vissza a cimoldalra
2018-06-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4027)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60868)
Momus társalgó (6335)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Társművészetek (1255)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11277)
A csapos közbeszól (95)

Opernglas, avagy operai távcső... (20098)
Erkel Ferenc (1044)
Jacques Offenbach (471)
Pantheon (2229)
Bánk bán (2965)
Palcsó Sándor (214)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2768)
Erkel Színház (9339)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (892)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1424)
Franz Schmidt (3141)
Wagner (2593)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1234)
László Margit (149)
A díjakról általában (1026)
Élő közvetítések (7243)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

"Ég áldjon, Porgy, ég áldjon!" – A Porgy és Bess másképp, négy alkalomra az Erkel Színházban
IVA, 2018-02-04 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Porgy és Bess másképp az Erkel Színházban 2018. január 27/28.
Erkel Színház

George Gershwin: Porgy és Bess

Porgy: Palerdi András – Bakonyi Marcell
Bess: Létay Kiss Gabriella – Sáfár Orsolya
Sporting Life: Balczó Péter – László Boldizsár
Crown: Szegedi Csaba
Jake: Haja Zsolt – Fülep Máté
Clara: Rőser Orsolya Hajnalka – Fodor Beatrix
Robbins: Ujvári Gergely
Serena: Bakonyi Anikó – Fodor Gabriella
Maria: Meláth Andrea – Szántó Andrea
Mingo: Kiss Tivadar
Peter: Kristofori Ferenc
Frazer / Temetkezési vállalkozó: Geiger Lajos
Rákárus / Nelson: Szerekován János
Nyomozó: Kálid Artur
Mr. Archidele / Halottkém: Nagy Dániel Viktor
Rendőr: dr. Marcelo Cake-Baly
Scipio: Takács Botond – Tóth Viktor
Táncművészek: Boros Ildikó, Rotter Bianca, Kozmér Alexandra, Popova Aleszja, Bajári Levente, Iurii Kekalo – Balázsi Gergő Ármin, Kerényi Miklós Dávid, Oláh Zoltán

A Magyar Állami Operaház Zenekara, Énekkara és Gyermekkara

vez. Dénes István

A premier szünetében egy barátommal találkoztam, és Házy Erzsébet Bessjéről meséltem neki. Visszatérve a helyemre, úgy hallottam viszont saját szavaimat az emlékezetemben, mintha mondjuk Maria Jeritzáról beszéltem volna, akit – bár ugyanabban az évben távozott az árnyékvilágból, amelyben Házy, viszont 94 évesen – aligha láthattam volna az 1920-as, ’30-as években Pesten, Bécsben vagy New Yorkban. Mégis Házyra gondolunk, ha csak eszünkbe jut a Manon Lescaut, A cigánybáró vagy a Porgy és Bess, 35 évvel azután is, hogy utolsó útjára kísértük Erkel színházi ravataláról.

Amit barátomnak mondtam, egyébként egy hasonlat volt, nem a költőiek közül. Milyen jól, szép hangon énekel Létay Kiss Gabriella, de színpadi egyéniségéből és alakításából oly mértékben hiányzik az erotikus sugárzás, mint ahogy a tehetség ebből a rendezésből. Noha eleve nem hiszem, hogy Almási-Tóth András rendezői formátuma elegendő a Porgy és Bess színpadra állításához, felhozhatnám mentségére a jelenlegi színrevitel kiábrándító körülményeit.

A művészet lételeme a szabadság, amely nélkül megfullad. Ennek a felújításnak a története azonban (annak már az a része is, amelyet a médiából megismertünk) valóságos diktatúra-sztori – a darab 1970-es Erkel színházi bemutatójának, illetve annak 1981-es új betanulásának körülményeihez képest. Adott egy amerikai opera, amelynek cselekménye a Dél-Karolina állambeli Charlestonban, egy néger* közösségben játszódik, és valamennyi szereplője néger: fekete bőrű. A rasszjegyek színpadi ábrázolásának hagyományos, bevált eszközei léteznek: bőrfestés, maszkírozás, paróka, társadalmi státuszt és jellemet tükröző jelmez. A cél és az igény: határozott utalás, illúzió keltése, az atmoszféra erősítése, de természetesen nem a megtévesztés. Játék ez is, halálosan komoly játék, mint a színház maga.

