Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Iluska, az Éj királynője és Alfio a XIII. században, avagy Erkel Bánk bánja az Erkel Színházban

2017-09-12 23:18:17 -ppp-

Erkel Bánk bánja az Erkel Színházban 2017. szeptember 9.
Erkel Színház

II. Endre - Bakonyi Marcell
Gertrud - Komlósi Ildikó
Ottó - Balczó Péter
Bánk bán - Molnár Levente
Melinda - Szemere Zita
Tiborc - Kováts Kolos
Petur bán - Haja Zsolt
Biberach - Geiger Lajos
Királyi tiszt - Irlanda Gergely

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kocsár Balázs

Mikor a színpadkép először láthatóvá vált a premier estéjén, meghökkentem: stilizált üvegfal mögött stilizált kristálycsillár. Ha nem lett volna ugyanaz (vagy nagyon hasonló) vasállvány híddal előtte, amit már a Luciában is láttam, azt hihettem volna, hogy az Operettszínház új Csárdáskirálynőjét mindjárt a második felvonástól kezdik – mikor a 60-as évek végén azt néztem ott, nagyon hasonló volt az első benyomásom.

Korábban már sokszor látott effektek is visszaköszöntek sorozatban, mint pl. a színpad mélyéből a néző szemébe vakító reflektor — hasznos néha, kétségtelenül, mert legalább nem látja az ember, ami a színpadon történik. De legjobban a ködgépnek örültem a Tiszaparti jelenetben. Örültem, mert így azt gondolhattam, hogy az Operaház annak vételével igazán jó befektetést csinált, megszolgálja az árát: használják, ha kell, ha nem.

Ám hagyjuk a tréfát. A színház idei első premierjeként Erkel operájának azt a változatát ígérte, amelyet egykor Palló Imre kedvéért játszottak, de hamar kiderül, hogy itt biztosan nem arról van szó. Palló a Nádasdyék által átdolgozott verziót énekelte bariton fekvésre módosítva, ez a mostani pedig az ősváltozat ki tudja ki által készített bariton változata, legalábbis annak tűnik első hallásra. Akárki csinálta, ritka szerencsétlen ötlet és vállalkozás. Elsősorban azért, mert zeneileg nem szerethető, sőt: annak, aki a Bánk bánnal, mint művel közeli ismeretségben van, egyenesen idegesítő; aki pedig most ismerkedik vele, dallamvilága alapján biztosan nem fogja megszeretni. Hiányzik belőle a katarzis megteremtésének minden melodikus lehetősége.

Legfőképp azonban azért rossz ötlet ez a változat, mert egy olyan pillanatban, amikor a színház több jó és még jobb tenorral rendelkezik a címszerepre, egyáltalán nem rendelkezik olyan baritonnal, aki minden szempontból alkalmas lenne rá. A két kiválasztott címszereplő közül egyik sem az, sem mint színpadi jelenség, sem pedig ami a hangi állapotot és a technikai felkészültséget illeti.

A bordal három strófával adatik, kimarad az „utolsó tánc” és a Petur-Bánk kettős, helyette Bánk és Biberach duettezik (hogyan? hát a Nagyúr egyáltalán szóba áll vele?), Melinda és Ottó duettjében felcserélik a szólamokat — az ember csak a fejét kapkodja: azt hittem, elég jól ismerem a művet úgy 200 előadás után, most azzal kellett szembesülnöm, hogy mégsem. Ezt a Bánk bánt egyáltalán nem.

Vidnyánszky Attila nem először rendez operát, a Jenufa és a Kisvárosi Lady Macbeth színpadra állítása számomra kiváló munka volt, A végzet hatalma már eléggé eltolódott a mű színpadra állításától annak rendező általi értelmezésének láttatására. Vidnyánszky, mint abban a kb. tíz évvel ezelőtti Végzetben, most is különféle szimbólumokkal terhelt koncepciót rendezett, amelyeket biztosan nem fogok itt megfejteni, bele se kezdek. Egyrészt mert már évekkel ezelőtt leszögeztem egy írásomban, hogy én nem rejtvényeket fejteni megyek az Operaházba, hanem egy-egy opera megfelelő szakmai színvonalú előadását megnézni és hallgatni. Nem a koncepcióval, hanem a művel szeretnék találkozni. Aki tehát vállalja, hogy megfejti a vérkönnyeket hullató — esetleg megvakított (?) — szarvas jelképét a többivel együtt, átengedem neki a terepet. (Szarvas különben van a színpadon is doszt, nem csak a plakáton: hol nagy tálon hurcolják körbe az udvari bálon, hol karácsonyfadíszekkel felaggatva vonulnak vele a háttérben. )

