Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

A lápvidék diszkrét bája – A rajnai sellők az Erkel Színházban

2018-03-02 13:49:15 IVA

A rajnai sellők az Erkel Színházban 2018. február 25.

Erkel Színház

Jacques Offenbach: A rajnai sellők

Conrad von Wenckheim – Szegedi Csaba
Franz Waldung – Boncsér Gergely
Gottfried – Gábor Géza
Hedwig – Németh Judit
Armgard – Keszei Bori
Egy földműves – Kristofori Ferenc
Egy zsoldos – Irlanda Gergely

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kesselyák Gergely

Nem mondhatnám, hogy az Operaház honlapján olvasható cselekményismertető különös kedvet csinált a darabhoz. Úgy gondoltam, hogy ha egy átlagos terjedelmű cselekményleírás ennyire unalmas és még csak nem is hibátlan, a zavarosságában mára kissé komikus történet színpadi megvalósítása mégiscsak jobban festhet.

Anger Ferenc rendezői művészetében sem bíztam, noha képes ő meglepni a nézőt a Gianni Schicchi és a Traviata trivialitásai után is. Egyébbel is, mint hogy „civilben” lépteti fel a szereplőket: talán nem az utolsó divat szerintiben, mindenesetre már a honlap képgalériáján kínos volt szembesülnöm a Rajna-menti földbirtokosnő erős alkatú előadóin korunk naponta látható politikusnőjének jellegzetes öltözködési stílusával (jelmez: Zöldy Z Gergely). Jelen korunkra és a politikára való utalás (amit végül is elengedett az előadás) persze korántsem lenne idegen az Offenbach-művek előadási hagyományaitól, de ez elsősorban a zseniális szerző szellemes operettjeire jellemző.

Azért szeretem a Hoffmann meséinek olyan előadásait, amelyekben a középső a Giulietta-, majd a harmadik az Antónia-epizód, mert (így ismertem meg a darabot, és) tetszik, hogy a velencei felvonás a Barcarola vokális változatával indul, majd a megunhatatlan melódia szimfonikus ismétlése kellő távolságban köti össze a két felvonást. Pedig minden rendezés szabadon változtathat ezen, hiszen a zeneszámot nem is a velencei lagúnák világa ihlette. Valószínűleg A rajnai sellőké. Mindenesetre az Erkel Színház előadásában felhangzik, legalább öt alkalommal, még ha nem mindannyiszor teljes hosszában illesztve is a darabba. Emiatt (remélem, csak ideiglenesen) visszavonom a megunhatatlan jelzőt.

A Luther pincéjét betöltő (minek nevezzem?) puncs-, bor- vagy sördal itt Conrad von Wenckheim és a zsoldosok sördala, a Luther-kocsmainál katonazenésebb kísérettel. De vajon a partitúrában is kétszer szerepel? Az opera záró együttesének zenéje is erős, szép és hatásos. (A látvány giccsparádéja nélkül is az lenne.) Vajon elegendő-e mindez a mű maradandóságához?

Az Operaház ajánlója szerint A rajnai sellők „méltatlanul merült feledésbe”. Én inkább úgy értékelem, hogy sem a nemzetközi operaélet utóbbi másfél évszázadában, sem a budapesti bemutatóhoz nem kapott a zeneszerző nagyságához méltó megsegítést, szakértő dramaturgiai átdolgozást, amit viszont a vitathatatlanul remekmű Hoffmann meséi megkapott, sőt, nagy rendezői presztízsű műként rendszeresen kap a világ színpadain. Ezért Offenbachnak ezen a jó drámai helyzetekben szegény darabján folyamatosan átüt a cselekmény sekélyessége (dramaturg: Orbán Eszter).

Az 1865-ös bécsi és kölni bemutatók, majd egy 2002. évi felújítás között sehol sem, nálunk pedig még sohasem előadott opera bemutatását művészeti igazgatói presztízsű feladatnak szánták. Amint egykor szintén kiemelt, főrendezői presztízsűnek a Poppea megkoronázása bemutatását az Operaházban – éppen fél évszázaddal ezelőtt!

