Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Cirkusz a kastélyban - Az ezred lánya a kirchstetteni operafesztiválon

2017-08-27 10:53:06 Zsoly

Az ezred lánya a kirchstetteni operafesztiválon 2017. augusztus 11/13
Kirchstetten, Neudorf bei Staatz

Kevés biztosan nyugodt időszakot élvezhetek egy naptári évben, de az augusztus eleji szabadság, pihenés és – immáron hetedik éve rendszeresen – a KlassikFestival Schloss Kirchstetten operaelőadásainak látogatása ilyen. Az előadásokról minden évben volt alkalmam beszámolni a Café Momus olvasóinak is, így most a helyszín sajátosságainak az ismertetésétől el is tekintenék. A korábbi években leírtak közül most csak azt eleveníteném fel, hogy a Némedi Csaba „házirendező” és egyben a fesztivál művészeti vezetője által bel canto fesztivállá pozícionált nyári operarendezvény most zárta a Donizetti-ciklusát. Nem is akármilyen darabbal: Az ezred lányával (annak is a francia verziójával).

Az Ezred lánya az az opera, amit csak és kizárólag akkor érdemes (és szabad) műsorra tűzni, ha a produkciónak legalább két hangfenomén áll rendelkezésére: a szerelmespárt alakító főszereplők számára Donizetti ugyanis extrém követelményeket támasztó szólamokat komponált. Hangfenomének hiányában az olasz mester opuszával való mindenféle próbálkozás puszta kriminális tett. Marie halmozza a bravúrkoloratúrákat, Tonio szólama pedig a feszített tessitura mellé még extrém csúcshangokat is kap. Csöppnyi fűszerként. És tulajdonképpen az sem árt, ha egy harmadik hangfenomén is rendelkezésre áll Marquise de Berkenfield szerepének eléneklésére: a valódi alt sajnos kihalófélben lévő hangfaj. Nos, az alacsony költségvetéssel dolgozó, számos lelkes, önkéntes segítőt alkalmazó fesztiválnak sikerült három hangfenomént szerződtetnie, olyan kaliberű énekeseket, akiket hallva mindjárt eldöntöttem, hogy másodszor is megnézem az előadást.

Marie szerepében Natascha Young tündökölt, karcsú lírai szoprán hangjának különösen szép ezüstös csillogása van, genuin koloratúrtechnikával énekel, és még csak nagyítóval sem tudnék egyetlen egy momentumot sem keresni, amikor akár csak egy fél pillanatra is megingott volna az intonációja. Lily Ponsra hajazó kadenciákat futtat a torkában, akár staccatoval, akár legatoval felfut a háromvonalas G-ig is. Mindemellé végtelenül bájos és szeretnivaló jelenség, mint megtudtam, „lánykorában” műkorcsolyázó volt.

Ugyanekkora reveláció a szerelmes Toniot alakító, testes lírai tenor hang birtokában lévő Diego Godoy. Középregisztere is meleg, fényes és férfias, magasságai pedig nyílnak és robbannak, a kétvonalas D-t is ugyanolyan természetességgel énekli, mint a kilenc C-t, és e csúcshangjai azért is csodásak, mert hallani, hogy van még fölötte. Sosincs tehát olyan érzése a nézőnek-hallgatónak, hogy szép és megvan, de a határokat feszegeti. A hangszínt és volument a fachtársak, Juan Diego Flórez és Francesco Demuro közé tenném félútra. A kvalitás viszont nem félúton van, a strasbourgi Rajna Operában éneklő Godoy e tekintetben már most klubtársa a két világsztárnak. Younggal együtt letisztult színészi eszköztárral és végtelenül őszintén alakítják szerepeiket, kiválóan működik köztük a színpadi kémia.

A hangfenoménok sorát folytathatom a Márkinőt alakító Biljana Kovačcsal, akit elég legyen csak annyival jellemezni, hogy valódi alt. Olyan, amilyen hangot élőben még sosem volt szerencsém hallani, ezt egyébként más – sok operaelőadást látott – nézőtársam is megerősítette. Nyitóképi áriájában igazi althoz méltó, tükörben lefelé futó kadenciákat énekelt, a végére tulajdonképpen basszusregiszterben. Mindehhez a valódi altra jellemző karcsú és sudár testalkat, a figyelmet abszolút a színpadra szegező megjelenés társul. Szerepformálásra pedig a szokásoshoz képest összetettebb és így jóval élvezetesebb volt: a tipikusan kényeskedő, fennhéjázó márkinő álarca mögött egy valódi vadmacska lapult. Rendező és énekes nagy egymásra találásának lehettünk szem- és fültanúi.

Néhány évvel ezelőtt Rigolettóként láthattam a Pozsonyban éneklő Ján Ďurčot, nagyvolumenű baritonja akkor is tetszett, és örültem, hogy a tragikus hős után most Sulpice vidám szerepében is láthattam lubickolni. Natascha Younggal láthatóan élvezték a közös játékot, színpadi bolondozást, első felvonásbeli duettjüket dörgő tapssal jutalmazta a közönség. Hortensius kis szerepében is felhívja magára a figyelmet Marlon da Silva Maia, mind hangjával, mind pedig komikusi adottságaival.

Nem véletlenül írtam ilyen sokat a szólistákról. Visszagondolva, még néha most is alig hiszem el, amit tőlük hallottam. Azt pedig különösen, hogy az operaélet „krémjét” kézben tartó ügynökségek mindenféle közreműködése nélkül is van lehetőség világszínvonalú szereplőgárda összeállítására.

