Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Erkel stafétabotját vinni óriási megtiszteltetés, de nehéz teher is egyben” – Interjú Tóth Lászlóval, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának elnökével

2018-11-22 19:40:41 - zéta -

Tóth László    - 165 éves a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, melynek ünnepi hangversenye november 26-án lesz a Zeneakadémián. Ennek ellenére az elmúlt években háttérbe szorult az egykor oly patinás együttes. Tóth László elnöktől a közelmúlt és a jelen értékelése után némi jövőkép iránt érdeklődtünk.

   - Mit lehet erről a ritka jubileumot ünnepelni hivatott hangversenyről tudni? Egyáltalán miért a Zeneakadémián tartjátok?

   - 1853. november 20-án volt az első hangversenyünk, mely akkor még nem Filharmóniai Társaság néven szerveződött, hiszen ez a név csak a ’67-es kiegyezés után került be a köztudatba. Ez a bizonyos első koncert egyébként a Nemzeti Múzeum dísztermében volt. Később a Pesti Vigadóban koncerteztünk elsősorban, majd a Zeneakadémia 1875-ös megnyitásától fogva lett fontos bázis az életünkben.

   - Milyen néven indultatok?

   - Akkor, 1853-ban még csak az eszme indult el, ezt magunk között Filharmóniai Mozgalomnak nevezzük. Ennek jegyében rendszeresen szimfonikus zenekari koncerteket tartottak és a világon először hazánkban indult el a bérletrendszer, és az első öt koncertet bérlet formájában értékesítették. (A bécsiek csak hét évvel később vezették be ezt a rendszert.) Alapítóink célja a filharmonikus élet megteremtése volt, ezt a mozgalmi indulást ünnepeljük meg november 26-án.

Az első koncert plakátja

   - Az ünnepi műsorról mit lehet előzetesen elmondani?

   - Egy ilyen apropó alkalmával igyekszünk visszatekinteni a leglényegesebb szerzőkre a múltunkból. Így került be Erkel Ferenc a Hunyadi-nyitánnyal, azt hiszem, Liszt Ferenc II. Magyar Rapszódiáját sem kell különösebben magyarázni. Kodály Zoltán a Társaság 80. jubileumára ajánlotta a Galántai táncot, ez a mi létezésünkkel közvetlenül összefüggő mű. Ilyen nem sok van, ezért különösen büszkék vagyunk erre. Muszorgszkij művét, az Egy kiállítás képeit pedig Dohnányi Ernő mutatta be velünk 1939-ben. Kraft Csellóversenye azért izgalmas, mert még sosem hangzott el Magyarországon, tehát ez alkalommal is valami új dolog kötődik a nevünkhöz. Az 1700-as évek végén készült, kicsit Paganinire emlékeztető virtuóz alkotás, ami most Várdai István szólójával kerül a közönség elé.

   - Két karmestere lesz az ünnepi estnek…

   - Medveczky Ádám nagyon sokat jelentett nekünk az elmúlt évtizedekben, Madaras Gergely pedig a fiatalabb generációból az a név, aki már jogosan kacsintgat a világhír felé, s akivel fantasztikus élmény együtt dolgozni.

   - Ki melyik félidőt vállalta?

   - Úgy állapodtunk meg, hogy a magyar műveket (Erkel, Liszt és Kodály) Medveczky Ádám, a külföldiek (Kraft és Muszorgszkij) alkotásait pedig Madaras Gergő vezényli. Ez utóbbi vállalta a konferálást is, minden műsorszám előtt érdekességeket mond majd el Társaságunkról, illetve a művekről. Ez egyébként a mi sajátosságunk, minden koncertünkön van ilyen konferálás. Hiszünk benne, hogy ez a felvezetés egyfajta beavatás, ami segíti a közönséget a zene világának jobb megértésében.

   - Ha elindulunk a kezdetektől és áttekintjük a folyamatot egészen máig, akkor milyen átalakuláson ment keresztül az együttes?

