vissza a cimoldalra
2018-07-17
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60956)
Momus társalgó (6347)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4053)
Társművészetek (1259)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11286)
A csapos közbeszól (95)

Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (950)
Marton Éva (745)
Erkel Színház (9433)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2806)
Verdi-felvételek (539)
Balett-, és Táncművészet (5529)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (940)
Operett, mint színpadi műfaj (3634)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4306)
Palcsó Sándor (220)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1441)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2603)
Élő közvetítések (7302)
Jonas Kaufmann (2260)
Erkel Ferenc (1048)
Franz Schmidt (3154)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

„Szeretem az önfeláldozó hősöket…” – Interjú Bede-Fazekas Csabával
- zéta -, 2018-04-20 [ Interjúk ]
nyomtatóbarát változat

Évtizedek óta a Győri Nemzeti Színház oszlopa, immár sok esztendeje a magyar énekesek doyen-je. Tavaly Germont György és Tiborc jelmezében vendégszerepelt az Erkel Színházban. Bede-Fazekas Csaba Kossuth-díjas művész, az Magyar Művészeti Akadémia tagja hosszú és kanyargós pályájáról mesélt a vele készített interjúban.

Bede-Fazekas Csaba    - Mi a legelső élményed az éneklésről?

   - Már az is meghatározó volt. 1950-ben családunkat Sellyéről, a szülőfalumból kitelepítették a Hortobágyra. Akkor én a tizenhetedik életévemben voltam. Ott egy mezőgazdasági üzembe kerültem, állatokat kellett ellátni, ilyen és hasonló feladataink voltak. Abban a nyomorúságos helyzetben is, mi fiatalok igyekeztünk jól érezni magunkat, esténként szerenádot adtunk a lányoknak. Volt ott egy szintén kitelepített ügyvéd, Török Gézának hívták, Ő mondta: „Csaba, ha egyszer a Jóisten innen megszabadít, tanulj énekelni, mert szép hangod van.” Ez adta az indítást, de akkor még azt hittem, hogy mezőgazdász leszek.

   - Eredetileg annak is jelentkeztél…

   - El is végeztem a technikumot. A zene szeretete otthonról jött. Apám, bár katonatiszt volt, de kitűnően csellózott, fakultatíve elvégezte a Zeneakadémiát, ahol Schiffer Adolf tanítványa volt. A hangszert magam is kipróbáltam.

   - A pianinó mellett most is itt van, még használod is?

   - Már az ujjaim nem igazán engedelmeskednek, így már inkább csak nosztalgikus dekoráció.

   - Gyanítom, hogy Édesapád katonatiszti karrierje nem tett jót az indulásodnak.

   - Nem bizony. Mert ugyan a Don-kanyarból elég keserves körülmények között hazajött, de utána elég mozgalmas lett a család élete. Előbb menekültünk a front elől Ausztriába, majd visszajöttünk. Ide köthető a kitelepítés is. Amikor Nagy Imre kormányra jutott, feloszlatta ezeket a táborokat, apám egyik barátjánál, Johann Viktornál kaptunk lehetőséget. Pécsett, az Aranyhegyen, fent a szőlőben, egy nem fűthető présházban laktunk. Utána elhelyezkedtem, majd egy hónapra rá behívtak katonának, munkaszolgálatra. Budapestre kerültem, Mátyásföldre. Ennek azért volt jelentősége, mert egy eltávozás alkalmával meglátogattam nagynénémet a Bakáts utca 1/3-ban, ahova később én is beköltözhettem.

   - A Bakáts utca akkor igazi operai fellegvár lehetett, ott lakott Udvardy Tibor, ott nőtt föl Marton Éva, pár házzal odébb lakott Ilosfalvy Róbert a Lónyay (akkor Szamuely) utcában, egy ideig Házy Erzsébettel…

   - És az 1/3-ban pedig az egyik legjobb barátom Mihálkovics Tivadar, aki utóbb az Operaház súgója, később főtitkára, majd protokoll titkára lett. Éva akkor még kislány lehetett, de Udvardy pont szemben lakott velünk. Mindenki zárkózott és tartózkodó embernek hihette, de amikor statiszta voltam az Operában a konzi ideje alatt, egyszerűen nem tudtam megelőzni a köszönésben. Akárhol találkoztunk, ez az ember mindig köszönt.

