történésein. Verdi hallhatóan kereste az új arculatát, ezért láthatott érdekeset Lord Byron drámájában.

De azt is tudni kell, hogy ezek az esztendők (a 1840-es évek közepéről beszélünk) a „gályarabság évei” voltak a fiatal Maestro életében, amikor egyik bemutatója követte a másikat. A Foscari előtt bő fél évvel mutatták be az Ernanit, s alig három hónappal később követte a Giovanna D’Arco. Már országosan ismert név volt Itáliában, operai berkekben mindenképpen, de még nem tudott az impresszárióktól és operai kiskirályoktól független alkotóvá válni.

Ilyen előzmények után A két Foscari mérsékelt sikert aratott, s később is az életmű ritkán játszott darabjai közé tartozott. Magyarországon 1850-ben mutatták be a Nemzeti Színházban, s a híradások szerint öt év alatt összesen 28 alkalommal került színre, ami nem rossz arány (a Luisa Miller pl. négy előadást élt meg), de utána igen hosszú Csipkerózsika-álom következett.

Azt hiszem, Verdi azért szeretett bele A két Foscari szüzséjébe, mert egy érdekes lélektani szituációt talált benne, ami a korabeli zenés műfajban mindenképpen szokatlan elem volt. Később azután, épp Verdi munkálkodása nyomán mindennapossá vált a zenés színpadon. A darab tulajdonképpen egyetlen lélektani drámára épül fel: Francesco Foscari dózse szinte vég nélküli belső tusakodására, amiért a hatalom képviselőjeként sem mentheti egyetlen élő fiát a Tízek Tanácsának ítéletétől. Ez a szituáció kicsit foglyul is ejtette a komponistát, és a szövegíró Francesco Maria Piavét, mert minden viszonyt és szituációt csak a dózse kétségbeesett helyzetéből tudtak megláttatni.

Verdi egyébként kitartóan haladt tovább az úton, az áriák és jelenetek egyre erőteljesebb drámaisággal szólalnak meg, ugyan a cselekmény statikus mivolta ezúttal nem hagyott igazi lehetőséget valódi tömegjelenet megvalósítására, de olykor-olykor azért megérezhetjük a későbbi operai nagyjelenetek szelét. S kipróbálhatott olyan effektusokat, amik később oly hatásosak voltak egy-egy zsánerkép megjelenítésében. Személyes kedvencem a cselló és brácsa szólamvezetők duójaként megszólaló hangulatfestő zene, ami a második felvonás börtönjelenetét vezeti fel.

Az előadást a szervezők klasszikus one man showként terítették, szinte minden hirdetés a veterán Leo Nuccit mutatta, akinek régi szerepe Francesco Foscari. A feladat annyiban is testhezálló, mert a hetvenhetedik évében járó hősbariton erőteljesen közeledik a szerep valódi korához, ami kerek nyolcvan esztendő. Nem titkolom, sosem voltam Nucci nagy rajongója, talán egyedül Giulini Falstaffjában nyerte el maradéktalanul a tetszésemet (Fordot alakította Bruson címszerepe mellett), s az bizony nem tegnap volt.

De Nucci jött és énekelt. Már önmagában tekintélyparancsoló, ha valaki ennyi idős korára is viszonylag intakt hangon képes énekelni, de Ő ennél sokkal többet hozott. Azt a pluszt, amit a fél évszázadot meghaladó pálya során gyűjtött össze a sok-sok drámai figurából összegyúrva. Pontosan tudja, helyesebben inkább: érzi, hogy egy frázis, egy szimpla dallam mitől válik drámává, hogy hova kell a hangsúlyt helyezni, hogy mit lehet elnagyolni a kifejezésben és mit nem. Amúgy becsülettel végigvitt minden dallamot, pedig az idősb Foscari szólamát Verdi rendesen megtűzdelte ékesítményekkel.

Nucci nagy pillanata a harmadik felvonásban jött el. Előbb önnön tehetetlensége által összetört apát mutatja, majd amikor a Tanács megfosztaná uralkodói rangjától is, még egyszer, utoljára próbál a nevéhez, hírnevéhez méltó erőt felmutatni. Nucci a ’Questa dunque’ kezdetű nagyáriájában egyszerűen kezébe veszi a tempót és szédületes formában söpör végig rajta. A kényelmetlenül magas fekvésű ária, a híres ’Cortiggiani’ méltó előképe, de az énekes – aki több évtizede a szerep gazdája – ellenállhatatlan drámaisággal jeleníti meg.