A Porgy és Bess repertoárunkról való eltávolításának és a jelenlegi produkció műsorra tűzésének erősen vitatható és vitatott jogi indoklását (a szövegíró Ira Gershwin, illetve az élő jogörökösök kikötése, amely szerint az operát kizárólag fekete énekesek adhatják elő) ismerjük és több hullámban megvitattuk. A jogi rendelkezéseket sajnos be kell tartani, s hogy miként lehet, lehet-e kijátszani azokat, legyen a színház jogászainak dolga. Számomra az a meghökkentő, hogy ilyen tiltó, legalábbis az alkotói munkát gúzsba kötő rendelkezés éppen azon nemzet alkotóinak fejében született meg, melynek honában a polgárok, és nyilván a művészetek is, a szabadságnak olyan mértékét élvezik, amely számunkra, több diktatúrát is megélt ország polgárainak, nemhogy ismeretlen, de egyelőre felfoghatatlan is.

Mindenesetre elgondolkoztató, hogy ha már fütyülünk a tiltásra, illetve megpróbáljuk kijátszani azt, miért ugyanaz e dacolás leglátványosabb eleme, ami az Aida Mohácsi János rendezte felújításakor a korlátlan rendezői szabadságot képviselte. Korlátlannak mondom, hiszen a rendező és megbízója nem számolt a nézői tetszéssel, csalódással és felháborodással, vagy éppen nagyon is számolt vele, viszont szándéka a néző bosszantása, provokálása volt.

Attól, hogy a Porgy és Bess előadása így is, úgy is szerzői jogot sért (vagy vélhetően sérti azt), még lehetett volna jó a rendezése és eredeti a látványvilága.

Sajnos nem volt az. Ennél a darabnál a rekvizitumok és a világítás néhány apró változtatásával valóban megoldható, hogy a számos helyszín (házsor egy kikötői negyedben, udvar, szoba, tengerpart egy szigeten) kerete állandó díszlet legyen. De míg Mikó András (főrendezői formátumú) rendezésében (amelyre eddig is utaltam), Makai Péter díszletéből érződött a vidék fülledt levegője és a nyomornegyed nehezen élhető zártságában mégis jelenlevő természet működése, Sebastian Hannak díszlete legalább annyi, ám emocionális töltést nélkülöző, öncélúan mutatós világítási effektussal sem segíti kibomló drámai folyamatba fűzni a laza jeleneteket. Ilyenkor a mégoly drámai zenei előadás ellenére is leül a színpadi dráma.

Az alapdíszlet különben sem alkalmas alany a világítás varázslatához. Mikor is játszódik a történet? „1866-ban, közvetlenül a polgárháború után – tudhatjuk meg pl. Till Géza Opera c. kötetéből, de az ismertető egyetlen megjegyzéséből (és egyéb forrásokból) másvalamit is: – cselekménye az 1930-as évekre is helyezhető.” Feltehetően azért akkorra, mert a mű keletkezésének idején az Amerikai Egyesült Államokban még ugyanolyan társadalmi tragédia a faji megkülönböztetés, mint a történet eredeti idején, és mert az áthelyezett cselekményidővel teljes összhangban volt az akkor kortárs zene. A Mikó-féle rendezés aprólékosan kidolgozott, fantáziadús és lélektani érzékenységű jelmezeiből (szintén Makai Péter munkája) is határozottan kiderült ez a transzponálás. Hannak díszlete és Lisztopád Krisztina jelmezvilága azonban nagy zavart kelt ebben a kérdésben.