   - Menjünk gyorsan vissza a konzihoz! Az hogyan kezdődött?

   - Nagynéném ismerte Maleczky Oszkárt, az Operaház Kossuth-díjas énekesét, a Zeneakadémia énektanárát, és összehozott vele, hogy hallgasson meg. Kiskatonaként (egyenruhában) el is mentem a Zeneakadémiára hozzá és elénekeltem, nagyon megilletődve az „Egy rózsaszál”-t a János vitézből. Maleczky pedig szólt a tanszékvezető Molnár Imrének, hogy intézzék el, hogy tanulhassak énekelni. Molnár írt egy levelet a századparancsnoknak, hogy engedjék meg, hogy a Zeneakadémia gyakorlóiskoláját a Kertész utcában látogathassam. Azt írta, hogy a hangom „szép reményekre jogosít”, megvan a levél. Így kaptam egy állandó kimenőt, ami a munkaszolgálatosoknál akkor óriási privilégium volt. 1955-ben szereltem le és 1957-ben, az enyhülő politikai légkör szép példájaként – figyelembe véve az előtanulmányaimat – mindjárt a második évfolyamba felvettek a Nagymező utcai konzervatóriumba. Így kezdtem én az énekesi pályát.

   - Hangszert is tanultál, ugye?

   - Igen, ahogy mondtam, csellózni az apámtól, meg ott a Kertész utcában, Botvay Karcsitól. És hegedülni, aminek később hasznát is vettem. A „Nem élhetek muzsikaszó nélkül”című Móricz-darabban az öreg Mircse prímást játszottam, akinek egyetlen szava sincs a darabban, viszont tizenkét nótát húztam el, ott volt a színpadon mögöttem a profi cigányzenekar, a brácsás, a bőgős meg a csurákos is. Mindent meg kell tanulni!

   - 24 éves voltál, amikor bekerültél a konziba, ha jól számolom.

Bede-Fazekas Csaba    - Igen és én voltam a legidősebb. Iskolatársaim közül sokan a pályára kerültek, alattam járt például Gregor Jóska (Ő sokkal fiatalabb). Kerényi Miklós György ott tanított (Gábor apja), volt egy nagyon jó könyve az éneklésről. De engem Molnár Béláné tanított és el is végeztem a konzervatóriumot.

   - Irány a nagybetűs művészet…

   - Jelentkeztem a Honvéd Együtteshez, már majdnem fel is vettek, amikor karnagyuk, Pődör Béla megkérdezte, most hol dolgozom. „A Gellért-fürdőben vagyok kabinos.” „Mennyit keres?” „A fizetésem 800,- Ft, de borravalóval együtt két és fél-háromezer Ft-ra is felmehet.” „Ennyit mi nem tudunk adni, maradjon a fürdőben!” Utána jelentkeztem az operakórusba, de oda se vettek föl, ott már nem is indokolták. És én ezekért a kudarcokért nagyon hálás vagyok!

   - Mert nem vettek fel?

   - Igen, volt egy kedves ismerősöm, Barcs Gabi néni, aki a konziban tanított, de az Operaházban is énekmesterként dolgozott, írt egy kedves levelet: „Csaba, ne keseredjen el, nem a hangjával van a baj. Adhatok egy jó tanácsot? Nem kell az önéletrajzba mindent beleírni.” Mert én mindig beírtam, hogy az édesapám katonatiszt volt. És hát, azok az információk nem segítettek a felvételnél, hogy az apám horthysta katonatiszt, egy vitéz, a VIII. gyalogezred egykori parancsnoka. De úgy éreztem, hogy ha ezt nem írom le, akkor megtagadom Őt. De jobb is, mert ott öregedtem volna meg a kórusban.