A jelenet végén még az előítéletekkel érkező néző is kezét felrakva, párás tekintettel kénytelen elismerni, hogy egy biológiai csodát lát, egy régi iskola utolsó mohikánját. Abban a pillanatban egy emberként tomboltunk Nucci-fanként a nézőtéren. Igen ám, de volt folytatás!

Nucci a publikum ovációjára válaszul kilépett még a koncertszerű előadás keretéből is, hajlongott, puszikat dobált, ünnepeltette magát. A dirigens csatlakozott hozzá, felállította a zenekar, hosszasan ölelgették egymást a baritonsztárral. És még hátra volt 5 perc a darabból, épp Francesco halála, még ha erről a közönség döntő többsége a ritkán hallható mű ismeretlensége folytán nem tudott. Csak hosszú percek múltán jöttek rá, hogy a kórus nem véletlenül álldogál ott kottával a kezében.

A vastagbőrű nárciszmus eme ritka megnyilvánulása után Nucci egy laza mozdulattal visszalépett (legalábbis Ő úgy hitte) ugyanabba az állapotba, mint amiben tapsvihar előtt volt és a régi iskola poros hagyományainak megfelelően becsülettel meghalt dózseként. Kár volt ezért a közjátékért, nagyon kár, mérhetetlen csalódottságot éreztem, azt hiszem, nem egyedül.

Jacopo Foscari szólamában a jónevű Ivan Magri mutatkozott be. Hangi teljesítménye hullámzó volt, egyfelől nagyon szép, kiművelt orgánum birtokosa, aki karcsú hangján gyönyörű és finom megoldásokat képes bemutatni. Másrészt, valami ezzel a kiművelt technikával nagyon is hibádzott, mert, amikor az énekes fortét szólaltatott (volna) meg, az leginkább csak látszott, de hangzásban alig volt több, mint előtte, amikor piano énekelt. De mondom, látszott, hiszen a fiatal énekes nyakán kidagadtak az erek, láthatóan erőlködött, de sem a hangszínen, sem a volumenen ez nem hallatszott.

Az est mélypontját számomra a kínai szoprán, Guanqun Yu szolgáltatta. A hangi ábrázolás sápadt és görcsös volt. Az énekesnő magasságai elvékonyodtak, igazi csúcshangoktól megtartóztatta magát. A középfekvés sem jobb, a mélységei színtelenek, szövegét mérsékelten lehetett érteni, a koloratúrákkal meglehetősen elkente. Lucrezia Contarini figurájának megteremtésére esély sem volt. Ha egészségesen énekelt, már pedig nem mondták be ennek ellenkezőjét, Yu nemzetközi karrierje (pár éve rendszeresen felbukkan a MET produkcióiban, tavaly debütált Bécsben) számomra megfejthetetlen talány. Ilyenkor hajlamos vagyok művészeten kívüli okokat keresni.

A kisebb szerepekben megbízhatóan állt helyt Sebestyén Miklós, Fodor Bernadett és Horváth István. A horvát Ivan Repušić jó ízléssel, a korai bel canto művek stiláris ismeretében irányította saját együttesét, a Müncheni Rádió Zenekarát és a fiatalos hangzású Bajor Rádió Énekkarát (karigazgató: Howard Arman).

A két Foscari
fotó: © Nagy Attila, Müpa

Hírek
• A Bartók-Pásztory Díj idei kitüntetettjei
Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Erlendsdóttir Audur Edda (klarinét)
Hoang Ho Khanh Van, Ke Li (hegedű), Szűcs Boglárka (brácsa), Kristina Vocetková (cselló), Mali Emese (zongora)
A hallgató barátaiból alakult kamarazenekar
Vezényel: Shoji Haraguchi
Erlendsdóttir Audur Edda diplomakoncertje
MOZART: A-dúr klarinétverseny, K. 622
POULENC: Klarinét-zongora szonáta
BRAHMS: h-moll klarinétötös, op. 115
GELLÉRI ANDRÁS: Burst of Evidence kontrabasszus klarinétra és magas hangra

