vissza a cimoldalra
2017-10-18
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (59873)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3847)
Társművészetek (1210)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc előadók (2812)
Momus társalgó (6052)
Milyen zenét hallgatsz most? (24975)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2273)
Kedvenc művek (141)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11179)
A csapos közbeszól (94)

Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1112)
Végveszélyben a komolyzene a Magyar Rádióban? (453)
Palcsó Sándor (179)
Marton Éva (692)
Élő közvetítések (6633)
Franz Schmidt (2920)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (295)
musical (155)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (930)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2358)
Bartók Béla szellemisége (209)
Udvardy Tibor (166)
Lisztről emelkedetten (846)
Lehár Ferenc (575)
Operett, mint színpadi műfaj (3268)
Bizet és a Carmen (284)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Egy „legenda” nyomában; A Billy Elliot – a Musical repertoár-előadásai az Erkel Színházban
IVA, 2017-07-21 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Billy Elliot az Erkel Színházban 2017. július 5. és 14.

Erkel Színház

Sir Elton John – Lee Hall: Billy Elliot – a Musical

Billy – Lukács Olivér / Vizlendvai Áron
Michael – Halász Dávid / Borka Dávid
Mrs. Wilkinson – Ladinek Judit / Auksz Éva
Apa – Stohl András / Tóth Sándor
Nagymama – Csákányi Eszter / Hűvösvölgyi Ildikó
Tony – Borbély Richárd / Csémy Balázs
Anya – Krassy Renáta
Mr. Braithwaite – Ekanem Bálint / Mező Zoltán
Odette – Szeregnyi Zsófia / Kulikova Ksenia
Herceg / Felnőtt Billy – Radziush Mikalai
Rothbart – Szigeti Gábor / Szakács Attila
Kisebb szerepekben: Bacsur Dániel, Barát Attila, Dobra Bernadette, Fillár István, Foki Veronika, Hovanyecz Petra, Jenei Gábor, Kiss Zoltán, Kökény-Hámori Kamill, Kőrösi András, Molnár Gyöngyi, Pál Dániel Máté, Pál Zsófia Kíra

Karmester: Köteles Géza
Magyar szöveg: Bárány Ferenc, Puller István
Rendezte: Szirtes Tamás
Koreográfus: Tihanyi Ákos
Díszlet: Szlávik István
Jelmez: Kovács Yvette Alida
Világításterv: Madarász 'Madár' János
Szcenika: Szűcsborus János
Hangmérnök: Ditzman Tamás

Eleve találtam igazoló érveket arra, hogy a Madách Színháznak és az Operaháznak közös produkciója fusson az Erkel Színházban, de még arra is, hogy a bármelyik színház nagy szériára és sikerre számító előadásának az Erkel Színház adjon jó lehetőséget – nagy színpadot és nagy nézőteret – olyan „cukor darabhoz”, amely jelentős bevételt hozhat az Operaháznak is, és vitathatatlanul fontossá teszi az Erkelt, hazánk legnagyobb befogadóképességű, nem arénaszerű kőszínházát. A pénzért és a népszerűségért kerüljön színpadára bármi, ami nem méltatlan a színház nevéhez és jeles hagyományaihoz.

Szintén találtam érveket ahhoz, hogy magam is megnézzem a Billy Elliotot. Bár a XX. század nagy, klasszikus musicaljei (My Fair Lady, West Side Story, Hair és még néhány) után a Webber-műveket és a rockoperákat nem sikerült megszeretnem, tisztelem a Madách Színháznak, s az Operettnek azt a képességét, hogy estéről estére zsúfoltságig tölti meg a nézőteret. Felületes tapasztalataim alapján is tisztelem Szirtes Tamás művészetét, amelyet a Macskák, Az operaház fantomja, A nyomorultak, A Mary Poppins, A Mamma Mia! többéves, több évtizedes szériái dicsérnek; amelyekről még az is tud valamit, aki sosem látta őket. Annyit mindenképpen, hogy „nem lehet rájuk jegyet kapni”.