   - Ki lehetett onnan ugrani, volt néhány példa erre…

   - Ezt most már sosem fogjuk megtudni. Maradtam a Gellért fürdőben, s egyszer volt egy vendég, akivel szóba elegyedtünk. Szegleth Ferencnek hívták, kiderült, hogy énekes a Déryné Színháznál, később az Operaházat is megjárta, jelenleg Svájcban énektanár. Amikor kiderült, hogy én is tanultam énekelni, rábeszélt, hogy menjek el egy meghallgatásra oda. Elmentem, meglepetésemre felvettek. Színésznek, énekesnek. Ott lehúztam öt évet. Az első szerepem mindjárt Falke doktor lett A denevérben, ez beugrás volt. Utána jött a János vitéz, először voltam Első gazda, utána Strázsamester, majd Bagó és a végén Kukorica Jancsi. Végigmentem a létrán.

   - Hogyan tovább az öt év után?

   - Az énektanárnőm elküldött az akkori idők legnagyobb szaktekintélyéhez, Révhegyi Ferencnéhez, aki meghallgatott. Emlékezetes meghallgatás volt. Az első pár taktus után fogta a telefont és felhívta Madarassy Albertet, az Operaház korrepetitorát: „Küldök Neked egy embert, akinek az Operában van a helye, vegyétek fel. Magasságai még nem egészen stabilak, de garantálom, minden rendben lesz.” Elmentem Madarassy Alberthez, Cortiggianit és Luna áriát vittem. Jó alaposan megnyaggatott, majd ő is fogta a telefont, felhívta Mikó Andrást, az Operaház főrendezőjét: „van itt egy ember, fel kéne venni…” Elmentem Mikóhoz, Ő is meghallgatott, majd azt mondta: „idefigyeljen Öreg (engem, mindig így hívott, statisztakorom óta), a magas hangokkal van még egy kis gond, ezeket rendbe kell tenni. Legközelebb nekem két dolgot hozzon, a Figaro belépőjét és a Bajazzók prológját, de Asz-szal. És akkor magának nincs szüksége az én szerződésemre, mert oda megy a világban, ahova akar, mert ez a hangszín ritkaság.” És megmondta azt is, kinek a helyére gondol engem, ami meglepett, mert az illető csupán tíz évvel volt idősebb nálam. Az igazság viszont az, hogy nem mentem vissza hozzá. Ugyan dolgoztunk a magasságaimon, de valahogy nem fűlött a fogam az Operaházhoz.

   - Mikóval nem is futottál össze később?

   - Egyszer, vagy két évvel később a Nagymező utcában elmentünk egymás mellett, vagy három lépéssel később megszólal: „Öreg, álljon csak meg, Maga nem jött vissza hozzám azzal a két áriával!” „Főrendező Úr, még nem vagyok kész!” „Menjen a fenébe…”– legyintett tréfásan és továbbment. De a harmadik operai szerepem egyébként éppen Figaro volt és Toniót is sokat énekeltem, a Prológot persze Asz-szal. Dalos László a Film Színház Muzsikába a következőt írta: "Bede-Fazekas már a prológussal csatát nyert, és nem csak a gyönyörű, fényes Asz-szal (...) Piero Cappuccillinek kellene hallania ezt az ismeretlen magyar énekest, mert ő tudja igazán mi az, jó baritonistának lenni." Mikó Andrással ezután már csak egyszer találkoztam, amikor eljött egy Rigoletto-előadásunkra Győrbe. Bejött az öltözőbe, melegen gratulált, majd nekem szegezte: „Idén is volt nálunk meghallgatás, miért nem jött el?” „Nem tudtam róla, meg sokat is dolgozom Főrendező Úr”, válaszoltam, mire Ő: „Maga mindig lemarad, jövőre is lesz meghallgatás, jöjjön el…” Arra gondoltam, hogyha nekem azután a Rigoletto után meghallgatásra kell mennem, akkor annak semmi értelme nincs.