Vidnyánszky rendezői ötleteiből kettőt tennék szóvá, mint számomra különösen zavarót és sikerületlent. Az egyik a zenekari árkot körbeölelő rámpa, amelyen a szereplők fel-alá sétálgatnak, ahogy egykor az Operettszínházban Németh Sándor sétált peckesen A víg özvegy Danilójaként. Ez a megoldás egyik-másik kishangú énekes hallhatóságának nem tesz rosszat — bár volt, akin ez se segített —, de az opera műfajától idegen. A másik a királyi udvar meráni szekciójának megjelenítése. Ebben nem csak Vidnyánszky a hibás, osztozik benne jelmeztervezője Nagy Viktória is, aki egy rettenetesen csiricsáré forma- és színvilágú kollekciót tervezett, amelytől a királyi udvar inkább egy kétes hírű kupleráj munkatársaira, esetleg egy rongyosbál azonosíthatatlan szexuális identitású résztvevőire emlékeztetett.

Az eddig leírtakból eléggé egyértelmű talán, hogy az új Bánk szcenikai részét finoman szólva se tartom sikerültnek. Kétségtelen, hogy ez a produkció semmiben nem tér el az utóbbi évek bemutatóinak vonalától, nem jobb, nem rosszabb sem az Aida, sem a Traviata, sem A trubadúr rendezéseitől. Amiben eltér tőlük, az a zenei megvalósítás énekesi részének teljes kudarca. Azokban voltak szereplők, akik minden gond és baj közepette valódi élményt tudtak nyújtani hangjukkal és énekművészetükkel, ezt a Bánk bánt azonban nem menti meg semmi és senki sem.

A premier címszereplője Molnár Levente. Tavaly évadvégi Petur bánja már kritikus hangi állapotot mutatott, ez most a teljes hangvesztés környékére romlott le. Molnár diszkrét nemzetközi karriert könyvelhetett el néhány éven át, megjárta Bécs, München és New York színpadait; igaz, nem Bánk bánhoz mérhető fajsúlyos szerepekben. Azokban az időkben nem is nagyon lehetett itthon hallani, szerepléseit rendre lemondta. Gyanítom, hogy jelenlegi vokális kondíciójában a külhoni szerződések elfogytak, így készségesen áll az Operaház rendelkezésére. Hangja minden regiszterben mozog: hol lebeg, hol tremolózik, színe fakó, magassága, már amennyire a szerep azt próbára teszi, erőtlen, darabos dallamformálása legatóra képtelen. Sikerült rendkívül előnytelen színpadi figurát kreálni belőle: alkata eleve nélkülözi a Nagyúr fenségét, de ez a csizmás-bricseszes, kisgazdás nadrágforma, amellyel sikerült két éve nevetségessé tenni a Traviatában Germont Györgyöt, leginkább a Parasztbecsület Alfiójára emlékeztetett. A záróképben aztán A walkür Wotanjaként jelenik meg — Bryn Terfel magyar kiadásban, sajnos annak összes énekesi fogyatékosságával és problémájával együtt.

Szemere Zita korábbi alakításai alapján sejthető volt, hogy Melinda túl nagy falat lesz számára, várakozásaimat nem is sikerült megcáfolnia. Megjelenése leginkább a szegény, szomorú kis Iluskára, hangszíne a Francia királykisasszonyra emlékeztetett. Melinda azonban más, egészen más énekesi és színpadi jelenlétet kíván. Javára kell írni, hogy korábban gyakran tapasztalható intonációs hibái most elmaradtak, az énekesi összképen sokat javított a Tiszaparti jelenet középrészének biztosan és szépen csengő koloratúráival, az első felvonásban és az „Árad a fény sugára” részben azonban hiányzott a szükséges volumen, a drámai részekben pedig az erőltetéstől megváltozott a hangszíne, egyenes, fémes hangon szólalt meg.

Erkel Bánk bánja az Erkel Színházban A rendezői koncepció legsúlyosabb áldozata lett Komlósi Ildikó Gertrúdja. Az első felvonásban jelmeze, fejdísze bármelyik Varázsfuvola Éj királynőjére ráadható lenne. Gonoszkodó gesztusai a néma filmek intrikusaira, kivonulásai operettprimadonnára emlékeztettek. A második részben kétszemélyes hintaszékben várja Bánkot, két laza erkölcsű hölggyel együtt üldögélve-mulatozva, mint egy piroslámpás ház madámja. Ez lenne meráni Gertrúd? Sajnos hangilag se fekszik neki a szerep, a közép- és mély regiszterben erőtlen, a magas regiszter kellemetlenül kiélesedve szól. S hogy mindez ne legyen elég, a rendezés halála után kiülteti az oldalpáholyba, hogy egy gyertyasor mögül végignézze önmaga gyászszertartását...

