Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Emlék az operaházi korszakváltás idejéről – Verdi: La forza del destino

2017-08-16 10:07:41 - zéta -

Opera Trezor MÁO 029Calatrava márki: Begányi Ferenc
Leonora di Vargas: Tokody Ilona
Don Carlos di Vargas: Kovács Pál
Don Alvaro: Kelen Péter
Preziosilla: Pánczél Éva
Páter Guardiano: Polgár László
Fra Melitone: Bordás György
Curra: Anna Sterzer
Trabucco: Fülöp Attila

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Lamberto Gardelli
Opera Trezor MÁO 029

Az Opera Trezor sorozatban megjelent A végzet hatalma 1990. május 18-i előadásának hangfelvétele. Talán még a kiadó, a Magyar Állami Operaház sincs igazán tisztában, miért is volt különleges ez az előadás. (A CD egyébként érthetetlen módon meglehetősen titokban látott napvilágot, az Operaház honlapján még hosszabb keresgélés után sem találtam róla semmi információt.) Jelen sorok írója ott ült e premieren, így személyes élményét tudta újraidézni a hangfelvétellel való találkozás során, ami nem volt nehéz, mert sok szempontból mérföldkő volt ez az emlékezetes előadás.

Ez volt az utolsó operapremierje Petrovics Emilnek főigazgatói minőségében, mert az előadást követően – egészségügyi problémáira hivatkozva – beadta lemondását. (Néhány nappal később, előbb megbízott, majd kinevezett utóda épp a napokban elhunyt Ütő Endre lett.) Petrovics 1986-ban Mihály Andrástól vette át az Operaházat, s A végzet hatalma premieren látták utoljára a színházban főigazgatóként.

Sorsszerű előadás volt ez, s nemcsak a színház pártállami utolsó kinevezett vezetőjének távozta miatt. A végzet hatalma budapesti recepciótörténetének csúcsaként azonban nem ez, hanem egy korábbi, 1964-es előadás kínálkozik. Akkor már több mint két évtizede nem volt műsoron Giuseppe Verdi ezen opusza, és a hazánkban gyakran előforduló olasz dirigens, Lamberto Gardelli nevéhez kötődik a mű újrafelfedezése. A személyes visszaemlékezőktől tudható (amit a rádiófelvétel is hűen tanúsít), hogy 1964-ben a II. világháború utáni operaélet legpompázatosabb premierje jöhetett létre, volt több olyan jelenet, ami után csak bő tízperces ovációt követően lehetett folytatni az előadást. Nem lehetett véletlen, hogy két évtizedig folyamatosan a színház sikerdarabja maradt.

Az 1990-es premiert egyetlen név köti hozzá a negyedszázaddal korábbihoz: Gardellié, akkor is, ha tudjuk, kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Az 1990-ben már a 75. életévében járó Maestro, akinek korábbi előadásaiból sütött-szikrázott a délszaki temperamentum, ezúttal nagyon is öregurasra vette a tempókat. Ez legfeltűnőbben a nagy együtteseknél jött ki, amelyeket Gardelli kivétel nélkül lelassított. Például a II. felvonásbeli, Leonóra beavatási ceremóniáját megelőző híres férfikari jeleneten egyértelműen kiérződik, hogy az Énekkar (az „Il cielo, il cielo fulmini” kezdetű résznél) sokkal szilajabb tempót venne, mint a vezénylő karmester, aki szinte erővel húzza vissza őket.

Gardelli páratlan rutinja és stílusérzéke ezen az estén leginkább a zsánerképekben jelent meg, ami pedig A végzet hatalmában sok van. Ezer színnel, rendkívül változatosan tűntek fel azok a karakterek, amik még Verdi hatalmas életművéből is kiemelkednek. Melitone, Preziosilla és Trabucco jelenetei üdén, derűsen szóltak, kiválóan ellenpontozták, s ezáltal nyomatékosították a tragédiát.

A mérleg túlsó serpenyőjébe kell viszont tennünk, hogy valószínűleg szintén a jeles dirigens lelkén szárad, hogy kihúzták az 1964-ben még megszólaló, ún. második Alvaro-Carlos duettet („Sleale! Il segreto fu…”), ami persze külföldön is sokszor megesik, viszont a darab dramaturgiájának fontos jelenete. Ugyanakkor azt mindenképpen Gardelli javára kell írni, hogy a darab lírai vonulata megerősödött, de ebben igen nagy szerepe volt Petrovics Emil szereposztásának is. S itt ismét meg kell állnunk egy hosszabb gondolatra.