Bede-Fazekas Csaba    - Hogy kötöttél ki Győrben?

   - Az is egy érdekes történet volt. A Déryné Színházzal jártuk az országot, ahol színpad volt, ott mi fölléptünk. Itt adtuk a János vitézt Téten, az innen alig 15 kilométer. Pestről jöttünk, a busz megállt Győrben, a (még régi épületben működő) Kisfaludy Színház mellett, egy cigarettaszünetre. Akkor éppen Bagót énekeltem, s Kőmíves Bori játszotta a Gonosz mostohát. Bori bement a színházba és megkérte az igazgatót, Várady Györgyöt és a karnagyot, Gulyás Sándort, jöjjenek ki, nézzék meg az előadást, mert szeretne Győrbe szerződni. De én erről semmit sem tudtam, csak az előadás után, amikor bejöttek az öltözőbe és megkérdezték, lenne-e kedvem hozzájuk szerződni. Akkoriban éppen válófélben voltam, így kapóra jött az ajánlat. Győrt amúgy is szerettem, ebben a lakásban, amiben most vagyunk, itt lakott a nagyanyám és édesanyám. A lakás maga nagyapám egykori szolgálati lakása volt, de Ő akkor már nem élt. Úgyhogy beköltöztem ide. Ennek már 55 éve.

   - Azóta vagy a győri színháznál…

   - Egy év kitérővel. 1975-ben itt vendégszerepelt a Csokonai Színház és Tóth László elcsábított hozzájuk. Nemigen akartam, de a bűvös szó az opera volt. Szó szót követett, szeptemberben az évadnyitó előadáson már II. Endrét énekeltem a Bánk bánban. Villámgyorsan hat szerepet kaptam a szezonban, még a Traviatában, a Lakméban, a Gül babában és komoly prózai szerepeket az Antonius és Kleopátrában, valamint egy Csurka István-darabban, Az idő vasfogában. Közben vendégként A vándordiákban énekeltem Győrben. Ez a vendégszereplés pont akkorra esett, amikor elkezdtünk beszélgetni a következő évadról Debrecenben és Kertész Gyula igazgató nagyon bizonytalan volt. Erre fölhívtam Várady Györgyöt, aki azonnal visszafogadott.

   - Akkor egy év kihagyással vagy 55 éve tag Győrött… Hogy jött az, hogy válogatás nélkül prózai előadásokon is ugyanolyan mennyiségben szerepelsz, mint zenésekben? Ha a többi többtagozatú színházat nézem, ez nem általános, csak néha muszájból szoktak operisták prózát vállalni…

   - Ennek egyik oka, hogy a győri színház minden évben csak egy operát mutat be. Nincs állandó repertoár, ha egy darab végigmegy az összes bérleten, utána leveszik, elfelejtjük, jön a következő. De én a prózát már a legelején, még Várady György idejében kezdtem el. Talán a Musza Dag negyven napjában volt az első prózai szerepem, amit Ő rendezett, s utána rendszeresen beosztott. Eleinte nehéz volt, mert a természetes beszéd egy énekesnek általában nem annyira fekszik. Ha egy énekes beszél, szinte mindig hallani, hogy pozícióban tartja a hangját. Egyszer itt vendégrendezett a Főiskola tanára Both Béla és Ő hívta fel a figyelmemet, hogy egy-egy hangzóm nem jól szól. Onnantól dolgoztam azért, hogy ezek ne legyenek feltűnőek. Egyébként nagyon örülök annak, hogy minden műfajban játszhattam. Jó döntés volt vidékre szerződni.

   - Az opera, mint szerelem azért megmaradt, alig múlt el év új operaszerep nélkül…

   - Ha jól számoltam 27 operában léptem föl, több mint 30 szerepben, mert volt olyan, amiben több alakot is eljátszhattam. Ilyen volt a Bohémélet, a Traviata, a Bánk bán, a Carmen. Ez utóbbiban fiatalon én voltam Escamillo, legutóbb meg már csak Morales.