Porgy és Bess másképp az Erkel Színházban A leginkább egy modern szálloda halljára emlékeztető díszlet arra a szarkasztikus gondolatra vezetett, hogy lehetne ez az Operettszínház 1956-os szuperprodukciója, Kemény Egon Valahol délen című darabjának színpadképe is. (Nem láttam azt az előadást.) Bár a szereplők matracok sokaságát rakosgatják, tornyosítják némi revüszerűséggel, a Nyomozó az iránt érdeklődik, melyik „Porgy szobája”. A mintegy tucatnyi konténeres pálmával dekorált, emeletes épületben szállodai szobára gondolunk, nem pedig olyan tákolmányra, amely csakis egy béna lábú koldusnak jelenthet hajlékot. Illetve majd az egészséges Bessnek is – és ezen a ponton el kell marasztalnunk a rendezést azért a „nagyvonalú” változtatásért is, mely szerint Porgy alakjában nem egy kecskefogatos taligán közlekedő nyomorékot látunk, hanem egy könyökmankóval, sőt olykor azt is mellőzve járó–táncoló fiatalembert. Nem mintha irigyelném Porgytól fogyatékos állapotának ezt az enyhítését, viszont egy csaknem daliás, ép férfi nem úgy éli meg, hogy a mégiscsak kegyes sors egy szép lány szerelmével ajándékozta meg, mint egy súlyosan rokkant, továbbá Bess lelkének, szerelmének ábrázolása szempontjából sem mindegy, hogy egy béna lábú ember viskójában akar-e új életet kezdeni, vagy egy másik szállodai szobában. Szóval a szereplők bőrszínéről – mint pária sorsuk szimbólumáról – való lemondáson túl ez a rendezés a főszereplő halmozott kitaszítottságának megjelenítését sem vállalja.

Hogyan is néznek ki ezek a (most már tudjuk) nem fekete négerek? A bemutató előtt látott Tosca-előadások után „lazítottam” kicsit a képernyő előtt, és újranéztem Vera Galupe-Borkszh (Ira Siff) zseniális (egyszerre kacagtató, de humorérzékem korlátait valamennyire sértő) Tosca-paródiáit. Biztosan sokan ismerik ezeket – nos, több, az övéhez hasonló torzonborz göndörséget is viszontláttam a Porgy és Bess népes szereplőgárdájának fején, meg mindenféle csimbókokat, cseppet sem spórolós kivitelben.

A jelmezekről is elmondható, hogy rájuk áldoztak apait-anyait, nemcsak a textiliák, hanem a fantázia bősége terén is. A sok bokáig érő ruha, kabát utalhatna akár mégiscsak a XIX. századra, ugyanakkor a viseletek harsánysága, a kelmék suhanása a Miloš Forman Hair című filmjében látható hajléktalanok és hippik semmilyen funkcióra, évszakra és stílusra sem utaló viseleteit is idézi. A nyomorban és eltérő ízlésvilágban élő emberek ruháinak egymást szándékosan „ütő” anyagai hol mai toprongyosság (Porgy), hol tetőtől talpig ápoltság hatását keltik, az utóbbit a primadonnai ragyogással megjelenített Clarán tapasztalhatjuk. A legszedett-vedettebb, legesetlenebb öltözék és paróka sajnos éppen Bessnek jutott. Ha tippelni lehet foglalkozásokra (vagy inkább foglalkozások iránti szégyenletes előítéleteinkre) jellemző viseletek alapján, ebben a kavalkádban Bess egy tetszeni alig-alig, mindenesetre reménytelenül vágyó takarítónő, utóbb pongyolában.

Ezek után ideje tisztáznunk, milyen helyszínt és kort is látunk ennek az előadásnak a színpadán, ahol a XIX. század hosszú ruháit idéző néger asszonyok, mainak látszó férfiak töltenek be egy szállodát, valahol délen. Az időtlenséget akartuk hangsúlyozni – felelnék vélhetően az alkotók (ezt hallom a debreceni Norma rendezőjétől is egy riportban) –, mi mást, amikor ma ez a színházi divat.

Ebben a térben és időben összekuszált látványvilágban Almási-Tóth András rendezésének további hibája, hogy nem él a meglazított dramatugiai szerkezetű darab erősebb meghúzásával. Nem hiszem, hogy egy Porgy és Bess-előadást 18 órakor kell kezdeni, és nem lehetne fájdalommentesen kétrészesre szerkeszteni. Különösen a II. felvonás hosszadalmas szenvedtetően! Ha a darab leghíresebb slágerét, a Summertime kezdetű altatót Gershwin azért énekeltette volna el háromszor Clarával, hogy a közönség biztosan felismerje, mire a dajkálással a dalt is átvevő Bess is eldalolja, ez mára aligha szükséges: emlékezetem szerint a ’70-es, ’80-as években sem hangzott el ennyiszer.

