vissza a cimoldalra
2018-10-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4071)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61156)
Társművészetek (1278)
Kedvenc előadók (2824)
Milyen zenét hallgatsz most? (24998)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Momus társalgó (6348)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11291)
A csapos közbeszól (95)

Zenetörténet (239)
Zenei események (993)
Kiss B. Atilla (177)
Operett, mint színpadi műfaj (3716)
Opera, operett, dalciklus, librettók, szövegkönyvek, versek (592)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1118)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1505)
Franz Schmidt (3198)
Charles Gounod (220)
A hangszerek csodálatos világa (182)
Élő közvetítések (7454)
Gioacchino Rossini (1019)
Opernglas, avagy operai távcső... (20146)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2932)
Kelemen Zoltán, operaénekes (90)
Simándy József - az örök tenor (552)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A hiábavaló elővigyázatosság – A sevillai borbély az Operettszínházban
- zéta -, 2017-12-11 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

A sevillai borbély az Operettszínházban 2017. december 7.
Fővárosi Operettszínház

Almaviva gróf – Hanczár György
Doktor Bartolo – Bátki Fazekas Zoltán
Rosina – Mester Viktória
Figaro – Balla Sándor
Basilio – Busa Tamás
Berta – Lázin Beatrix
Fiorello – Erdős Attila

a Fővárosi Operettszínház Ének- és Zenekara
vez. Dinyés Dániel

Pesten az első operák között került színre A sevillai borbély, avagy a hiábavaló elővigyázatosság, s mindjárt hatalmas sikert is aratott. Talán nem is létezik másik dalmű, melynek ennyire töretlen lenne a hazai előadás-története: mindig, minden körülmények között a legjátszottabb operák közé tartozott és tartozik a mai napig. Adták is szinte mindegyik magyar zenés színházban. A siker titka az örök aktualitás, ami már nemcsak Gioacchino Rossini remekének, hanem az alapjául szolgáló Beaumarchais-színműnek is a sajátja. Szinte minden rendezés talál valami olyan olvasatot, amitől szerethetővé tud válni.

Egy fontos helyen még biztosan nem adták ezidáig a Sevillait. Ez az Operettszínház, de mostantól a Nagymező utcai teátrum is felsorakozott. Csak örvendezni lehet annak a ténynek, hogy a fővárosi operaélet egyre inkább megszűnik egypólusúnak lenni, s hogy a Művészetek Palotája után az Operett is mer (és tud) operára vállalkozni. Az első fecske, ha jól rémlik, pár éve a Gianni Schicchi volt, a Mario és a varázsló párjaként, majd néhány kortárs dalmű következett, s most pedig ismét egy igazi klasszikus. Jó hír, hogy a produkció magyar nyelven szólalt meg, ami a vígoperák esetében jótékonyan segít a poénok közötti eligazodásban.

Rossz hír viszont, hogy az alkalomra újrafordíttatták a darabot, s Galambos Attila munkája pedig finoman szólva is kétes minőségű. Számos prozódiai hibát vét, a nyelvezet folyamatosan és erőltetetten modernkedő. A néző pedig aligha érti, miért volt erre szükség? A mai középkorosztály tagjai (meg még a nagyszüleik is) Harsányi Zsolt 1919-es fordításán nőttek fel, melyet Blum Tamás még az '51-es operaházi felújítás korrepetitoraként tovább csiszolgatott. Ez egy ritka jó párosítás volt, mert gyakorlatilag mindent megőrzött a mű eredeti bájából, de kortalanul szólt a mai közönséghez is, számos mondata azóta szállóigeként funkcionál az operai köztudatban.