Az 1980-as évek második fele a drámai hangok visszaszorulását jelentette a hazai operaéletben. Már az évtized elején, Mihály András igazgatói ténykedése alatt olyan főszerepeket kaptak, kaphattak meg fiatal, pályakezdő énekesek, amik korábban elképzelhetetlen lettek volna. Volt, aki összeroppant a teher alatt és a pálya későbbi részében már csak comprimario szerepekben közreműködött, mások felvették a kesztyűt, sikerrel dolgozták bele magukat az idejekorán kapott szerepkörbe. Ennek a korszaknak emblematikus énekese lett mások mellett Tokody Ilona, Kelen Péter és Polgár László. Talán hármójuk pályaíveinek különleges metszetét jelentette ez az ominózus Végzet-előadás 1990-ben, amikor mindhárman in floribus, a pályájuk csúcsán találkozhattak egymással egy olyan előadásban, amely mindannyiukból a legjobb képességeiket hozta ki. Petrovics döntését dicséri még, hogy ez a három művész egymást stimuláló harmóniában tudott együtt dolgozni, melyre Verdi operája különösen alkalmasnak bizonyult. De ennek a harmóniának volt ára, amit az akkori főigazgató – Gardelli asszisztálásával – elfogadott.

Ahogy felidéztem magamban az egykori előadást (még a hangfelvétel nélkül), az első megmaradt emlékem, hogy itt éreztem meg először, hogy Tokody Ilona véglegesen és visszavonhatatlanul túllépett a saját hangi határain. Hogy a(z addig engedelmes) voce itt már nem minden ponton tudta kellő drámaisággal szolgálni a művészetet. Félreértés ne essék, Tokody alakítása rendkívül széles spektrumban vázolta fel a szerencsétlen sorsú lány érzéseit, de úgy, hogy az egyik végletről, a lehető leglíraibb oldalról indított. Ebből következik, hogy a drámai frázisok súlya nem érte el, nem is érhette el azt a töménységet, amit a szólam klasszikus etalon-énekesnőitől megszokhattunk. Ez elsősorban a két népszerű nagyáriában, a második felvonásbeli „Sono giunta! . . . Madre, pietosa Vergine” és a negyedik felvonásban felhangzó „Pace pace, mio Dio!” kezdetű áriában jelentett (számomra) hiányosságot. Ennek oka a középregiszter természetes karcsúsága, ami megakadályozta, hogy az ott mozgó dallamok a mű drámai hangszerelés nyomán kellően hatásosan és kifejezően szólaljanak meg. S emiatt hatványozottan szükséges volt a dirigens jóindulatú hozzáállása is, hogy az említett részek kísérete nem teljes súllyal szólaljon meg.

Mindennek a nyertese Leonóra első felvonásbeli „Me pellegrina ed orfana” áriája lett, melyet Tokody páratlan érzékenységgel tolmácsolt. A legnevesebb drámai szopránok torkából elképzelhetetlen finomsággal ábrázolja az előtte álló döntésről megrettenő fiatal lány szerelmes gondolatait és félelmeit, s mindjárt megelőlegezi a darab mélységes tragikumát, ötvözve azzal a pátosszal, mely talán még a Verdik-hősnők egészét vizsgálva is egyedinek tűnik. Ehhez a jelenethez csatlakozik a második felvonásbeli „La vergine degli angeli” páratlan tisztasággal megszólaltatott imája.

Kelen Péter egész pályája legtöményebb szólamát kapta Alvaroéval. A művész a karcsú lírai szólamokkal indított két évtizeddel korábban, s fokozatosan vette birtokba a könnyebb spintó-szerepeket. Ez a birtokbavétel úgy zajlott, hogy Kelen szép folyamatosan kialakította azt az egyedien rá jellemző hangadást, ami lehetővé tette, hogy alap-hangadottságainál jóval fajsúlyosabb szólamokat sikerrel szólaltathasson meg. A 80-as évekre kialakult a jellegzetes és egyedi Kelen-eszköztár, amely legfontosabb elemei a végtelenül sokszínű és érzékeny lélekábrázolás, valamint a szélsőséges dinamikai hullámzás lettek. Mindez hitelesen jelent meg az elűzött királyfi zaklatott világának, a fatális drámai szituáció bemutatásaként.