19:30 : Budapest
BMC, Koncertterem

A Hunyadi János Általános Iskola Nagykórusa vez.: Igalyné Büttner Hedvig, zongorán km.: Elmauer József
A Bartók Konzi volt növendékeiből és tanáraiból alakult kamarazenekar
A Bartók Konzi és a Zeneakadémia volt növendékeiből álló kórus
Dubóczky Gergely – karmester
Héja Domonkos – karmester
Strausz Kálmán – karnagy
Tóth Árpád – karnagy
házigazda: Bősze Ádám
"Epifónium - Szabó Tibor emlékére"
KODÁLY: Nagyszalontai köszöntő
BARTÓK: Levél az otthoniakhoz
SZABÓ TIBOR: Március
Hunyadi János Általános Iskola Nagykórusa
vez.: Igaliné Büttner Hedvig, zongorán km.: Elmauer József
SCHUBERT: Állj! (A szép molnárlány D795 - részlet)
SCHUBERT: A muzsikához D547
Mukk József – tenor, Réti Balázs – zongora
KOVÁCS ZOLTÁN: Fuvolaötös I. tétel
Menyhárt Zsuzsa – fuvola
Soltész Ágnes – hegedű, Fejérvári János – brácsa, Magyar Gábor – cselló, Lukácsházi István – nagybőgő
HAYDN: C-dúr fantázia zongorára Hob XVII:4
Fejérvári Zoltán – zongora
IAN CLARKE: Touching the Ether
Vámosi-Nagy Zsuzsanna – fuvola, Bizják Dóra – zongora
LISZT: Erdőzsongás (Két hangversenyetűd S. 145 - részlet)
Fülei Balázs – zongora
VIVALDI: Qui sedes ad dexteram patris (Gloria RV 589. - részlet)
Heim Mercédesz – mezzoszoprán
WIENIAWSKI: Polonaise de concert Op. 4
Oláh Vilmos – hegedű
MOZART: Sinfonia concertante K 364, III. tétel
Soltész Ágnes – hegedű, Fejérvári János – mélyhegedű
MOZART: Az Éj királynőjének d-moll áriája (A varázsfuvola K 620)
Miklósa Erika – szoprán
MOZART: Sarastro F-dúr áriája (A varázsfuvola K 620)
Bretz Gábor – basszus
MOZART: B-dúr fagottverseny K 191 III. tétel
Mohai Bálint – fagott
MOZART: L’amerò sarò costante (A pásztorkirály K 208 - részlet)
Kertesi Ingrid – szoprán
J.S. BACH: Laudamus te (H-moll mise BWV 232 - részlet)
Szabóki Tünde – szoprán, Soltész Anikó – continuo
J.S. BACH: D-dúr csellószvit BWV 1012 Gavotte 1, 2, Gigue
Varga Tamás – cselló
J.S. BACH: „Von den Stricken meiner Sünden" (János-passió BWV 245 - részlet)
Németh Judit – mezzoszoprán, Elekes Zsuzsa – continuo
J.S. BACH: „Ach Herr, laß dein lieb Engelein” (János-passió BWV 245 - részlet)
A Bartók Konzi és a Zeneakadémia volt növendékeiből álló kórus, vezényel Strausz Kálmán
Elekes Zsuzsa – continuo
GYÖNGYÖSI LEVENTE: Kánon Szabó Tibor emlékére
19:30 : Debrecen
Kölcsey Központ

Balog József (zongora)
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Vajda Gergely
"S határtalan az élet"
BRAHMS: I. (d-moll) zongoraverseny, Op. 15.
STRAVINSKY: Tavaszi áldozat (Le Sacre du Printemps)
A mai nap
született:
1925 • Pierre Boulez, zeneszerző, karmester († 2016)
elhunyt:
1517 • Heinrich Isaac, zeneszerző (sz. kb. 1450-55)
1827 • Ludwig van Beethoven, zeneszerző (sz. 1770)
1918 • Cezar Antonovics Kjui, zeneszerző (sz. 1835)
1987 • Eugen Jochum, karmester (sz. 1902)