Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Mert az őzeket egészen sohasem lehet megszelídíteni” – interjú Kovács Eszter operaénekessel I. rész

2018-03-25 22:14:15 - zéta -

Régóta eltűnt, pedig itt él köztünk – szinte inkognitóban – egy nagyon jelentős énekesnő. Kovács Eszterrel zajló kétrészes beszélgetésünk kiindulópontja nemrégiben megjelent Wagner-lemeze volt A walkür koncertszerű előadása, melyet nemrégiben olvasóinknak is bemutattunk.

interjú Kovács Eszter operaénekessel I. rész    Beszélgetésünk apropója az a lemez, ami nemrégiben jutott el hozzám, Wagner Walkürjének 1974-es zágrábi koncertszerű előadása Lovro von Matačić-csal, amely a Wagner bicentenáriumra jelent meg 2013-ban CD-n. Mit jelent ennyi év után egy ilyen lemez felbukkanása?

   Nagyon nagy öröm, de én ezért semmit nem tettem. Váratlanul ért ez a nem mindennapi esemény. Különösen annak fényében, hogy ez a koncert a legszebb emlékeim közé tartozik. Képzelheti, milyen élményben lehetett részem, amikor 39 év után meghallgathattam. Egy opera koncertszerű előadása előadónak és közönségnek egyaránt mindig ünnep, ehhez jött még a páratlan Matačić-élmény, és az akkor frissen átadott, már világszínvonalú Lisinski-terem atmoszférája. Még a Walkür CD előtt, a megtalált kincs jutalmához volt hasonlatos a Kékszakállú herceg vára előkerült felvétele Ferencsikkel. Ennek a zeneakadémiai koncertünknek a rádiófelvételét ugyanis letörölték, de férjemnek megmaradt házilagos technikával, amelyet a mai korban már ki tudtak tisztítani, szinte lemezfelvétel-színvonalúra, és ezt adták ki CD-n 2011-ben. A mostanában megjelent lemezeimet tehát, én csak csodának tudom minősíteni. Különösen annak örülök, hogy majdnem mindegyik élő felvétel, méghozzá jó 30-40 év elmúltával találták kiadásra méltónak. Az élő előadások felvétele azért csoda, mert benne van az előadás születésének visszahozhatatlan pillanata megváltoztathatatlanul. Nincs semmi machináció, úgy hallhatjuk, ahogy elhangzott. Persze a fő reveláció Matačić és Ferencsik volt. Meg kell itt említenem még azt a Wagner-lemezemet, amelyet a „Nagy magyar hangok” sorozatban adott ki a Hungaroton 2003-ban. Ez a lemez azért is kedves nekem, mert Rockenbauer Zoltán, akkori kultuszminiszter – aki egyébként ismert Wagner-rajongó – nagy segítségével rákerülhetett az 1976-os Matačić dirigálta „Wesendonck dalok” is. Továbbá itt kell köszönetet mondjak Tulassay Zsolt professzor úrnak is, hogy a „Sugárúti palota aranykora” általa szerkesztett és kiadott sorozatába beválogatva, engem is megtisztelt, és a 70-es évekbeli rádiósfelvételeimből egy lemezt nekem szentelt.

   Hogy jött létre az a Kékszakállú-előadás? Mindketten fiatalok voltak Kováts Kolossal, szinte alig túl a pályakezdésen, de akkor volt mindkét szerepre több, elismert (idősebb) kolléga, a Kékszakállút Melis György és Faragó András, Juditot Kasza Katalin és Szőnyi Olga énekelték leginkább. Miért magukat jelölték ki erre a feladatra?