Galambos munkája úgy tűnik, elsősorban arról szólt, hogy a korunk divatos szlengjeit beépíthesse a szövegbe, amit kényszeresen meg is tett. Van itt „Csessze meg!”, „Vár a retkes balfenék!”, „Te mocskos, beteg állat!”, „A francba!”, és ezekhez hasonló kiszólások garmadája ömlik ránk a recitativókban, szinte válogatás nélkül. Úr és szolga, polgár és nemes egyaránt ugyanazt az alpári nyelvet beszéli. Ott pedig, ahol ténylegesen le kellett (volna) fordítani egy információt hordozó szöveget, az egyértelműen nehézkesebb, és ami meghökkentő, avittabb lett. Mondok rá néhány példát is, csak a szállóigévé vált mondatok közül: Harsányi-Blum párosnál Figaro belépője így indul: „Lássátok bennem a legremekebb borbélyt!” Galambosnál: „Íme a győztes, sokoldalú borbély!” Ugyanezen ária vége Harsányiéknál: „Mert előtte hárul az akadály.” Galambosnál: „Fellendül az üzlet, száguld a bolt!” Ugye, érezzük az első változatoknál mennyivel pergőbb és lendületesebb a szöveg, s azt is, hogy sokkal többet elárul a hős személyéről, mint a kortárs változat. De menjünk tovább! Almaviva helyzetelemzése Figaróhoz az első felvonásban, Galambos olvasatában: „Kiszúrtam ott a madridi klubban, egy helyes kiscsajt, egy böszme, flúgos orvosnak a lányát.” Ugyanez Harsányi-Blum változatában: „A Prádón megláttam egy lánykát, egy nyíló rózsát, egy hígvelejű doktornak a lányát…” Rosina sem járt jobban Galambosnál, áriája visszatérő sora: „Ki rosszat mond vagy tesz, esküszöm fojtva lesz…” hallhatjuk a magyartalan szóösszetételt. Tudjuk, a stílus maga az ember és azt hiszem, Rossini a maga muzsikájával, annak személyiségjellemzésével nem olyan figurát akart kifejezni, mint amit Galambos Attila szövege közvetít.

Egy ideig azt gondoltam, hogy a rendezés modernsége miatt volt szükséges „kortársosítani” a szöveget, de nem. Kerényi Miklós Gábor rendező egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy mai környezetbe tegye a darabot. Amikor elveszik a kulcs, Figaro a petróleumlámpával megy le a kertbe megkeresni, a szerelmesek lúdtollat használnak az esküvői papír szignálásához, stb. Ez nem is feltétlenül baj, az viszont gond, hogy a darab a verbális gegeken (azaz a káromkodásokon) túl meglehetősen szerény eszköztárral dolgozik. A játékbeli poénok üresek és nehézkesek. Ugyan a produkciót a vagy negyedszázaddal ezelőtti szentendrei szabadtéri előadás leporolásaként hirdették, de egykori nézőként igazolom, hogy – sajnos – a nyomába sem ér. (A darab idén nyáron Szentendrén került újra közönség elé.)

KERO® legfőbb színpadi törekvése az lehetett, hogy ne üljön le az előadás, ezért meglehetősen nagy statisztériával ebből a kellemes, pergős kamaradarabból sokszereplős, izzadságos nagyoperát „alkotott”. Egy-egy groteszk jelenet önmagában még hatásos volt, mint például a városi tűzoltók felvonulása, de semmi köze nem volt a történethez és a darabhoz. A rendezőt az előadást végigkísérő, folyamatos és értelmetlen füsteffektek világítása lekötötte, míg a szereplők valódi egymáshoz való viszonyulása hidegen hagyta. (Természetesen én is tisztában vagyok a napisajtóból, hogy Kerényi Miklós Gábor az utolsó próbaidőszakban már nem járt be a színházba, de a produkció mégis a neve alatt fut, így kénytelen vagyok neki címezni az elmarasztalást is.)

Hogy az előadás így is komoly sikert arat, abban igen nagy szerepe van a zenei megvalósításnak. Ugyan a legendárium szerint Rossini szűk két hét alatt komponálta dalművét, az nemcsak népszerűségben, de igényességében és cizelláltságában is az életmű csúcsán áll, azaz előadása komoly feladatot jelenthetett az operettszínházi repertoárhoz szokott gárdának.

A Dinyés Dániel vezette Zenekar vonóskara ugyan kicsit sápadtan szólt, de tisztán, s a Sevillai híres-hírhedt fafúvós szólóit kivétel nélkül virtuóz előadásban hallhattuk. Dinyés érdemének tudom be az együttesek ritka pontosságát (ebből a Sevillaiban elég sok van), valamint azt, hogy a darab szokatlan sokszínűséggel, mégis lendületesen szólalt meg. A darabot átszövő páratlan zenei szellemesség most is diadalra segített.

A főszereplők közül első helyen egyértelműen Almaviva gróf megszemélyesítőjét, Hanczár Györgyöt kell kiemelni. Hanczár vokálisan mindent tud, amit egy Rossini-tenornak tudni kell. Ez az igazi terepe, a virtuóz cikázás oktávokon át, magasságakadályok nélkül. Ezen túl a dallamformálás vonalvezetésével, zenei biztonságával, jó szövegmondásával tűnik ki a hazai tenorátlagból. Komoly karrier várhat rá, de csak akkor, ha meg tud maradni a számára ideális fachnál. Színpadi közlekedése is kellően laza és oldott volt.