Vannak érveim amellett is, hogy erről az előadásról jelen komolyzenei magazinban is szóljunk, hiszen az Erkel Színház műsordarabja, vezető fontosságú témája a balett, a műfajhoz való viszonyulásunk; továbbá a balett műfaja és néhány operaházi táncművész is megjelenik benne.

Végül akad egy koronaérvünk is ahhoz, hogy miért nem lehet számunkra indifferens a Billy Elliot bemutatása és előadása a közönség széles körében. Egy főigazgatói szinten is megfogalmazott érv, amely szerint a darab alkalmas egy országos társadalmi és kulturális hiányjelenség enyhítésére: egyre kevesebb gyerek választja a gyötrelmes és áldozatokat követelő balett-táncosi pályát, tájékozatlanság és előítéletek miatt a fiúk különösen nem, Billy története viszont csökkentheti ama előítéleteket, és felébresztheti az ifjúság vágyát ennek a művészeti ágnak a művelésére.

Milyen minőségű és milyen hatású hát ez az előadás? Közvetlen hatásról és gyakorlati eredményről sajnos nem tudok számot adni, mert nem tartozom a célnemzedékhez. Amikor tartoztam, előítélet (valamint ön- és szülői kontroll) nélkül megpróbáltam felvételt nyerni az Operaház Balettintézetébe, de a második forduló után eltanácsoltak a bölcs ítészek. Ám el tudom képzelni esetem fordítottját, amikor a rátermettség megvan, viszont egyéb tényezők fekszenek keresztbe.

Billy Elliot az Erkel Színházban A rokonszenves ambíciót vállaló színpadi alkotás valamennyi elemét ambivalenciával fogadtam. Az idei nyári szériát a „Billy Elliot visszatért! – újra az Erkel Színházban a legendás előadás” felhívással hirdeti az Operaház. Jelen magazin fórumának használói közül sokan emlékezünk szívesen mára legendássá vált előadásokra és művészekre. Tudjuk, hogy a legendák olyan élmények (voltak), amelyeknek kollektív hatása nemzedékeken át öröklődik: olyanok emlékeibe is bevonul, akár szépített formában, akik személyes részesei már (még) nem is lehettek.

Vajon mitől lehet legendás az az előadás, amelynek bemutatóját ugyan nagy hírverés előzte meg, de még egy éve sincs, hogy bemutatták? Esetleg attól az emlékezetes fordulattól, hogy a bemutatót és az első szériát az Erkel Színházba tervezték, de még az elővételi időszakban áthirdették az Operaházba? Úgy tudom, a már eladott jegyek cseréjét zökkenőmentesen bonyolították le, ám annak mégiscsak komoly oka lehetett, hogy az eredetileg 2–2 és ½-szeresre emelt Erkel színházi (a Madách színházié felé tartó) helyárakon az operaházinak töredékéért kaphatták a nézők a darabot az Operában. E különleges változtatás hivatalos indoklására már nem emlékszem pontosan, de gyakorlott színházi megfigyelők annál pontosabban tudják, mit takarhatnak a „technikai okok”.

A szlogen elemzése után térjünk az előadás címére. Az eredeti: Billy Elliot the Musical. Az angol az értelmező jelző (amely itt műfajt jelöl, és egyúttal megkülönböztet a darab alapjául szolgáló filmtől) előtt hanyagolja a vesszőt, nem úgy a mi nyelvünk. Elfogadom, hogy a magyar címváltozatban gondolatjellel váltották fel ezt a vesszőt – ám tiltakozom az ellen, hogy a musical köznév a magyar címben is nagy kezdőbetűvel szerepel! (A kultúra területén vagyunk, nem a kereskedelemben, ahol „Füstölt Szeletelt Bacon Szalonna” és hasonló címkékkel találkozunk.)

A témát adó mű tehát a Stephen Daldry rendezte, 2000-ben bemutatott, azonos című film, amelyet szintén Lee Hall jegyez íróként. Az Elton John megzenésítette darabnak 2005-ben volt az ősbemutatója a West Enden, azóta évente több színház is műsorára tűzte a világ legkülönbözőbb tájainak nagyvárosaiban.