   - A hivatalos megalakulásunkra 1867-ben kerülhetett sor, és az akkor népszerű „társaság” formájában jött létre zenekarunk. Később a jogi környezet változása miatt egyesületté alakultunk. A tagság az alapító okirat szerint csak az Operaház tagjaiból állhat, jelenleg kilencvenen vagyunk, a tagok demokratikus keretek között, a művészi munka alapján választ szükség esetén új tagokat Az operatív munkát az elnökség irányítja. Ez a rendszer gyakorlatilag a kezdetek óta változatlan, s nem is szeretnénk rajta változtatni, mert szerintünk a demokratikus működés, a közös döntések lehetősége adja a garanciát a művészet szabadságához. És voltak hullámvölgyek 165 év alatt, de ez a forma, a 90 fő akarata minden alkalommal átsegített minket a nehézségeken. Őszintén szólva, Erkel stafétabotját vinni óriási megtiszteltetés, de nehéz teher is egyben…

   - Korábban legtöbbször Elnök-karnagyok irányították a Társaságot…

   - Így van… Most nincs betöltve ez a funkció, de az alacsony előadás-szám miatt ennek nem is lenne értelme.

   - Tavaly volt egy koncertetek, amin szintén Madaras Gergely vezényelt és a hangverseny végén Ő volt, aki megkongatta a vészharangot, jelezve, hogy a Filharmóniai Társaság működése veszélyben van.

   - Így van, pont akkoriban változott meg az életünk. Az Operaház az épület felújításával párhuzamosan felmondta az együttműködést, nagyon rövid határidővel el kellett hoznunk a kottatárat és az infrastruktúrát. A költözéskor a Zenetudományi Intézetbe került a levelezésünk, a legtöbb felbecsülhetetlen értékű dokumentumunk. Fontos, hogy ne üljünk ezeken a közkincseken, hanem tegyük elérhetővé, s ők már el is kezdték a feldolgozást, hogy később kutatható legyen. A kottatárunk is biztonságos helyen várja a helyzet konszolizálódását. Van közöttük Erkel-kotta a komponista kézírásával, az egész több mint 100 folyóméter, ha egymás mellé állítjuk a kottákat. Ha már kortörténeti ereklyékről beszélünk, itt van például az 1928-ban nyitott emlékkönyv.

   - Az első bejegyzést nem tudom elolvasni, de nyomban Dohnányi következik, majd Richard Strauss, utána Igor Stravinsky, majd Kodály, majd Bartók, Hubay Kenő, Edwin Fischer, Ormándy Jenő, Issay Dobrowen, Willem Mengelberg, Anda Géza… Itt van az egész XX. század…

   - Kodály azt írta a Galántai táncok elejére a 80. jubileumon, hogy még 80 esztendőt kíván. Hát ezt teljesítettük!

   - Térjünk még vissza a ma keserű valóságába. Hogyan alakult ki, hogy nincs annyi koncert?

   - Ezt messzebb kell elkezdeni. Ahhoz, hogy most egy más típusú zenekari irányítás működjön, a rendszerváltás tájékán kellett volna más sebességre kapcsolni. Az egyesületi forma kötöttsége volt, hogy az egyesületi tagok közül lehetett csak elnököt választani, aki aktív zenészként „másodállásban” tudta csak az elnöki feladatokat ellátni. Ez nagyon jól működött a kezdeti időkben, de a rendszerváltás után inkább egy menedzserszemléletű vezetésre lett volna szükség. Ez oda vezetett, hogy az egyre bővülő komolyzenei piacon kiszorultunk bizonyos területekről és anyagilag sem kapott olyan támogatást az együttes, ami a hosszú távú fejlődést lehetővé tette volna. Az Operaházzal pedig újabb és újabb konfliktusok keletkeztek, ami előbb egyeztetési nehézségeket okozott, de utóbb kiszorultunk az operai szervezésű koncertek közül.

   - Jelenleg az Operaház Zenekaraként hirdetik ezeket a koncerteket, amiket régebben Ti teljesítettetek.

   - Így van, egy saját brand építése zajlik ezen a néven.