   Ferencsik új hangot, új színt akart hallani, ezért kaptunk mi lehetőséget. No, meg valószínűleg azért is, mert az előző évben a frankfurti Alte Operban a mi Kékszakállú-koncertünk (akkor énekeltük együtt Kováts Kolossal először) lett a kritikusok szerint „Az év koncertje”, Michael Gielen vezényletével. Ezekhez a szerepekhez be kellett érnünk. Ferencsik zseniális karmester, akivel fantasztikus volt együtt dolgozni. Zárójelben megjegyzem, egyáltalán nem tetszik nekem, hogy egy ilyen óriással, mint Ferencsik János, akit bármerre jártam a világban, mindenhol nagyra tartottak, a mai zenei életben még utalás szintjén sem találkozhatunk. Szobrot se látok róla. A Zeneakadémián pedig mindig hiányolom, hogy még a nevét se látni. Ellentétben a világhírű karmesterrel Matačić-csal, akinek legendáját hazája méltó módon ápolja. Őt azért említettem, mert jól ismertem, mivel volt szerencsém többször is különféle Wagner-produkciókban vele fellépni. Mindig rácsodálkozom, hogy a szláv világ olyan átható, mélyítő hatással van rám. (Valamelyik nap Koroljovot hallgattam a Zeneakadémián, lenyűgöző volt.) Mindkét karmester fontos volt az én pályámon, ezért is mondtam csodának, hogy ezek a felvételek megmaradtak nekünk. A Bibliában a Prédikátorok könyve 3,15 ezt mondja: „Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt; és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt.” Ez nálam a pályán megtörtént, én ebben hiszek. Olyanok történtek velem, amit álmodni sem álmodhattam. A mai napig mindig van valami, ami átvisz a holtponton. Emlékszem, mennyit tépelődtem, hogy nem korai-e Sieglindét énekelni, amikor először odaadták. Megvan Tallián Tibor kritikája, épp nemrég akadt a kezembe, amiben azt írja, hogy reveláció voltam benne, és hogy szerinte a nagy Wagner-szerepek várnak rám. Bejött. Megmondta, és pontosan, úgy ahogy mondta, meg is történt. De mi kellett ahhoz, hogy ez megtörténjen? Hatalmas akarat, erő és megszállottság. Ez mind nem hang, mégis nagyon szükséges.

   Hadd kérdezzem az elejéről! Mi volt a legelső operai élménye?

   Az első nagy, erőmön fölüli produkció az egyik operavizsgámon volt, Judit szerepében. Elsőéves operaszakos voltam, és az Operaház színpadán előadtuk a Kékszakállút, Lukács Miklós vezényelt és Ütő Endre volt a herceg. Abody Béla tudósított róla: mindketten átmentünk elsőre. Talán még ezelőtt volt, hogy már főiskolásként megkaptam Mercedes szerepét a Carmenben, és esténként száz forint járt vele, nagy pénz volt az nekem akkor. A Traviatában meg Anninát énekeltem, amikor Osváth Júlia volt Violetta. Reszkettem mellette, és az utolsó jelenetben, zavaromban a festett díszletajtón akartam kimenni. Kaptam is a fejemre, hogy elrontottam a jelenetét, panaszkodott Siposnak, az énektanáromnak.

   Sipos Jenőhöz tetszett járni?

   A Zeneakadémián először Maleczky Oszkárhoz kerültem, aki nem hangképzést tanított, inkább tanácsokkal látott el. Amikor egy évvel később nyugdíjba ment, akkor kerültem Siposhoz, aki tényleg hangmágus volt, őt csak a hang érdekelte. Sokan esküdtek rá. Sokat tanultam tőle, kinyitotta a hangomat, nagyon nagy hálával gondolok rá. Mint ahogy a legendás hírű, nagy magyar Wagner-tenorra is, későbbi énektanáromra, Závodszky Zoltánra, aki külön kategóriát képviselt, mert nemcsak énekes volt, hanem ízig-vérig művész is. Egy koncerten, ahol mindketten felléptünk, ismerhettem meg személyesen, ott ajánlotta fel, hogy szívesen foglalkozna velem. Felejthetetlen számomra az énektechnikája, figyelmeztetése: „úgy énekelj, mint a madarak”, a természetes éneklés elvárása. Ő volt az első „Wagner-tanárom”. Utána hosszabb sor következett, csak a legfontosabbakat említve: prof. Koietisky (Bécs), prof. Schmidt (Graz, Bayreuth) és Jeffrey Tate (London).

Kovács Eszter, mint Vénusz
Kovács Eszter, mint Vénusz

   Hogy került elő a Zeneakadémia? Hiszen egy kis tiszai faluból származik…

interjú Kovács Eszter operaénekessel I. rész    Tiszanánán születtem, szüleim földművesek voltak, sőt, még én is rendszeresen jártam ki a földre kapálni. Valahogy a színpad már gyerekkoromban vonzott, sokszor léptünk fel iskolásként, énekeltem mindenfélét, könnyűzenei slágereket és magamtól megtanultam tangóharmonikázni is. Van is egy fotóm, amikor tizenévesen ott állok kalotaszegi ruhában, harmonikával a kezemben. Az iskolában volt egy harmónium, emlékszem, ahogy keresgéltem rajta az akkordokat. Izgatott a zene. Eleinte rádiónk sem volt, csak egy idő múlva. Ma is bennem van, milyen mélyen megrendített, amikor először hallgattam az Újvilág-szimfóniát, mert az égbe röpített. A tehetség egy titok, s hogy miért pont én jöhettem erre a pályára, csak a Mindenható a megmondhatója. De különc gyerek voltam, furcsállották is, hogy én nem szerettem a társaságot. Amikor csak tehettem, kijártam a Tiszára (ott folyik öt kilométerre). Kiültem a partra és ábrándoztam óraszám. Tisza-rajongó voltam, ami azt is jelentette, hogy rendszeresen átúsztam a Tiszát, egyedül. Szüleim, de főleg Nagyapám, nagyon féltettek. „Csak száradna már ki” – mondta, de valahogy mindig megúsztam. 14-15 éves lehettem akkoriban.