Sir Elton John személyét és munkásságát tisztelem, de zenerajongói életutamon mindössze egy száma ragadott meg, évtizedekkel ezelőtt. Ez nem őt minősíti, én viszont felmentésemet kérhetem művészetének és a Billy Elliot zenéjének elemző méltatása alól. Az Aida-téma újrazenésítése óta úgy gondolom, Elton John az istenkísértések komponistája. A Billy Elliot musicalesítése azért hallatlan kihívás, mert mindenkori címszereplőjének nemcsak a műfaj három alapvető követelményének (jó színészi, ének- és tánctudás) kell megfelelnie, hanem az utóbbiban kimagasló balettnövendéki színvonalon is.

Az eredeti alkotók igényessége és merészsége áthárul a bemutatást vállaló alkotókra is. A „magyar verzió” professzionális összmunkára vall, és mégis, a lenyűgöző teljesítmények ellenére is azt kell mondanom, hogy hatása gyengébb a vártnál, aminek oka alighanem a finomművesség hiányában keresendő.

Billy Elliot az Erkel Színházban

A történet legnagyobb erénye, hogy közege egy észak-kelet-angliai kisváros nehéz sorsú kisembereinek világa az 1984/85-ös bányászsztrájk idején, ebben jelenik meg egy kiskamasz vonzalma egy magasrendű, kifinomult művészeti ág iránt, amelynek jeles művelőjévé válni sokkal előnyösebb környezetből induló fiatalnak sem könnyű. A szegénység, a hosszú hónapok óta tartó sztrájk, a sztrájktörés feszültségei összefonódnak e lehetetlennek tűnő vágy teljesülésének izgalmas fordulataival. A musical szövege és a játék mégsem elegendő drámaisággal közvetíti ezt a feszültséget. A librettó táncos elemében, a koreográfián is érződik a két ellenpontozott szál szellemes összefésülésének igénye, ám a munkások és a balettet tanuló kislányok együttes tánca ezt nem elég erősen fejezi ki.

Nem tudom, hogy a darab eredeti nyelvezete mennyire híven tükrözi az akkor 20 évvel korábbi angliai proletárok és gyermekeik beszédét. Ha igen, mennyire lehet azt átültetni magyar műfordításba úgy, hogy a kort és a miliőt is megelevenítse, mégis hitelesen szóljon. Nálunk bizony lényeges különbség van az immár bő 30 évvel ezelőtti és a mai (megcsappant) munkástársadalom nyelve között, az ifjúság beszédstílusa annál is radikálisabban változott. Cudarul nehéz lehet egy műfordításban ezeknek és hasonló feltételeknek megfelelni! Vagy inkább úgy mondom: művészet. A fordítónak pontosan ismernie és éreznie kellene a dráma szépirodalmi követelményeit (amelyekbe persze beletartozik a környezet- és jellemábrázolás is). Az eredmény ugyanis kifogásolható. A darab szereplői csupa-csupa közhellyel szólalnak meg, leginkább indulataikat fejezik ki így, meglehetősen egysíkúan. Szinte mindenki mindenkit imperatívuszokban és durva hangnemben szólít meg, mindenre barátságtalanul válaszol, mai magyar közhelyekkel.

Éppen nemrég vitatkoztunk a fórumon arról, helyes-e, fölösleges-e, mikor szükséges beszélni zseniális művészek nemi orientációjáról. Rudolf Nureyev homo- vagy biszexualitása köztudott, ő maga is vallott róla. Az sem valószerűtlen, hogy a balettvilágban járatlan munkások közegében egyedül e személyiségjegye révén ismert a neve, személye szinte azonos „mulatságos” másságával, amit a legkínosabb közhellyel is kifejeznek. Hiteles környezetábrázolás, mondhatnánk, aminek viszont az a hátulütője, hogy az avatatlan néző is mindössze a bányászok tudását szerzi meg minden idők egyik legnagyobb balettművészéről.