Hooman Khalatbarit, a fesztivál állandó karmesterét nem csak az erősen redukált létszámú Virtuosi Brunenses kamaraszínvonalú muzsikálását összefogó karmesteri teljesítménye miatt illeti elismerés, hanem azért is, mert a rendezővel, Némedi Csabával közösen évről évre többnapos, nyílt pályázatos meghallgatások alapján választják ki a nyári operaprodukció énekeseit. Legutóbb májusban láttam bel canto előadást, az örvendetesen nagy médiafigyelmet kapó és hangos közönségsikert arató Puritánokat a Müpában, fantasztikus énekesekkel (ott is Némedi volt rendező). A kirchstetteni Ezred lányának énekesei és a MüPa-Puritánok szólistái között egyetlen különbség volt csupán: utóbbiak a legnagyobb nemzetközi házakban énekelnek.

A rendezés bravúros volt, Némedi egy nagyon egyszerű, ám annál találóbb ötlet kibontásával formálta saját elképzése szerint a darabot: az ezredből és a szereplőkből cirkuszi artisták, a kapitányból pedig cirkuszigazgató lett. A rendező Donizetti vokális akrobatamutatványoknak otthont adó zenei cirkuszát emelte át a cselekmény szintjére, átvitt és egészen konkrét értelemben is. Ki gondolta volna, hogy Marie koloratúrái közben kötéltáncot lehet járni, Sulpice és Marie kettősében hullahopp karikákkal körözni és azokat egymásnak dobálni, vagy Marie és Tonio szerelmi kettősében kis labdákat dobálni? E hangfenomén énekesek még arra is képesek voltak, hogy e mutatványokat magától értetődő természeteséggel abszolválják a színpadon. Kétszer is láttam az előadást, egyetlen labdát vagy karikát sem ejtettek el. De tulajdonképpen nem is a néhány percig tartó extrém színpadi teljesítmény az, ami igazán megfogott. Hanem sokkal inkább az, hogy az énekesek az egész előadás alatt fantasztikus összhangban mozogtak a zenével. Némedi taktusról taktusra, a zenéből bontja ki az énekesek színpadi vezetését, és mindezt úgy csinálja, hogy egyébként fel sem tűnik. Ettől természetes egy operaelőadás, és ez volna természetes minden operaprodukció esetén.

Az ezred lánya a kirchstetteni operafesztiválon Ugyanakkor a cirkuszba is belefért a francia szabadság-szimbolika: az első felvonás egyik szép tablójában Delacroix A Szabadság vezeti a népet” című festménye sejlett fel (a francia szabadságszimbólumként ismert Marianne-alakot az operai Marie jelenítette meg), a második felvonásban pedig a franciáktól az amerikaiaknak ajándékba adott – ma már egyetemes jelképnek is tekinthető – Szabadságszobor jelent meg rövid időre a színpadon. Salut á la France!

A cirkuszi társulat törzsét alkotja a Wiener Kammerchorból érkező mindössze tizenegy énekes, akik tulajdonképpen kamaraszintű éneklést kell, hogy nyújtsanak, és ezen felül kitörő örömmel, a közönség nagy lelkesedését kiváltva vesznek részt a színpadi (cirkuszi) játékban. A kislétszámú kórus szereplői tulajdonképpen mind önálló karakterek, akik megjelenítése a jelmeztervezőre (Kernács Júlia Rachel) és a sminkesre is (Patricia Lehner) a szokásostól nagyobb feladatot ró, amiért külön elismerés illeti őket.

A cirkuszi produkció egyik fénypontja Tonio „Ah! mes amis…” áriája, ahol még azt is megbocsátjuk a rendezőnek, hogy a közönségbe tulajdonképpen belefojtotta a bravúrária ünneplését azzal, hogy az ária végén sikongató lányokkal (a cirkuszi nézőkkel) dobáltatott melltartókat tenor főhősünk irányába. Színház a színházban, avagy cirkusz a cirkuszban.

Üde és emlékezetes színfoltja az estének Edith Soukup színészi alakítása, aki a Duchesse szerepében kíméletlen iróniával vette le a lábáról nem csak a közönséget, de a szereplőket is. Mindenki jól megkapta a magáét, franciás, néma h-hangokkal bolondított osztrák dialektusban. Az eredeti Donizettiben is megjelenő osztrák hely szelleme tálcán kínálta magát a prózai szöveget író Hannes Voglernek, aki nem félt DJ Ötzi „Du bist so schön, du bist so toll, du bist Anton aus Tirol” slágerének szövegében Antont Tonioval helyettesíteni, vagy éppen a francia marquise szóból lokálviccet csinálni. (Osztrák barátaink ugyanis a teraszok fölé kiereszthető napernyőt hívják Markise-nek.) Nem csoda, hogy a helyi közönség bele-beletapsol a poénokba.

Sokéves tapasztalatom alapján egyre inkább úgy érzem, hogy Némedi Csaba és alkotótartásai sajátos, önálló műfaj rangjára emelték a kirchstetteni operaprodukciókat. Világszínvonalú operaélmény százhatvan fős közönségnek, testközelből. Érdemes átélni. Évről évre.

Az ezred lánya a kirchstetteni operafesztiválon
foto:© Martin Hesz






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.