vissza a cimoldalra
2018-12-11
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61397)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4125)
Társművészetek (1283)
Haladjunk tovább... (216)
Kedvenc előadók (2825)
Milyen zenét hallgatsz most? (25007)
Momus társalgó (6349)
Kedvenc felvételek (149)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11296)
A csapos közbeszól (95)

Erkel Színház (9487)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3021)
Polgár László (267)
Abbado – az ember (153)
Franz Schubert (309)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1544)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1190)
Franz Schmidt (3241)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (962)
Erkel Ferenc (1053)
Haspók (1258)
Élő közvetítések (7595)
A díjakról általában (1045)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (803)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2635)
Pitti Katalin (823)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A hangfenomén meg a többiek – Újra Tannhäuser a Müpában
- ppp -, 2018-06-18 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Újra Tannhäuser a Müpában 2018. június 14.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Wagner: Tannhäuser

Hermann - Bretz Gábor
Tannhäuser - Stephen Gould
Wolfram von Eschenbach - Markus Eiche
Walter von der Vogelweide - Szappanos Tibor
Biterolf - Jürgen Linn
Reinmar - Cserhalmi Ferenc
Henrik - Kiss Tivadar
Erzsébet - Szabóki Tünde
Vénusz - Sophie Koch
Pásztor - Jobbágy Dominik, Kristofics Kornél

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, a Honvéd Férfikar és a Budapesti Stúdió Kórus
vez. Fischer Ádám

Hogy Tannhäuser visszatérhessen a pesti Wagner-napokra, négy évet kellett várni, az 2012-es premier 2014-es ismétlése óta. Az akkori előadások egyikét se láttam, és teljesen nyitott szívvel és füllel, nagy érdeklődéssel mentem most el a Művészetek Palotájába.

A rendező, Matthias Oldag visszafogottabb koncepciót választott, mint Kovalik Balázs a Hollandi esetében. Szerencsésen egyensúlyoz egy teljesen hagyományos és egy modern megoldás között: jelmezeiben egészen mai, vagy inkább kortalan, színpadi megoldásaiban alapvetően konzervatív. Annak ellenére, hogy él modern technikai eszközökkel, mint például a vetítés, a történetet lényegében a darabhoz hűen meséli el.

Olvastam olyan elemzést, amely kifogásolta, hogy mára a koncepcióként felvázolt „üres kéj” kontra „szent megtisztulás” ellentétpár elég kevés és üres, sőt buta. Én azonban még mindig ezt látom érdekesebbnek (mert örökérvényűnek), mint a XIX. századi kapitalizmus, és az abban kialakuló polgári önzés konfrontációját, amelyről a Müpa honlapján lehet olvasni. Ez utóbbit egyrészt belemagyarázásnak érzem, másrészt a tevékeny kapitalizmus jólét-önzés ellentétpárja ma nem a Vénusz-barlangban vagy egy dalnokversenyen, hanem korunk szegények ellen folytatott kíméletlen hadjáratában látom manifesztálódni. Hogy ki hogyan éli az életét, milyen értékeket választ, a korlátokat és értékeket felszámoló világban egyszerűen elvesztette jelentőségét. Álláspontom szerint az effajta belemagyarázások helyett sokkal helyesebb a zenére építeni, és azt eljuttatni élményszerűen a nézőkhöz, hallgatókhoz.

A rendező sajnos nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy egy-két erőszakos megoldással modernizálja hagyományos látásmódját. Hiszen az ma nem trendi és nem „cool”, és Isten őrizz, hogy egy rendezésre rámondhassák, hogy teljesen konzervatív, nincs benne semmi meghökkentően innovatív ötlet. Ezeket szoktam én zavaró és darabidegen elemnek látni, és ezekből most is volt néhány. Legidegesítőbb Tannhäuser kábítószeres önbelövése volt a III. felvonásban. Ezúton üzenem Herr Oldagnak, hogy meghökkentem, ha ez őt örömmel tölti el, szándéka célba talált. Hogy munkáját ettől sikeresebbnek minősíteném, azt nem állíthatom.