   - Igen, én is láttalak korábban Rigolettóként, majd később Monteronét énekeltél a következő felújításban. Ez Neked természetes?

   - Tudni kell időben, szépen visszavonulni, nekem ez így van rendjén. Az elmúlt esztendő ezért is alakult kedvezően, mert két ilyen kedves szereppel el tudtam köszönni a győriektől és a pestiektől is. Az idősebb Germonttal és Tiborccal az opera műfajtól is elköszöntem.

   - Amikor kiosztottak Rád egy operaszerepet, hogy készültél fel rá? Pl. hogy volt ez a Rigolettónál, amit sokat énekeltél?

Bede-Fazekas Csaba    - Először is meghallgatok másokat. Állítom, az énektanulás egyik legfontosabb része: hallgatni jó énekeseket. Az ember akkor érzi, hogy hol kell annak a hangnak megszólalnia. Elmondva csak körülírni lehet. (Az énektanárok is leginkább sötétben tapogatóznak. Van, aki ráérez, de a másiknak nem sikerül.) Az utánzókészség benne van az emberben. Én mindig nagyon sokat hallgattam másokat. A Rigolettóban már a tanulmányaim alatt is sokat statisztáltam. Így, amikorra megkaptam, félig-meddig már tudtam a szerepet. Utána jött csak a korrepetitor.

   - Volt énekesi példaképed?

   - Volt, több is. Én főleg az olaszokat kedveltem. Giuseppe Taddeit, Leonard Warrent. Érdekes, de Tito Gobbi hangját annyira nem szerettem (bár Tonióként utolérhetetlen volt), viszont Piero Cappuccilli Rigolettóját megnéztem az Erkelben. A magyarok közül Svéd Sándor volt az ideálom. Igaz, Révhegyiné azt mondta róla, hogy egy egész nemzedéket megfertőzött a nazalitással, mert mindenki utánozni akarta. Amikor a Művészeti Akadémián a székfoglalómat tartottam, vittem magammal néhány felvételt, így természetesen a Cortiggiani-t is. Marton Éva azt mondta, Leonard Warrenére emlékeztette. Jól esett, hogy egy ilyen nagy énekeshez hasonlított. De nem muszáj baritonnak lenni, mert tenoristák között is volt példaképem, tőlük is sokat lehet tanulni.

   - Melyek voltak nagy operai élményeid fiatalon?

   - Statisztaként még dolgoztam együtt Nádasdy Kálmánnal a Saloméban. A felesége, Birkás Lilian volt a címszereplő, Udvardy Tibor Heródes, Heródiás pedig Delly Rózsi. Vagy, micsoda izgalom volt a Manon Lescaut bemutatója Gardellivel és Mikóval. Egy idő után Házy Erzsébet és Ilosfalvy Róbert összekerült (ez már a börtön után volt), no, akkor izzott csak igazán a levegő. Ők akkor már nem voltak együtt, mi több, már nagyon nem is kedvelték egymást, de ettől még szikrázóbb lett az előadás. Az énekművészek közül Székely Mihály tette rám a legnagyobb benyomást. Jobb énekest hallottam, jobb színészt is, de ilyen hanganyagot nem. Mint egy orgona, úgy szólt. Micsoda Ochs volt!

   - A vitalitást hogyan tudtad ilyen jól megőrizni? Még most is rendszeresen fellépsz, számítanak Rád a színházban.

   - Erre nem tudok válaszolni. Tény, hogy ahhoz képest, hogy beleléptem a nyolcvanötödikbe, még mindig három-négy darabban játszom évente. Talán a gének és a megfelelő életmód?