Vajon mit szóltunk volna (és főleg miket írtak volna a színházi esztéták), ha Mikó András Monteverdi remekét – amelyet nyilván nem akart naturalisztikusan, sem korhűen, sem historikusan megrendezni – nem elvont díszletelemek között és a szín- és formavilág elegáns szigorában játszatja, hanem pl. naiv és olcsó, kétdimenziós papírmasé habkupacok tengerében, amilyenek elnézhetők lennének egy általános iskolai, esetleg bábszínházi előadásban? (Díszlet: Szendrényi Éva.) Ilyenek sorakoznak a rivalda mentén és tornyosulnak a színpadot keretezendő, sőt a háttérben is, ahol leginkább felhők hatását keltik, másutt a Rajna vizét illusztrálnák. A habjait. (Volt szerencsém többször látni a folyót, de valószínűleg nem ökológiai katasztrófa idején: sosem habzott.) Nyilván meg kéne ennünk, hogy ezek a habok és gomolyfelhők nem (csak) konkrétan illusztrálnak, hanem hangulat- és helyzetábrázoló funkcióik is vannak. Persze, erre szolgál a szárazjég és a vörös meg egyéb világítási effektusok közhelye.

A rajnai sellők az Erkel Színházban

Vannak azonban markáns díszletelemek is a színpadon: az események mindvégig egy hídfő torkolatában zajlanak, ahol az úttestet a darab elején lezárták az aratási ünnepséghez – vagy azért, mert a zenekari árokhoz érve vége szakad. (Az előadás előtt nem volt túl szerencsés a kommunizmus áldozatairól való megemlékezés perceihez felvonni a függönyt és feltárni a forgalmat lezáró mobil sorompó nem éppen ünnepélyes látványát.) Nem mintha lenne itt egyéb forgalom, mint a gyalogos énekeseké. Illetve táncosoké: a zűrös cselekményben több szereplőnek van egy-egy sellő-énje, akinek fehér jelmeze és parókája evilági inkarnációjára utal, és akik olykor saját árnyékvilági énjük, máskor vágyott partnerük teste körül tekeregnek, sajnos Venekei Marianna ezúttal is leginkább mozgásszínházi koreográfiai elemei szerint.

A látványt uraló hídfő mellett egy dobogószerű emelkedést látunk. Erre lépve énekel többnyire Armgard, mintegy dalnokversenyen, akit különben sellővé változással fenyeget az éneklés. (Ez a téma Antónia önmagát halálba daloló szenvedélye előképének tűnik, ám a Hoffmann meséiben az operairodalom egyik legdrámaibb jelenetévé fejlődik.) De fellép e dobogóra más szereplő is: itt dalol kettőst Armgarddal Franz. A rendező színészvezetési bravúrjára vall, hogy a fiú határozottan a proszcéniumpáholyra szerelt monitornak, míg a lány, a többi szereplőhöz hasonlóan középre, a karmesternek (Kesselyák Gergelynek) énekel.

Hadd essem túl Armgard jelmezén is: hihetetlenül rondának találtam a fekete ruháját, cipőjét, a frizuráját. Keszei Bori hangjával pedig zavarban vagyok. Magasságbeli problémája mintha nem lenne, csillogó tisztasággal, inkább kicsi, de megfelelő vivőerővel énekelt. Ugyanakkor valamilyen monoton, kemény színezettel, amitől nem volt kellemes hallgatni, és főleg nem bizonyult megindítónak ez a hősnő. (Lehet, hogy kifogásom oka csupán abból ered, hogy a nehéz feladatot az előző esti bemutatón is a művésznőnek kellett abszolválnia.)

Hedwig szerepe és szólama pontosan illik Németh Judit hangjához és előadói formátumához. Ha az ő élvezetes éneklése nem tudja igazi drámaisággal megtölteni a figurát, szerintem a hiba a figurában van. Gábor Gézában minden adottság és kellem megvan ahhoz, hogy Gottfried szerepe legalább olyan rokonszenves legyen, mint amilyennek az ismertetőből tűnik. Ha annál halványabb, az valószínűleg a rendezői beállítás hibája.

Boncsér Gergely egyre ígéretesebb lírai tenorállományunk tán legszebb hangú énekese. Franz Waldung szerepe aligha lesz olyan emlékezetes kiugrás a pályáján, mint amilyent a Hoffmanné jelentett Ilosfalvy Róbertnek. Jó előérzettel nem terveztem mindkét szereposztás mustráját ebben az évadban. A jegyelővétel idején, ha jól emlékszem, Haja Zsolt „kedvéért” választottam a második gárdát. Nos, a kommunizmus áldozataira emlékező percek után közölték, hogy Haja megbetegedése miatt Szegedi Csaba énekli Conrad szerepét. Szegedi alakítása játékban és hangilag is kifogástalannak bizonyult. Haja Zsoltról pedig az jutott eszembe, hogy ha pár nappal korábbi Guglielmo-alakításai óta még én sem keveredtem ki Mozart varázslatából, az énekesnek nálam is nehezebb dolga lehet(ett volna). Igaz, az övé feladat, hivatás, az enyém szórakozás.

A rajnai sellők az Erkel Színházban
fotó: © Berecz Valter






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.