A trágársággal, káromkodással sem könnyű csínján bánni, mert anélkül hamis is lenne a miliő, ugyanakkor a produkciót nemhogy korhatár nélkül, hanem határozottan ifjúsági műsorként hirdetik. Ha a címszereplő kiskamasz „Basszus!” felkiáltásait nem minősítjük is durvának, ismétlődéseivel válik mind unalmasabbá, bár hozzá kell tennem: a közönség körében – valódi poénok híján – sosem téveszti hatását.

Ugyancsak nehéz kérdés, hogyan viselkedjenek 30 évvel korábbi lánykák magyar színpadon. A balettnövendékek elvétve sem vonulnak be a színre eszeveszett visítozás nélkül, a mai televíziós tehetségkutatók rajongóinak hisztérikus viselkedését idézve. De máris visszavonom ezt a reklamációmat, ha az Egy nehéz nap éjszakája című filmre gondolok, amely az tanúsítja, hogy az angol lányok már 1964-ben (sőt lehet, hogy már korábban) is ilyen féktelenül őrjöngtek.

Jó ismét olyan igényes díszletet (Szlávik István) látni az Erkel színpadán, amely tájékoztat a cselekmény időpontjáról és helyszíneiről, beépíti és mégis levegősen hagyja a játékteret, képlékeny és könnyen mozgatható, de sajnos túlzás lenne azt állítani, hogy erős atmoszférát áraszt. Kovács Yvette Alida jelmezei találóak és mutatósak. Azt ugyan még a mai, színes munkaruhák korában sem értem, hogy szénbányászok egyenruhája miért éppen rikító sárga, amitől kissé „operettbányászok” hatását keltik a szereplők, olykor a Covent Gardenen táncra perdülő lumpenproletárokra (My Fair Lady) emlékeztetve.

Szirtes Tamás rendezéseiről köztudott a Billy Elliot előadásán is érzékelhető profizmus. Szereplőválasztása pontos: tanúsítja, hogy régóta és intim közelségből ismeri a műfaj honi kínálatát. Míg a szereposztást tanulmányozva meghökkentő, hogy egy-egy szerepet milyen különböző alkatú és szakmai múltú művészekre osztott, választásai igazolódnak az előadásokon.

Mindenekelőtt illik szólni a tehetséges gyerekszereplőkről. Nem említem azok nevét, akiknek jó híréről a bemutató idejének kritikáiból és kritikus nézőktől hallottam, csupán azokét, akiket láthattam: Lukács Olivér, illetve Vizlendvai Áron Billy, Halász Dávid, illetve Borka Dávid Michael szerepében színvonalasan felelt meg a fent említett követelményeknek.

Mrs. Wilkinson, a vidéki balett-tanárnő kulcsfigurája a darabnak. Kissé kiégett lénye és nyers modora mögött nyitott a jóra, tudja, hogy a kivételes tehetséget nem szabad elveszni hagyni, gyakorlatiassága képes önzetlen erélyességbe fordulni. Mindig tiszteletet ébreszt bennem, sőt meghat, ha pályájuk delelőjén járó színészek, akiket e pálya nem minden időszakban hord(ott) a tenyerén, készenlétben és gondosan őrzik fizikai és színészi állapotukat. Ladinek Judit kissé érdes hangjával is, Auksz Éva hibátlan karakterformálással hozza a tánctanárnő dekoratív szerepét.

Bevallom, az egyik előadásra azért esett a választásom, hogy ki ne hagyjam Stohl András fellépését az Erkel Színházban, akit egyik legjobb színészünknek tartok. Billy apjaként is természetes, hiteles alakítást nyújtott, rajongójában legfeljebb az hagyhat hiányérzetet, hogy ezúttal nem jutalomjátékban élvezheti, csupán fontos szerepben. Tóth Sándor művészetével is találkozhattam már hálásabb prózai feladatban, illetve az István, a király című rockopera címhősének éneklésben is remek megformálójaként. Az Apa jelleméből szintén kihozta mindazt, amit az előadás lehetővé tesz.

A Nagymama szerepében a musicalek világában szintén gyakorlott, ám egymástól élesen eltérő karakterű Csákányi Eszter, illetve Hűvösvölgyi Ildikó nyújtott erős alakítást. Talán csak ízlés kérdése, hogy nekem a mértéktartóbb utóbbié tetszett jobban.