   - Figyelem az énekeseket pár évtizede. Amikor egy tehetséges fiatal elkezdi a pályát, annak íve elindul felfelé, van, aki öt év múlva, a másik kicsit később ér fel a csúcsra, kivételesen olyan is előfordul, aki egy-másfél-két évtized alatt ér fel oda. Nem mindegy, hogy meddig vannak a csúcson, de ebben is nagy eltérés van. Szóval, az okokat keresgélem. Csúnya szó az elhasználtság, de van, akinél már az első évtized közepén kezd el jelentkezni, máshol meg az ötödikben sem. Miért?

   - Én sem tudom. Ott voltam, amikor Giuseppe di Stefano fellépett az Álarcosbálban, nagyon rossz állapotban volt, pedig fiatalember volt még. Az öltözőben valami étert fújt a torkába, hogy énekelni tudjon. Le is akarta mondani, szegény Simándy ott sétált a folyosón beöltözve, de végül mégsem volt rá szükség. Azt mondták, az előadás előtt hajnalig mulatott Bécsben.

   - Az életmód biztosan benne van a pálya hosszúságában, de nem általános. Annyi lump énekes nincs, mint amennyi hangjavesztett…

   - Az élettan, a szervezet felépítése is közrejátszik ebben. Ha nem olyan teherbíró a hangszál, vagy ha rossz technikával énekel. Az is lehet, hogy agyon van strapálva.

   - Én sok, korábban nagyszerű énekest láttam összeomlani pusztán idegrendszeri okokból. Olyant, aki a próbán fantasztikusan elénekelte a szerepét, majd a közönség láttán előbújtak a gikszerek…

   - Én is drukkos vagyok, de lehet, hogy nálam ez segít. Egy kedves tenorista kollégám és barátom, Györgyfi József, akitől egyszer megkérdezték, hogy tudta azt a magas hangot kiénekelni, azt válaszolta, hogy „ijedtemben…” Mert van, aki ijedtében kinyomja, a másik meg belegikszerezik.

   - Ennyi lenne mindössze?

   - Mivel magamról kérdezel, egy dolog azért nekem is szöget ütött a fejembe. Amikor elkezdtem prózát játszani, attól tartottam, hogy majd emiatt búcsúzhatom el az énekléstől. Hogy a sok hangos beszéd tönkreteszi az énekhangot. De most már tudom tapasztalatból, hogy a próza másképp terheli a hangszálakat, mint az éneklés. Bizonyos szempontból jobban, mert az éneklés technikája megkönnyíti a dolgot (már ha az ember elsajátította azt). Persze a határhangokért meg kellett küzdeni. Nekem szerencsém volt, mert ha megtanultam egy szerepet, abban a szezonban csak azt kellett énekelni, tízszer, maximum hússzor. Volt ideje regenerálódnia a hangnak. Az viszont nehezítette a dolgot, hogy két opera előadás között prózát, operettet, musicalt is kellett játszani, egészen másféle terheléssel.

   - Zömében magyarul énekeltetek Győrött, ugye?

   - Volt próbálkozás itt is eredeti nyelven éneklésre, Korcsmáros György megpróbálta. Énekeltem Jagót, Amonasrót, meg Alfiót is olaszul. De készült egy közvélemény-kutatás, ahol a közönségünk elsöprő többséggel a magyar nyelvű játszás mellé tette le a voksát. Az Operaház hívott is rendszeresen, de érdekes módon, amit olaszul tudtam, abból sohasem. Ha jöttem, magyarul énekeltem. Volt néhány érdekes helyzet. Előfordult, hogy beálltam az olasz nyelvű Traviatába, a vendég-Violetta oroszul énekelt, Berkes Jancsi volt a fiam, Ő olaszul, én meg magyarul. Aranyos volt, amikor Csák Jóska volt Cavarradossi, aki velem magyarul énekelt, de a szerep többi részét olaszul. De erről nekem különvéleményem van. Pesten ugye két ház van, én az Operaházban eredeti nyelvet használnék, az Erkel Színházban meg magyarul menne minden, ha rajtam múlna. Egyébként ezt a problémát Mihálkovics Tivadar főtitkár és barátom úgy oldotta meg, hogy "a vendégművész olyan nyelven énekel, amin akar."