Kelen hőse már a kezdetektől vereségre van ítélve, hiszen magán hordozza a bukás stigmáit, a kisebbségi lét elnyomatását. Már a darab első jelenetében is egészen hiszteroid módon reagál Leonóra tétovázására, amikor az nem meri megtenni a szökés első lépését. Kelen előadásában a szerep csúcsa Alvaro fantasztikus önvallomása, a III. felvonásbeli ária („La vita è inferno all’infelice”) ami Verdi életművében is páratlan összetettséggel ábrázolja a hős lelkületét. Kelen a tempók tendenciózus és hektikus váltakozásával jelzi a figura permanens zaklatottságát, űzöttségét, a lehetséges dinamikai skála számára rendelkezésre álló teljes területét bejárja. A művész előadásában nagy jelentőséget kapott a hangulatfestő frázisok gyakori túlhangsúlyozása. Ugyan a szólam szokatlan mély tartományai kívül estek Kelen hangi határain, de a rá jellemző verista előadásmód a nehezebb pontokon is átsegítette.

Ha Kelen és Tokody esetében arról kellett helyenként értekezni, hogy a feladat helyenként meghaladta a hang adottságait, akkor ki kell hangsúlyozni, hogy a Gvárdiánt megszemélyesítő Polgár László esetében a kettő szinte tökéletesen lefedte egymást. Ezen túl még egy plusz hozadék jelent meg az előadásában: a szólam által sugárzott éthosz tökéletesen egyezett Polgár László legfontosabb szerepeiből (pl. Sarastro, Leporello, Gurnemanz) egyaránt sugárzó mély és derűs humanizmussal. Az a bölcs rezignáció, amivel Polgár a világ legtermészetesebb módján tudta Gvárdián szólamát tolmácsolni, a szólam nemzetközi szinten legnagyobb előadói közé emelte. Ebből a szempontból a darab II. felvonásbeli szoprán-basszus kettőse („Orsiam soli…”) az előadás egyik legnagyobb értéke.

Tokody, Kelen és Polgár előadásában összességében plasztikusan megvalósuló és összetett produkciót hallhattunk, jelentősen egyszerűbb formálással találkoztunk a Don Carlos jelmezét magára öltő Kovács Páltól. Kovács lírai hangadása tökéletesen passzol Kelenéhez (akivel a legtöbbet találkozik a darab során), másfelől meg az Ő esetében borul fel leglátványosabban a lírai szereposztás egyensúlya. Don Carlos bizony nem olyan lírai hős, mint Posa márki, mégcsak nem is olyan összetett, mint mondjuk Renato Az álarcosbálban. Calatrava márki gyermeke sokkal szimplább lélek, mert csak a vak és elvakult bosszú vezérli. Így az előadó nem tud kapaszkodót találni, ha nem áll rendelkezésre az a markáns hangtömeg, ami a szólam megelevenítéséhez elengedhetetlenül szükséges. Persze Kovács, aki fontos és megkerülhetetlen személye volt a 80-as, 90-es évek operajátszásának, korrekt alakítást nyújtott, de nem tudta teljes mértékben megtölteni fékezhetetlen indulattal a szerepet.

Ahogy korábban is említettem, az előadás nagy hozadéka volt, hogy a zsánerképek rendkívüli intenzitással szólaltak meg, amiben a szólisták is egytől egyig kiemelkedőt nyújtottak. Első helyen kell említeni Melitone fráter alakítóját, Bordás Györgyöt, aki a szólam összes játéklehetőségét maximálisan kihasználva, rendkívüli figurát teremtett. Bordás különleges hangi sokszínűsége évtizedekig az Operaház vezető karakterénekesei közé sorolta, noha erre leginkább csak a művész kényszerű visszavonulása és sajnálatosan korai halála után jöttünk rá. Az énekes a folyton zsörtölődő Melitone szerepében igen hatásosan ellenpontozta Polgár Gvárdián szerepében mutatott mély humánumát, s ez a darab interpretációtörténetében ritka egyedi párosítást tett lehetővé.

Calatrava márki rövid szerepét a szereposztók hajlamosak elnagyolni, de az Operaház ezúttal igazán nagyformátumú megoldást választott, amikor színház vezető drámai basszusára, Begányi Ferencre bízta. A hajlíthatatlan grand alakját, aki pedig a dráma legfőbb kirobbantója, Begányi talán sosem hallott töménységgel szólaltatta meg.

Igen hatásos Preziosillát szólaltatott meg a fiatal Pánczél Éva, a szólam és a szerep lehetőségeit virtuózan kihasználva. Trabucco öszvérhajcsár mulatságos alakját szellemesen keltette életre Fülöp Attila.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.