Bajban vagyok Billy bátyja, Tony alakítóinak méltatásával. A marcona figura mindvégig árnyalatok nélkül durva, agresszíven harsány, amit Borbély Richárd és Csémy Balázs játéka hiánytalanul teljesített, éppen ezért nem volt kellemes. Ekanem Bálint és Mező Zoltán érdekes személye egyaránt kiragyogott a szereplők mezőnyéből Mr. Braithwaite szerepében, de úgy láttam, Ekanem a nagy felfedezés a műfaj számára.

Az Anya szerepében – pontosabban a félárva Billy elhunyt édesanyjának látomásaként – mindkét estén Krassy Renáta jelent meg. Törékenysége, szőkesége, finomsága, hangjának harmonizálása a címszereplőkével és a tánctanárnők alakítóiéval a tercettben igazolta a tökéletes választást. Ugyanakkor hiányoltam valamilyen szcenikai vagy világítási effektus ötletét, hogy a figura ne csupán be- és kisétáljon a színpad valamelyik oldalán.

A szakszerű szereposztás és a fellépő művészek imponáló színvonala mellett is akad elmarasztalni valóm Szirtes Tamás színészvezetésében. A szereplők majd’ mindegyike hajlik enyhe ripizésre, amiről nem gondolom, hogy a műfaj kötelező eleme, és a kifelé játszásra – holott a hangerősítés jóvoltából nem lenne szükség erre. Még fájóbb, hogy az erősítés ellenére (vagy tán éppen amiatt) mind a beszélt, mind az énekelt szöveg gyakran érthetetlen. Lehet, hogy ezt Ditzman Tamás hangmérnöknek kellene felrónom, de hát felrovom mindenkinek, aki (nem) hallja.

Billy Elliot az Erkel Színházban A zenekari árok két szélső harmada fedett a játék, illetve a tánc számára, csak a középsőben foglal helyet egy kisebb orkeszter, amelyet Köteles Géza vezényelt. A finálé felé nagyot ugrik a cselekmény: a jövőbe repíti Billyt és a közönséget. A fiú kezében egy balett-táncospárt ábrázoló szobrocskát, amolyan nippet látunk, miközben felcsendül (nem a kis zenekarral, hanem felvételről) A hattyúk tava vezérmotívuma, és a színpad hátteréből előtűnnek a balett jellegzetes szereplői: Odette, néhány hattyúlány, Rothbart, a gonosz varázsló – valamint a Herceg, akinek alakjában látjuk az immár felnőtt Billyt. Nem tudjuk biztosan, hogy ez a gyermek és a mi képzeletünk víziója, avagy a felnőtt principal táncos emlékében elevenedik-e meg gyermeki énje.

A Csajkovszkij-zene hangerejének beállítása pontos, és sajnos kénytelen vagyok megjegyezni, bocsánatot kérve a mű alkotóitól, elsősorban Sir Elton Johntól, hogy ez a táncos jelenet – mindenekelőtt a zene minőségével, Odette és a hattyúlányok némileg revüs jelmeze ellenére is –, „lejátssza a színpadról” az egész darabot. Kötelességem hozzátenni: számomra felidézte első találkozásomat A hattyúk tavával, ugyanezzel a színpaddal szemközt, talán éppen ugyanarról a helyről, amikor a balett iránti érdeklődésem szerelemmé vált, ezért a főhős találkozását ezzel az élménnyel mindkét estén katarzisként éltem meg. (Egyúttal sajnos keserűen gondoltam arra, hogy ezt az életre szóló hatást és érzést az Operaház jelenleg műsoron levő, cikornyás verziója halványan sem képes felidézni.) A jelenet szereplői közül ki kell emelnem a felnőtt Billyt megszemélyesítő Mikalai Radziusht, akinek megjelenésében és kedvességében minden fiú szívesen látná jövőbeni önmagát.