Az előadás hangilag legszebb pillanatait Kováts Kolosnak köszönhettük Tiborc szerepében. Kétségtelen, hogy az énekesi pályának ebben a szakaszában már nem várható el a régi hang, Kováts azonban még mindig képes a szükséges pillanatokban a megfelelő technikai koncentrációval megszólaltatni hangszerét. Tud énekelni. Ő még mindig tud. Rövid szerepében, amelyet szerencsére a legkevésbé terhelt meg furcsa ötletekkel a rendezői elképzelés, egyetlenként állt és énekelt a színpadon úgy, ahogy azt egy operaénekestől várom és képzelem.

A meráni udvar színkavalkádját sikerült egy jelmezben koncentrálni, ebben jelenik meg Ottó, fehér kalappal a fején. Mikor megláttam, bevallom, halkan felröhögtem. Balczó Péter hangi teljesítménye azonban sajnos hamar elvette kedvem a nevetéstől. Az első jelenetekben szinte hangtalanul volt jelen, a magasságok végig alig hallható falzettben szólaltak meg. Azt hiszem, hogy a kizsákmányolás, a nem neki való szerepek erőltetése, a kötelező pihenés hiánya végzetes kárt tett ennek a tehetségesen indult, és még mindig fiatal énekes hangjában.

Petur szerepébe a második szereposztásból Haja Zsolt ugrott be. Haja az utóbbi időkben igen jó benyomást tett rám Silvio szerepében, majd egy kiválóan énekelt, figurában is tökéletes Jeleckij herceg után egyértelmű híve lettem. Most is hibátlan volt, amit csinált, de az igényes technikai megvalósítással se tudta elleplezni, hogy hangja nem Petur bán szólamára született.

Geiger Lajos Biberach szerepében továbbra is a Bánk bán-előadások gyenge pontja maradt. Mint májusi írásomban jeleztem, a szerep rövid terjedelme ellenére jelentős hangot kíván, amellyel Geiger nem rendelkezik. Figurája kellőképpen ellenszenves volt, ami itt nem kritika, hanem elismerés, még örülni is tudtam volna, hogy ebben a rendezésben Ottó leszúrja őt, ahogy Katona drámájában írva van. Tudtam volna, ha nem Erkel operáját nézem, amelyben ez nem szerepel, és különben is színpadilag elképesztően suta és oda nem illő megvalósítással történik.

Hosszú idő után hallottam újra Bakonyi Marcellt, II. Endre szerepében, aki ebben a változatban visszakapta áriájának cabalettáját is. Bakonyi változatlanul kellemes, bariton és basszus közötti hangszínnel, de még mindig magasságproblémákkal énekel, ami ebben a szerepkörben nem annyira zavaró, de lehetetlenné teszi azt, hogy később főszerepek felé lépjen tovább.

Az előadás egyértelműen legjobb szereplője volt ismét az énekkar (karigazgató: Strausz Kálmán, betanító: Csiki Gábor), még akkor is, ha ebben a változatban sokkal kevesebb lehetőségük van megmutatni tudásukat, mivel több hálás kórusrész kimaradt vagy másképp szólalt meg. A Kocsár Balázs irányította zenekar teljesítette feladatát, anélkül, hogy különösebben emlékezetes perceket ajándékozott volna a nézőknek, kivéve a most is nagyon szép és hatásos viola d’amore szólót a II. felvonásban.

Hogy ez az új Bánk kinek az ötlete volt, miért ezt választották bemutatásra, számomra továbbra is rejtély. Tizenöt éve volt az első próbálkozás az ős-Bánk rehabilitálására, és nyugodtan kimondható, hogy nem volt sikeres, mert a közönség azon része, akik az átdolgozott verziót ismerték és szerették meg, mindig is idegenkedve fogadták. Nem volt véletlen, hogy a színház elég hamar visszaállt a népszerű változatra. Most itt van ismét ez a furcsa, nehezen fogyasztható, ismeretlen formáció. Nem tudok másra gondolni, hogy mindez csak azért van, hogy ne legyen összehasonlítási alap és lehetőség. Mert aki hallotta és látta a Bánk bánt…-val/-vel — és most következhet hosszú-hosszú felsorolása azoknak a nagy énekeseknek, akik a nemzeti opera szerepeiben évtizedeken át tündököltek —, az ebben az előadásban sok örömet nem fog találni. Véletlenül úgy alakult, hogy a premierre egyszerre érkeztem a bejárathoz Simándy József özvegyével. Ő is eljött hát! Milyen szép és megható is ez! — gondoltam. Aztán mikor felálltam az előadás végén, ismét ő jutott eszembe. Istenem, milyen rettentő lehetett ezt neki végignézni! Hát mi is volt az én szenvedésem az övéhez képest?

Erkel Bánk bánja az Erkel Színházban
fotó:© Nagy Attila






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.