   Mi vonzotta a folyóban?

   Akkor nem tudtam, de utólag megfogalmazva: a veszély, a víz sodrása, túljutni az örvényeken, ez vonzott. Érdekes, hogy mindezek a pályám során rendszeresen megjelentek. Megoldani és túlélni. De ez a gyerekkori magánykeresés a Tisza-parton, egyértelműen furcsaság volt. Az operáról akkoriban, ahogy a német mondja: keine Ahnung, fogalmam sem volt. Az indulás egyébként Bartókhoz és a balladákhoz köthető. A népi, balladisztikus mítosz fogott meg, ami például a Kékszakállú legfőbb mozgatója. Az egyszerűsége, a keménysége, a tisztasága. A házunk, a szülőházam Tiszanánán, ma is ugyanúgy áll, fehérre meszelve, félméteres falakkal. Ez maga volt a bartóki világ. A fekete-fehér világ, létezésünk legfőbb elemei: a feketeföld, és a fehér ház, az emberek szikár keménysége. Ezt hívom én bartóki mítosznak, amibe én beleszülettem. Ez volt, ami utána a Judit szerepében tudott bennem kiteljesedni, ezt a Juditot, az én Juditomat, hál’ Istennek nagyon sok helyen énekelhettem, Salzburgtól a moszkvai Bolsojig. Ez a küldetés volt bennem. Erről jut eszembe, amikor megláttam még annakidején Balczó András Küldetés című filmjét, mágikus erővel hatott rám. Ez a balczói megszállottság, mint nagyon sokaknak is, mind a mai napig példaképem. A művészetben ugyanúgy, mint a sportban, csak tiszta keménységgel lehet élni.

   Mondják, hogy a hosszútávfutó magányossága nagyon hasonlatos a szólisták magányosságához, mert azon a távon, a szólamon, nagyon egyedül tud lenni az ember, segítői lehetnek a partnerek, de a feladatát csak ő teljesítheti…

   Ez bizony pontosan így van. A Tisza-parti magányom később színpadi magánnyá változott át. Egyedül, egyedül, egyedül. De ettől csodálatos ez a pálya. Ha az ember keresztet visz, hordani is nehéz, de letenni is.

   A család hogyan fogadta a művészi törekvéseket, hiszen ez Tiszanánán nem lehetett mindennapos dolog?

   Egyáltalán nem volt mindennapos, de szüleim támogatták a vágyaimat. Különösen édesanyám, aki meghatározó zenei érzékenységgel volt megáldva. Boldog volt, amikor felléptem, féltett és rettentően izgult. Mostanában került kezembe egy megsárgult levele, amiben épp a felvételi tájékán azt írta, hogy mindenki értem imádkozik a faluban, még a szemközti szomszédasszony is, higgyek csak magamban. Édesanyám egyszerű parasztasszony létére is sokat olvasott, és volt rálátása a világra. Meg érzékenysége is a zenéhez. Az Istenek alkonyában, a Gyászindulónál csak úgy záporoztak a könnyei. Békés András, a budapesti premier rendezője, ott ült mellette és teljesen meghatódott. De apám is hatással volt rám. Már rég az Operaház tagja voltam, amikor 1971-ben vendégszerepeltünk Moszkvában a Kékszakállúval. Hazafele jövet – fent vagyunk a levegőben –, egyszer csak harangszót hallok, és itthon fogadott a szörnyű hír, apám váratlanul meghalt. Rettenetesen megrázott, hiszen, amikor elutaztunk, semmi baja sem volt. A rendkívüli szerepajánlatnak, amit időközben kaptam, pont akkor járt le a határideje, amikor a temetés zajlott. Ez a szerepajánlat az Istenek alkonya Brünnhildéje volt, amitől sokan féltettek, én meg nem tudtam eldönteni, hogy elvállaljam-e. Ott a sírnál határoztam el, hogy vállalom, és apám segített ebben. Elmenetele adta az erőt, hogy megbirkózhassam a feladattal. Így függ össze élet és művészet, és azt is hozzá kell tennem, hogy a halál. Azt gondolom, hogy édesapám ebben a szerepben továbbélt bennem. Az ő ereje, az én erőmmé vált.