Ezúttal csalódást okozott Mester Viktória Rosina szerepében. Ezt személyesen azért élem meg kudarcként, mert vagy tíz évvel ezelőtti Rosináját e hasábokon is örömmel üdvözöltem. Valami elmúlt, az is lehet, hogy a szerepet kinőtte már ez a tehetséges énekesnő. Játéka modoros, mintha korábbi előadásokból építkezne, de egyáltalán nem egységes. Mintha elveszett volna a régebbi szende és a mostani mufurc szerep között félúton. A legnagyobb problémát a vokális teljesítményen érzem, hogy mesterségesen vastagított középhangokat szólaltat meg, s amikor fel kéne szökkenni a magasba, erőltetett kiabálás lesz belőle. Ezért legtöbbször inkább nem szökken fel, de nem ez a megoldás.

Izgalommal vártam Kiss Andrást Bartolo szerepében. Maga a hanganyag ordít(ana) Basilio után, így eleve érthetetlen volt számomra, miért nem azt a szerepet kapta meg (ráadásul majdnem Ő a legfiatalabb az egész gárdában). De a kérdés eldöntetlen maradt, mert Kiss megbetegedett és a másik szereposztás Bartolója, Bátki Fazekas Zoltán ugrott a helyére. Bátki az a típusú rutinos énekes, aki bármit bármikor képes egy bizonyos korrekt szinten megvalósítani, ez történt most is. Sajnos a szereppel való nagy találkozás ezúttal is elmaradt. Azt hiszem, Bátki is inkább építkezett a korábbi panelekből, mint a mostani rendezői instrukciókból, legalábbis erre utal, hogy a szerep szétszór, azaz nincs egyenletes vonala, mit is szeretne az előadó ebből a figurából felmutatni.

Kiss András hiánya nem Bartolo szerepében mutatkozott meg legfájóbban, hanem a Basilio-alakítás láttán/hallatán. Busa Tamás valamikori Figaróként gyakorlatilag semmit nem tudott felmutatni a szólam magvasságából, a figura drabálisságából, netán humorából. Adva van egy valaha volt remek bariton, akinek Basilio szinte elénekelhetetlen feladat, elsősorban a hiányzó mélységek és a hiányzó magasságok miatt. Maradt a jó színpadi alkat, az enervált játék. Mintha Busa maga is tudná, hogy ez önmagában édes kevés.

A sevillai borbély legfőbb motorja a címszereplő, akit ezen az estén Balla Sándor személyesített meg. Balla hangban is és játékban kicsit faragatlan, kicsit bumfordi Figarót hozott, ami kellemesen illeszkedett az együttesbe. Ügyes játékmesteri közreműködése elfedte, hogy hallottunk már szebb hangú borbélyt, de legalább kezdetektől fogva tudta, mit akar megmutatni.

Lázin Beatrix intelligens, finom humorral felrajzolt Bertája itt is, most is pompás kabinetalakítást jelentett.

Az operettszínházi produkció félsiker, de semmiképpen nem kudarc. Persze, szereposztásban, rendezésben, szövegben lehet még csiszolgatni. Annak, aki féltette a színházat az óvatos irányváltástól, csak a bécsi testvér-színház, a Volksoper példáját tudom felhozni. Várjuk a folytatást!

A sevillai borbély az Operettszínházban
©fotó: Gordon Eszter

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Hold utcai református templom

Christoph Bossert (orgona)
J. S. Bach összes orgonaműve / 9. – Neumeister korálok

19:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Ránki Fülöp (zongora)
"Liszt születésnap - esti koncert"
LISZT: Nagy koncertszóló
LISZT: 5. (e-moll) magyar rapszódia
LISZT: h-moll szonáta

19:30 : Budapest
Klebelsberg Kultúrkúria

Rumy Balázs (klarinét), Fülei Balázs (zongora)
BRAHMS: f-moll szonáta klarinétra és zongorára, Op. 120/1
BRAHMS: Esz-dúr szonáta klarinétra és zongorára, Op. 120/2

20:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)
19:00 : Cegléd
Kossuth Művelődési Központ, Kamaraterem

Melody Quintett
Andrásik Attiláné (hegedű), Drávucz Renáta (zongora), Kreszits Margit (klarinét), Pócz Ildikó (fuvola), Sindel-Kocsis Zsuzsanna (cselló)
A mai nap
történt:
1845 • A Tannhäuser bemutatója (Drezda)
született:
1913 • Forrai Miklós, karmester, karnagy, zenetanár († 1998)
1916 • Emil Gilelsz, zongorista († 1985)
elhunyt:
1987 • Jacqueline Du Pré, csellista (sz. 1945)