   - Régebben mennyi koncert volt jellemző évente?

   - Nagyon hullámzó volt, előfordult, hogy egy-egy évben nem, vagy csak alig fordultak elő hangversenyek, máskor évi 30 koncertre is volt példa. Ez a konfliktushelyzet mindig is adott volt, már az Operaház megnyitása utáni évtizedben leíródott olyan főigazgatói levél, mely állásfoglalást kér a zenészektől, hogy a filharmonikus koncerteket, vagy az operaházi munkát tartják-e fontosabbnak.

   -

   - De ez nem mindig volt így…

   - Akkor volt kiegyensúlyozott a viszony, amikor a Filharmóniai Társaság elnök-karnagyi pozíciója és az Operaház művészeti vezetése fedte egymást. Ilyen időszakban mindenki számára elfogadható arányok jöttek létre, nem konfliktusok jellemezték az adott időszakot. De az önálló működés folyamatos volt, a Filharmóniai Társaság mindig külön büdzsével rendelkezett. Kisebb támogatás esetén kevesebb koncert volt, „támogatottabb” időszakban több.

   - Ez azt jelentette gyakorlatban, hogy amikor például Dohnányi volt az Elnök-karnagy, az Ő országos tekintélye adott garanciát arra, hogy biztosan lehetett számítani a szükséges támogatásra. Csak ennek az időszaknak a koncertkritikáit szemlézve is elképesztő az a névsor, akik a nagyvilágból ide eljöttek, hogy a Filharmóniai Társaság Zenekarával muzsikálhassanak.

   - Pontosan. Azt gondolom, hogy a Dohnányi-korszak jelentette a csúcspontot. Az első igazi turné is az Ő nevéhez kötődik, s akkor vált a Filharmóniai Társaság az egyetemes szimfonikus zenei kultúra részesévé. Nem volt véletlen, hogy Dohnányi egészen haláláig, 1960-ig tiszteletbeli elnök-karnagy maradt, annak ellenére, hogy az országot el kellett hagynia. Ezen még politikai nyomásra sem volt hajlandó a tagság változtatni. Egyébként a II. világháborút követően egyre több versenytárs jelent meg a piacon, s az Állami Hangversenyzenekar kiemelt státuszával átvette az irányítást a zenei életben, és lassan a Filharmóniai Társaság háttérbe szorult.

   - Utána volt még egy föllendülés, amikor Ferencsik és ezt követően Kórodi András vette át a stafétabotot…

   - Bizony, akkoriban volt olyan évünk, amikor 30-35 nagy szimfonikus koncertet is adtunk. Az megint egy olyan időszak volt, amikor az Operaház és a Filharmóniai Társaság művészeti vezetése egy kézben volt. De ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az Operaházban abban az időben jóval kevesebb előadás volt és kevesebbet dolgoztak a zenészek..

   - Kórodi halála után nem lehetett ezt az idilli állapotot fenntartani?

   - A Társaság akkori vezetői megpróbáltak egy nemzetközi nyitást levezényelni, ekkor került ide elnök-karnagyként Erich Bergel és később Rico Saccani is, de ez szerintem nem hozta meg a várt eredményt.

   - Pár évvel ezelőtt Pinchas Steinberg elnök-karnagyként az Operaház művészeti vezetőjének is tűnt, hiszen évi 30 operaelőadást vezényelt, premiereket kapott, szabadon válogatott a repertoárban. Volt olyan kívülálló operabarát ismerősöm, aki egyfajta új-Klemperer-korszak beindulását remélte.

   - Az akkori vezetés a határon túli „terjeszkedésben”, a nemzetközi hírnév megerősítésében látta a kitörés lehetőségét. Sajnos ez az irány nem lett sikeres. Amikor idejön messziről egy világsztár karmester, akkor ez számára egy fontos állomás lehet a karrierjében, de nem válik szívügyévé. Hiába kezd el jó esetben nyelvet tanulni, hiába érdeklődik a múlt felől, még ha magyar műveket is vesz a repertoárra, nem válik magyarrá, nincs érzelmi kötődése, és szükség esetén nem fog küzdeni az együttesért. Ha újra aktuális lesz az elnök-karnagy kérdése, akkor mi mindenképpen magyar karmesterben gondolkodunk, aki ténylegesen a Filharmóniai Társaság koncertjein nőtt fel. Hiszem, hogy megerősödni csak egy magyar karmester segítségével tudunk.