Régi meggyőződésem, hogy bár a Wagner-operák számomra alapvetően olyan zeneművek, amelyekben a legfontosabb dolgok a zenekarban történnek, ha a színpadon nem kivételes hangi adottságú művészek énekelnek, a varázs elmarad. Az idei Tannhäuser óriási szerencséje, hogy a címszerepre, amely a Trisztán mellett talán Wagner legigényesebb tenor feladata, egy olyan énekest sikerült megnyerni, akinél jobbat ma aligha lehetne találni a világban. Sőt: biztos vagyok benne, hogy az amerikai tenor, Stephen Gould egykor, a történelmi értelemben is leghatalmasabb énekesek közt is, abszolút versenyben lett volna. Gould 56 éves, tehát fiatalnak nem tekinthető, különösen ebben a hangemésztő fachban, és ezt a Vénusz-barlangban egyes csúcshangokon érezni is lehetett. Lehet, hogy a próbákon elfáradt kicsit, vagy abban a régióban már nem egészen intakt, de a hang az apróbb megingások ellenére is roppant imponáló, sőt rendkívüli matéria. A megingások a második felvonásra eltűntek, a dalnokversenyt nagyszerűen csinálta, ám alakításának egyértelmű csúcsát a III. felvonás jelentette. Bámulatos profizmusra és önismeretre vall, hogy valaki így tudja erejét és képességét a legfontosabb részre koncentrálni.

Bevallom, az előadás elején azt hittem, hogy az énekesek hangját valamilyen módon erősítik — e rosszindulatú feltételezésemért utólag is elnézést kérek —, de Gould is, a Vénuszt éneklő Sophie Koch is olyan volumennel szólt, amilyenben manapság az operahallgatóknak nem nagyon van részük. Koch nagyon tetszett, korábbi bécsi élményem után, ahol egy elég sápatag Charlotte-ot láttam vele a Wertherben, most tökéletesen meggyőzött. Két dologról: egyrészt arról a gyanúmról, hogy hiába énekel mezzo szerepeket is, esetében egyértelműen szoprán hanggal állunk szemben. Másrészt igazolta Grace Bumbry állítását, hogy nemcsak Erzsébet, de Vénusz is szoprán szerep, még ha sokszor jó magasságú mezzók is sikeresen megbirkóznak vele. Sophie Koch kitűnőn énekelt, és nem tudok nagyobb dicséretet mondani rá, minthogy tökéletesen egyenrangú partnere tudott lenni Gouldnak.

Hogy az énekeseket mégse hangosítják, akkor lett egyértelmű, amikor színpadra lépett a többi szólista. Az idei Tannhäuser legnagyobb problémáját abban látom, hogy a két vendégművész mellé nem sikerült hasonló, vagy legalább megközelítő partnereket találni. Azt kell mondanom, hogy a különbség, mindenekelőtt a matériák minőségét illetően, egészen döbbenetes volt. Kivételt képez ez alól a Biterolfot éneklő Jürgen Linn, akinek zengő basszusa mellett Bretz Gábor az Őrgróf szerepében törpe hangnak hallatszott.

Bretz felléptetése ilyen fajsúlyú szerepben tulajdonképpen folytatása annak a tévútnak, amelyen évek óta jár, és amelyet a szerződtetők hagynak járni neki. Hogy lehet, hogy senki nem akarja meghallani, hogy ez a hang, melyet amúgy általában ízléssel és muzikalitással szólaltat meg, nem alkalmas sem Verdi, sem Wagner nagy basszus szerepeire? Fiesco és Zakariás után most sikerült Hermann őrgrófot is, amely Ridderbusch, Moll, Salminen szerepe volt egykor, teljesen eljelentéktelenítenie. Ez a volumenében megfogyott, színében megkopott hang csak egy Mozart-főszerep kereteit tölti ki, esetleg. De lassan már ezen is lehetne vitatkozni.

