Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Régi és új élmények kereszttüzében – a Simon Boccanegra az Erkel Színházban

2018-02-15 12:21:37 - zéta -

a Simon Boccanegra az Erkel Színházban 2018. február 9.
Erkel Színház

Simon Boccanegra - Alexandru Agache
Amelia Grimaldi - Pasztircsák Polina
Jacopo Fiesco - Palerdi András
Gabriele Adorno - Fekete Attila
Paolo Albiani - Szegedi Csaba
Pietro - Dobák Attila
Az íjászok kapitánya - Roska Dániel
Amelia komornája - Szepessy Beáta

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kocsár Balázs

Elég hosszú idő telt el a legutóbbi Simon Boccanegra előadás óta, mely egyike az Ókovács-korszak előtti megmaradt kevés rendezésnek. Most újra szembetalálkozva Ivan Stefanutti meglehetősen üres, mindössze a legalapvetőbb szakmai minimumokat tartalmazó munkájával, megint bosszankodva szembesülhettem, mennyire végtelenül kiszolgáltatottak vagyunk mi: nagyközönség és előadók, békés együttélésben. Ez különösen az újabb beállók esetében (akik még hosszabb próbafolyamatban sem részesülhettek) a legszembetűnőbb.

Ilyenkor a művész azzal dolgozik, amit hozott. Egy rutinos, a szerepben több rendezést megélt énekes a korábbi élményeiből táplálkozik (ami nem feltétlenül lesz azonos hullámhosszon a többiekével), míg a fiatal pályakezdő riadtan próbálja összekaparni tanulmányaiból, meg a színpadi gyakorlataiból a hasonszőrű figurák megoldásait. Bármelyik megoldás csak esetleges eredményekkel járhat, ezt tapasztalhattuk most is. A publikum meg csak próbálja követni az eseményeket.

a Simon Boccanegra az Erkel Színházban Az előadás doyenje, Alexandru Agache lassan három évtizede gazdája a címszerepnek. A legnagyobb helyeken, a legnevesebb partnerekkel énekelhette a szólamot, ebben mutatkozott be a Covent Gardenben és a MET-ben is. A hangja mégis harminc-negyvenévesként hat, ami egyfajta fiziológiai csoda. Bámulatos puhán énekel, de amikor szükséges, gond nélkül vált át egy pillanat alatt mennydörgővé. (A Tanácstermi jelenet vége ebből a szempontból különösen hátborzongatóra sikerült.) Különösen összetett szólam Boccanegráé. A titkon remélt és egy nem várt pillanatban megkapott apaság megváltoztatja a hatalom bűvöletében élő dózsét, s mi pont ezt a pillanatot kapjuk el a darabból. Agache pedig mindenki másnál jobban tudja érzékeltetni az átalakulást. Nemcsak államférfi, de apa és – dacára annak, hogy annyi év eltelt – szerelmes. Alakítása az egész előadásból kiragyogott.

Amelia Grimaldi alakját igen rokonszenvesen keltette életre Pasztircsák Polina. A színpadi játékhoz láthatóan nem kapott túlontúl nagy segítséget, próbált hát a meglévő panelekből építkezni. A zenei formálása példásan tiszta és kulturált, ennek segítségével teremti meg a figura éthoszát. Ugyanakkor egyértelmű, hogy nem Verdi művei jelentik igazán Pasztircsák világát. A szólam kissé mélyebb is az ideálisnál, de fontosabb, hogy a csengése hideg ezekhez a szólamokhoz. Pasztircsák művészete leginkább a francia, a szláv és a német zenében teljesedhetne ki, pontosan úgy, mint például Renée Flemingé.

Pasztircsák fegyelmezett zenei formálása pontosan ellentéte volt Fekete Attila meglehetősen szabados előadásmódjának. Sajnos Fekete a nagyszerű adottságai ellenére elindult egyfajta lejtőn. Gabriele Adorno impozáns áriáját szertelenül csapongva adja elő, hektikus tempóingadozásokkal, intonációsan olykor negyedhangokkal eltérve a leírtaktól. Sajnos, a tiszta éneklés alól a kétségkívül meglévő szenvedély sem ad felmentést. Kár érte, mert a hanganyag változatlanul impozáns.

Az elmúlt évek kudarcai után kellemes meglepetést jelentett Palerdi András Fiescója. A hang egész tömörnek hatott, férfias színnel szólt, s a dallamformálása is sokkal markánsabb volt. Sajnos mélységek nem igazán teltek, ami főleg a két grandiózus Boccanegra-duettben bizonyult kevésnek. Játékban (még) nem tudja ellensúlyozni a szerep és valós kora közti jelentős különbséget. Ennek ellenére Fiescója jelentős előrehaladásról árulkodik, s mutatja azt is, hogy mi lenne az igazi irány a kiteljesedés felé.

Szegedi Csaba sem játékban, sem hangban nem tudta Paolo intrikus figuráját igazi indulattal megtölteni. Az alak így csak szimplán hisztérikus, Paolo piti bajkeverő maradt, nem jelent meg valós ellenfélként Boccanegrával szemben. Szegedi hangban sem tudott markánsan megnyilvánulni, magasságai erőtlenek volt, a legfontosabb pontokon elvékonyodtak.

Kocsár Balázstól hallottam már ihletettebb vezénylést is, ahogy a Zenekarnál és az Énekkarnál is egyfajta permanens fáradtság volt érezhető.

a Simon Boccanegra az Erkel Színházban
fotó:© Csibi Szilvia






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.