Porgy és Bess másképp az Erkel Színházban Olyan népcsoport érzékletes ábrázolásához, amelynek létéhez tartozik a tánc, áldást hozhatnának a táncbetétek. Különösen akkor, ha az Operaház, az utóbbi évek gyakorlatával ellentétesen (hogy ti. az operák balettjéhez igénytelen, esetleg nem is a Magyar Nemzeti Balett tagjaival megoldott balettbetétet ken oda a színpadra) ezt a Magyar Nemzeti Balett tagjainak kiválóságaival abszolválta. (Nevüket ld. a színlapon.) Most csak azt sajnálhatjuk, hogy az élvonalbeli táncosok mégsem kaptak egyéniségüket vagy színészetüket csillogtató feladatokat, és a rikító műanyag parókák nehezen hagyták felismerni is őket. Sem látványuk, sem táncuk nem simul a cselekménybe, illetve annak hőseihez, szerepük ugyanis szimbolikus: a Besst elcsábító hamis érzékvilág megtestesítői, a zsinórpadlásról aláhulló csillámpor megtámogatásával. Így a Barta Dóra koreografálta betétek csak a látványok és a gondolatok kuszaságát fokozták, és a terjedelem iránti türelmünket tették próbára.

A rendezésnél és a látványnál sokkal-sokkal örömtelibb a zenei megvalósítás Dénes István karmester avatott irányításával, illetve az énekesek teljesítménye – annál fájóbb, hogy ehhez az élményhez és értékhez nem társult tehetséges színpadra állítás. Azt nem állítom, hogy a jelenlegi énekesgárdával Mikó rendezése visszanyerhetné a hatását, mert színpadi személyiségek dolgában a hangokénál gyengébben áll az Operaház társulata. Míg Porgyként tetszett Palerdi András éneklése, az övénél is jobban a módfelett délceg Bakonyi Marcellé, egyikük basszbaritonja sem olyan magvas, mint szerepelődeik orgánuma volt.

Rőser Orsolya Hajnalka excellált a bölcsődal előadásában, illetve Clara szerepében, és tetszett Fodor Beatrix megformálása is.

A Besst alakító Létay Kiss Gabriella és Sáfár Orsolya szépen szárnyaló hangjában, vokális teljesítményében sem volt hiba, még ha olyan bravúros előadással nem énekelték is le Clara alakítóit, mint annak idején Házy, néhány csillagos alkalommal. Talán nem is volt ilyen szándékuk, de különben sem itt kiált a hiányosság. Mint bevezetőmben említettem Létay Kiss egyénisége totálisan ellenáll Bess megformálásának, Sáfár Orsolyának pedig bárcsak annyi kokettséggel sikerült volna gazdagítania a játékát, mint amennyi roppant zavaró volt Laurettájában a Gianni Schicchi Anger Ferenc rendezte előadásában! De nem, nagy valószínűséggel a rendező (és a jelmeztervező) határozott elképzelése egy anti-Bess megjelenítése volt.

Serena szerepéhez valamikor kivételes választékot kínált az Operaház társulata. A dzsessz világából érkezett mezzoszoprán, Szirmai Márta, a néger külsejűvé és lelkűvé tökéletesen átlényegülni tudó Sudlik Mária, később a szuggesztív színészettel rendelkező Maria Teresa Uribe. Bakonyi Anikó és Fodor Gabriella alakításában beértük a sirató statikusabb, ám nagyszerű vokális előadásával.

Szegedi Csaba Crown-figurája nem ellenszenves, hanem ellenszenvesen megoldatlan maradt. Sporting Life alakítóinak szintén (az idősebb nézők számára) felejthetetlen elődök, Palcsó Sándor és Rozsos István emlékével kellett megküzdeniük. Balczó Péter alakítása kifogástalan, és nem először jelzi, hogy a karakter-szerepkörben nőhet majd naggyá. László Boldizsár, ha úgy vesszük, a dzsessz felől, máskülönben a hősibb operai szerepkörből jutott kevésbé a figura közelébe, noha muzikálisan, sőt muzsikálva.