Hasonló gondokat érzékeltem, bár kisebb mértékben, Szabóki Tünde Erzsébetében. Esetében okvetlen méltánylandó az igyekvő muzikalitás, de ez sajnos nem pótolja, különösen egy ünnepi Wagner Fesztiválon, a szerephez szükséges hangminőséget. Nagyon szerettem Szabóki Fidelióját kb. tíz éve az Operaházban, de azóta a hangja kivilágosodott, kicsit ki is élesedett, alapvetően lírai szoprán jellegű, és még ha a szerep csúcshangjaira sikerül is neki összeterelni volumenét, a karaktere folyamatosan eltér a szerepben megszokott drámai, de minimum erőteljes jugendlich-drammatisch szopránétól. A dalnokok szerepében fellépő hazai karakterhangok még elfogadhatóak, de álláspontom szerint, ha a Wagner-napok meg akarják őrizni a jövőben is művészi rangjukat Európában, olyan jelentős szerepekre, mint az Őrgróf és Erzsébet, színvonalas külföldi erőkben kéne gondolkodniuk.

Újra Tannhäuser a Müpában Ami persze nem garancia a világon semmire! Hiszen itt van például Marcus Eiche Wolfram szerepében, aki külföldről érkezett, állítólag egyenesen Bayreuth színpadáról, számomra ennek ellenére az előadás egyértelműen leggyengébb alakítását nyújtotta. Ez a testetlen, tenorális, gyakran prózába hajló hang, amely sem a magas, sem a mély regiszterben nem szól, számomra leginkább egy silány Fischer-Dieskau-kópiának, vagy inkább paródiának értelmezhető; annak erényei nélkül, de összegezve minden negatív karakterjegyét. Az Esthajnalcsillag-dal, a mű legnépszerűbb száma ebben az előadásban teljesen hatástalan maradt — hacsak azt nem tekintem hatásnak, hogy engem alaposan felbosszantott.

A legnagyobb elismerés hangján kell szólnom a kitűnően játszó zenekarról, a Magyar Rádió Zenekaráról, amelyben bizonyára nagy szerepe volt Fischer Ádám mindenkori igényességének. Csodálatos volt a kórus, a Rádió Énekkara megerősítve a Honvéd Férfikarral és a Budapesti Stúdió Kórussal, egy tömbben, szép színnel szólt a második felvonásban, és az előadás egyik legszebb pillanatával ajándékozta meg a nézőket a Zarándokkórusban.

Az előadás után elgondolkodtam azon, hogy mi vár ránk a közelebbi-távolabbi jövőben a Wagner Napokon, de tulajdonképpen a Wagner operák játszásának sorsáról az egész világon. Hiszen idei két vendégünk közül Peter Seiffert hatvannégy, Gould ötvenhat éves. Mi lesz velünk, ha ők, az ő korosztályuk abbahagyja az éneklést? Ki jön utánuk? Mert akik utánuk jönnek, Klaus Florian Vogt meg a többiek… sok jóval nem kecsegtetnek, az bizonyos. Többen fanyalogtak, hogy sok idén a veterán a szereposztásokban. És tényleg! De vissza fogjuk sírni őket hamarosan.

Újra Tannhäuser a Müpában
© Pályi Zsófia, Müpa

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

Csalog Gábor tanítványai
Házimuzsika a Zeneakadémián

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

Szabó Judit tanítványai
Házimuzsika a Zeneakadémián

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Zeneakadémia Kortárs Ensemble
Közreműködnek: a Zeneakadémia hallgatói
Mark Simpson szerzői estje
MARK SIMPSON: Septet
MARK SIMPSON: Un regalo
MARK SIMPSON: Echoes and Embers
MARK SIMPSON: Lethe
MARK SIMPSON: Barkham Fantasy
MARK SIMPSON: Darkness Moves
MARK SIMPSON: Straw Dogs

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Piotr Anderszewski (zongora)
J.S. BACH: Das wohltemperierte Klavier (II. kötet), BWV 870-893
WEBERN: Zongoravariációk, op. 27
BEETHOVEN: Diabelli-variációk, op. 120
A mai nap
született:
1803 • Hector Berlioz, zeneszerző († 1869)
1908 • Elliott Carter, zeneszerző († 2012)