Vele elérkeztünk ahhoz a folyamatosan meg-megválaszolt kérdéshez, hogy alkalmas-e ez a lelkiismeretes, de korántsem remek produkció a balett-táncosi pálya, szerényebb igénnyel a balett műfajának népszerűsítésére. A happy enddel, a finálé színpadképe háttérében a jellegzetes angliai házsorok végtelen messzeségbe tartó perspektívájával valódi mélységeket is rejtő előadásról távozhatnánk. Ám a tapsrend első fordulója után kapunk egy „második finálét”: a darab valamennyi szereplője, nemre, életkorra, foglalkozásra, földi vagy nem evilági státuszra való tekintet nélkül fehér tütüt csatol a ruhájára, és így perdül vidám táncra a közönség tapsával kísérve.

Vélhetjük, hogy ez a móka hivatott kifejezni valamennyiük – valamennyiünk – nyitottságát a tőlünk távoli, ismeretlen, másmilyen dolgok iránt, mindegyikünk hajlamát előítéleteink félredobására; hogy ugyanazokkal az energiákkal, amelyekkel elutasítunk valamit, el is fogadhatjuk, meg is szerethetjük. Ez a szép eszme azonban mese- és propagandaszerű, hamis, a már-már mély helyett a felületes felé billenti az alkotást. Szívesebben távoztam volna a horizont felé tartó munkásfészkek sorának képével, beérve azzal az üzenettel, hogy bárhonnan létezik kitörés, kiemelkedés, ha észrevesszük a tehetséget.

Billy Elliot az Erkel Színházban
fotó:© Rákossy Péter (MÁO)

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Belvárosi Főplébániatemplom

"Belvárosi orgonakoncertek"

19:00 : Budapest
Fészek Művészklub

Audur Edda (klarinét), Gellért András (zongora)
ALBAN BERG: Drei Stücke für Klarinette und Klavier Op.5
WITOLD LUTOSŁAWSKI: Dance Preludes op.25
JON THORARINSSON: Sonata for clarinet and piano (1947)
GELLÉRI ANDRÁS: Bridges (2017)
DEBUSSY: Premiere Rhapsodie (1910)

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Rajk Judit (alt)
Pétery Dóra (orgona)
Budapesti Vonósok
A Zeneakadémia Egyházzene Tanszékének Kórusa
Vezényel: Alessandro Cedrone
KODÁLY: 114. genfi zsoltár
RESPIGHI: G-dúr szvit orgonára és vonósokra
KODÁLY: Mónár Anna
KODÁLY - ANGERER: Négy népdal a Magyar Népzene sorozatból – Egy kicsi madárka; Tücsöklakodalom; Zöld erdőben; Dudanóta
RESPIGHI: Trittico Botticelliano – 1. La Primavera (Tavasz)
KODÁLY: Ádventi ének
RESPIGHI: Trittico Botticelliano – 2. L’Adorazione dei Magi (A bölcsek imádása); 3. La nascita di Venere (Vénusz születése)
KODÁLY: Kádár Kata
KODÁLY: Két dal a Székelyfonó című daljátékból – Szomorú fűzfának; Rossz feleség

19:30 : Budapest
Óbudai Társaskör

Liszt Ferenc Kamarazenekar
TELEMANN: La Bizarre-szvit
GEMINIANI: g-moll concerto grosso Op.3/2
VIVALDI: g-moll versenymű két csellóra, RV 531
DUBROVAY LÁSZLÓ: Vonósszimfónia
HÄNDEL: h-moll concerto grosso Op.6/12

20:00 : Budapest
A38 Hajó

Martin Kohlstedt (zongora)
A mai nap
született:
1706 • Baldassare Galuppi, zeneszerző († 1785)
1898 • Lotte Lenya (Karoline Wilhelmine Blamauer), énekesnő, színésznő († 1981)
1927 • Lakatos Gabriella, balett-táncos († 1989)
1945 • Jávori Vilmos, jazz-muzsikus († 2007)
elhunyt:
1545 • John Taverner, zeneszerző (sz. kb. 1490)
1893 • Charles Gounod, zeneszerző (sz. 1818)
1944 • Viktor Ullmann, zeneszerző (sz. 1898)
1968 • Tóth Aladár, zenetörténész, 1946 és 1956 között az Operaház igazgatója (sz. 1898)