Miközben a csupa néger figurát megszemélyesítve teljes szereplőgárdát látunk festetlenül fehér művészek megjelenítésében, furamód találkozunk egy valóban fekete bőrű, bissau-guineai születésű amatőr szereplővel (dr. Marcelo Cake-Baly), aki a Rendőrt alakítja, illetve a Nyomozó szerepében a félig bissau-guineai származású magyar színművésszel, Kálid Arturral. Az utóbbi, vélhetően funkcionálisan, fülsértő fennhangon beszél, valószínűleg ama Gullah nyelvjárásban.

A produkció vélhetően különlegesen magasrendű élményt nyújt az eredeti nyelvű előadások feltétlen híveinek. Ám az itt többnyire Gullah dialektussal kevert angol szövegre való tiszteletre méltó nyelvi felkészítés ellenére sem lehet nem észrevenni, különösen nem a prózai részekben, a nehéz szöveg felmondó jellegű előadását. Jómagam, noha az angol nyelvet sokszorta jobban ismerem, mint például az olaszt, Blum Tamásnak a korábbi előadás óta is bennem élő műfordítására támaszkodtam, és bizony ez segített a zene élvezetében is. Mert hiába a ma már bárhol és bárhonnan hallható goodbye az eredeti, talán nem véletlen, hogy Blum ezt nem Viszlát!-ként fordította (mint Kenesey Judit a feliratozáshoz), hanem művészi szabadságát a szótagszámhoz való hűség elé helyezve imígyen: Ég áldjon! Régies ez, persze, de biztos, hogy az 1930-as években még használatos volt, míg az elszaladós Viszlát! nem. És mennyivel erősebb az érzelmi töltése!

*Ezt a kifejezést használom, mert a maga pontatlanságával ez fejezi ki legpontosabban, hogy ennek a latinból eredő szóalaknak a stílusértéke Magyarországon nem azonos a niggerével, viszont fekete embert jelent, aki lehet barna és annál világosabb is; ugyanakkor nem akarunk nyelvészetileg elmerülni a népcsoportok földrajzi-történelmi eredetére való utalások helyességében, sem a korántsem konstans politikai korrektségben. (Till Géza Opera című kötetének 1973-as kiadásában is a néger jelző szerepel.)

Porgy és Bess másképp az Erkel Színházban
fotó:©MÁO, Berecz Valter & Rákossy Péter

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház

Billy Elliot - A musical

18:00 : Budapest
Győri Nemzeti Színház

"Győri Táncfesztivál"
VENEKEI MARIANNA, TENNESSEE WILLIAMS, DÉS LÁSZLÓ: A vágy villamosa

19:00 : Budapest
Erkel Színház

Billy Elliot - A musical

19:00 : Budapest
BMC Koncertterem

Kristóf Réka (ének)
Szüts Apor (zongora)
MOZART: D´Oreste, d´Aiace az Idomeneo c. operából
MOZART: Fantázia és fúga
SMETANA: Och, jaký žal az Az eladott menyasszony c. operából
BIZET: Je dis que rien a Carmen c. operából
LISZT: XI. Magyar rapszódia
JOHANN STRAUSS: Klänge der Heimat a Denevér c. operettből
KODÁLY: Zöld erdőben
KODÁLY: Tücsöklakodalom
KODÁLY: A csitári hegyek alatt a Székelyfonó c. daljátékból
BARTÓK: Piros rózsát szedtem én
LIGETI: Öt Arany-dal (Csalfa sugár, A legszebb virág, A csendes dalokból, A bujdosó)
GERSHWIN: Fascinating rhythm, The man I love, Swanee
RICHARD STRAUSS: Fünf kleine Lieder op. 69 (Der Stern, Pokal, Einerlei, Waldesfahrt, Schlechtes Wetter)
MOZART: h-moll Adagio
RICHARD STRAUSS: Tavaszünnep op 56. No. 5
A mai nap
történt:
1947 • Az Albert Herring bemutatója (Glyndebourne)
született:
1819 • Jacques Offenbach, zeneszerző († 1880)