   - Melyik volt a kedvenc szereped? A baritonoknak olykor utálatos figurákat kell megtestesíteniük. Azt gyanítom, hogy Te nem Scarpia szerepében érezted leginkább otthon Magadat…

Bede-Fazekas Csaba    - Ott van fölötted az a festmény, a miskolci Scarpia szerepében, egy kedves barátom festette. Vajk Gyuri fényképezett le, ahogy Toscára várok a második felvonásban és ezt örökítette meg. Egy kritikus akkor azt írta, hogy majdnem tönkretettem az előadást, mert nem tudta elképzelni, hogy normális nő nem ezt a jó kiállású úriembert választja. Szóval szereposztási tévedésnek minősített, de azért azzal fejezte be, az előadás legnagyobb értéke Bede-Fazekas éneklése volt, nagy Scarpia lehetne, ha gonoszabb tudna lenni. Ebben igaza lehetett, de nálam ez tudatos volt. Kétféleképpen lehet egy ember gonosz. Ha durva, fizikailag is. (Az Operaházban az egyik partnerem azt mondta egyszer, „Te Csaba, itt már engem háromszor le szoktak teperni”, „Jó, de én nem foglak, mert más eszközökkel dolgozom”, válaszoltam.) Lehet ellenszenves az is, aki kígyószerűen hálózza be az áldozatát. Én egy ilyen Scarpia voltam, s nagyon szerettem ezt a szerepet, egyik kedvencem a Germont mellett pont ez volt. Meg persze a nagy szerepek, Nabucco, Rigoletto, Luna, Jago, stb.

   - Melyiket érezted leginkább Magadhoz közel?

   - Az egyik Simon Boccanegra volt, a másik Posa márki a Don Carlosból. Szeretem az ilyen önfeláldozó hősöket, nem róluk szól a világ, de nélkülük nem történhetnek meg nagy dolgok. Mindketten szeretik a hazájukat. Ez volt a disszertációm a Művészeti Akadémián, a székfoglalón. Kiss B. Atilla mondta a laudációt. Amikor a kolozsvári Magyar Operában énekeltem Rigolettót , akkor találkoztunk először. Később, amikor átköltözött, sokat énekeltünk együtt nálunk és az Operában is, szoros barátságot kötöttünk.

   - Olvasom a disszertációd címét: „Simon Boccanegra, az opera és a kor”. Miért pont ezt a szereped választottad témának?

   - Már régóta nincsenek terveim, ami szerepet kapok, azt eljátszom. Nem vagyok válogatós, de a színház is nagyjából tudja, mire számíthatnak nálam. Huszonnégy éve nyugdíjban vagyok, de folyamatos a kapcsolatom a színházzal és a közönséggel. Sokszor kérdezték, hogy mi a szerepálmom? Nincs, mert amit szerettem volna, azt eljátszottam. Sokáig úgy volt, hogy a Simon Boccanegra kimarad, de azután az is összejött. Ezért választottam, mert egy késői ajándék volt nekem ez a szerep. Győrött nem merték elővenni, mert nem tartották népszerű darabnak. Szegedre viszont meghívtak, aminek nagyon örültem. Boccanegra példakép is lehetne. Gondoljunk csak a második felvonásbeli "Patrícius, plebejus..." kezdetű áriára, de szívesen elénekelném a Parlamentben!

   - Hogyhogy nincsenek terveid? Vége van a történetnek?

   - Nincs vége, mert tovább dolgozom, csak az opera műfaj előadását fejeztem be. De ha pont arra kérnének fel, hogy énekeljem el koncerten a Bánk-Tiborc kettősét, vagy a Germont-áriát, vagy valami más, nekem jól fekvő számot, nem szaladnék el.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1960 • Dawn Upshaw, énekes
elhunyt:
1998 • Lamberto Gardelli, karmester (sz. 1915)