   Amikor elindult a pálya, hogy fogadták a sikereket?

   Szüleim boldogok voltak és büszkék. Tiszanánán én lettem a világot járt lány. Volt egy portréfilmem, még Vámos László rendezte, az ő különleges érzékenysége költői jelenetek sorával gazdagította azt. A filmet kérésemre ott forgatták Tiszanánán. Tudja, akkoriban a tévé mindenekfelett állt, például amikor Antal Imre, ő volt a riporter, megérkezvén a faluba cigarettát vett az üzletben, futottak jelenteni nekünk. A forgatáson is ott tolongott a fél falu. Örültem, hogy a „tolongók” között volt olyan is, aki később feljött Pestre az előadásaimra. Izgultak értem, szorítottak nekem, büszkék voltak rám, és ez igazán jólesett. Ha újságban megjelent rólam valami, egy cikk, egy riport, a postás személyesen vitte szét. Örömöt jelentett nekik, és nem tudták elképzelni, hogy kerülhetett egy falunkbéli a vályogházból a Brünnhilde sziklájára. Később meg mindig nagyon jó volt Tiszanánára visszahúzódni. Ez a mai napig így van, a wagneri bonyolultságból az egyszerű tisztaságba.

   Általános iskola után hova került?

interjú Kovács Eszter operaénekessel I. rész    A Dobó Gimnáziumba, Egerbe. Emlékszem, jött egy úr látogatóba a téeszbe (persze akkor elvtársnak hívták) és hallgatta, amint ott énekelgettünk a lányokkal. Mondta a szüleimnek, hogy valakinek meg kéne mutatni ezt a lányt, mert nagyon szép erős hangja van. Beiratkoztam az egri zeneiskolába, és volt egy nagyszerű szolfézstanárom, Auer Gyula bácsi, aki végigkísérte a pályámat. Érettségi után Miskolcra kerültem, a Bartók Béla Konzervatóriumba, ahol már a második évben megjelent a főiskoláról hospitálni Rösler Endre, aki egyből fölajánlotta, hogy átvenne a Zeneakadémiára. Tanárnőm nem engedett, maradtam még két évet, utána jelentkezhettem csak a Zeneakadémiára, ahova azonnal fel is vettek, és az első három év elvégzése után felvételt nyertem az operaszakra is.

   Emlékszik, mit énekelt a felvételin?

   Kicsit sötétebb szoprán voltam, az Eboli nagyáriát énekeltem, meg a Gioconda Méregáriát az Operaház színpadán. Mikó András volt a felvételi bizottság elnöke. Mikó, aki élet-halál ura volt, nagyon kedvelt. Arra a bizonyos vizsgára is ő találta ki nekem a Juditot, meg azt, hogy az addig szokott vizsgarenddel ellentétben a teljes operával vizsgázzam. Ennek köszönhető, hogy ez lett az egyik első igazán nagy szerepem az Operában. Biztos, hogy ebben is benne volt a keze. A diplomavizsgám pedig a Salome volt, a rettentő nehéz Jochanaan duett és a záró-kép. Utána felkínálták a szerepet, nekem, a pályakezdőnek, de nem vállaltam el, ahogy A Sába királynője címszerepét sem, mert fiatalon mindkettő hanggyilkos szerep. Így az első nagyobb szerepem a Ferencsik dirigálta Tannhäuser Vénusza lett.

   Hogyan élte meg a fiatal, falusi lány, hogy bekerült egy ilyen hatalmas szervezetbe, mint ami a Magyar Állami Operaház volt? Nem volt idegen?

   De. Pilinszkyt kell idéznem, az „Igen és nem” című írásában bevallotta, hogy nem szeretett emberek közt lenni. Aztán később betört. Így voltam és vagyok én is a mai napig. Ha ma megkérdi tőlem, hogy szerettem-e az operai világot, azt válaszolom, igen, de inkább nem. „Mert az őzeket egészen sohasem lehet megszelídíteni.” – ahogy Pilinszky írta. Ugyanezt mondom én is, de ezzel ellavíroztam ezen a pályán. A próbákon és az előadásokon tettem, amit tenni kellett, de a büfébe nem mentem le. (Mondta is Ferencsik, ha lehet, kerüljük el a büfét.) Az épület gyönyörű, de nem éreztem magamat otthon. Az volt az otthonom, amit a színpadon teremtettem magamnak.

Folytatjuk!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.