   - Ráadásul a dirigens a szakma jellegéből adódóan ritkán gondolkodik kollektívában…

   - Minden karmester elsősorban saját magát építi, ha bármi gond adódik, megy tovább és keresi a következő lehetőséget. Nem áll bele (főleg külföldiként) a helyi konfliktusokba, a politikaiba különösképpen nem. Nem érdeke. Művész és szabad egyéniség. A Filharmóniai Társaság külföldi vezetői jöttek, láttak és a sikerek után hazamentek. Utána mi itt maradtunk romokban, mert nem maradt utánuk olyan bázis, ami a magyar kultúrában képviselte az értékeket.

   - Én azt látom, hogy a magyar zenekar-finanszírozási modell a főállású zenészeket dotálja, a Ti zenészeitek meg az Operaház főállású alkalmazottjai… Piaci viszonyok közt mennyire tudnátok megmaradni?

   - A magyar kultúrában senki nem tud megélni a piacon. A kultúra csak állami támogatással tud megélni, ez a világon mindenhol így van. A mi művészeink munkahelye az Operaház. A fő célunk az, hogy a nagy egész zenekari tortán a Filharmóniai Társaság ne egész szelet legyen, hanem egy gyöngyszem a torta tetején. Ha évente 5-6 koncertre eljön az a néző, aki szereti ezt a brandet, tudja, mire számíthat. A küldetésünk, hogy ne hagyjuk abba, de meg kell találni azokat a pontokat, ami a következő 165 évre megadja a feladatokat. Az előbb azt mondtam, hogy az első koncert szervezőinek célja a filharmonikus élet megteremtése volt. Most nem ez a cél. Nézni kell a múltat, de főleg azt, hogy a magyar kultúrának merre van most előre. Azt a szegmenst, ahol szükség van ránk.

   - Mi a mostani évadotok lényege, az ünnepi koncerten kívül?

   - Nehéz időszakban vagyunk, ezért főleg arculat- vagy inkább tevékenységváltás zajlik. Átnéztük a jelenlegi elnökséggel, hogy mi hozta el idáig a Társaságot és mi vezethetne ki ebből a helyzetből? Egyértelmű, hogy olyan feladatot, perspektívát kell nyújtanunk a művészeknek ahhoz, hogy továbbra is tag akarjon maradni. Arra jutottunk, hogy a kamarazene sok olyan lehetőséget tud nyújtani, ami személyesen fontos lehet számukra. Akkor tudnak leginkább kiteljesedni, mikor szólistaként jelenhetnek meg. Ez persze egyenes folytatása a mostani zeneakadémiai képzési modellnek, ami elhanyagolja a zenekari muzsikusi képzést. Tehát kamarazenei koncertek szervezésébe kezdtünk. Martonvásáron a Beethoven Múzeum égisze alatt elkezdtünk egy sorozatot, de vannak koncertjeink Óbudai Társaskörben és a Zenetudományi Intézet dísztermében is. A másik feladat, amit sajátunknak tartunk, az ifjúsági hangversenyek teljesítése. Nyáron a Szokolay Alapítvánnyal működtünk együtt, akik gyerekeknek zeneszerző-pályázatot hirdettek. Az elkészült alkotásokat a mi művészeink vették videóra, és a közönségszavazásig több, mint hatezren nézték meg és szavaztak rájuk. Ez apróság, de segít megmutatni, hogy vannak fiatalok, akik érdeklődnek-e műfaj iránt. Ha ez egy rendszerezett formában működik, hamar kiderül, tudunk-e új kapukat nyitni.

A jubileumi koncert plakátja






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.