Úgy két hete került sor a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Tosca premierjére. Azóta több kritika és operabaráti vélemény látott napvilágot – nem egyöntetűen dicsérve a produkciót.

Ám egyetlenegy olyannal nem találkoztam, mely ne odaadóan dicsérte volna a dirigens, Pál Tamás teljesítményét a pulpituson („Pál könnyed mozdulatokkal varázsolta elénk a legdrámaibb és legbensőségesebb pillanatokat egyaránt.” – így Márok Tamás a Revizorban.)

Nem voltam rest, s utánanéztem, miket is írtunk Pál Tamás fellépéseiről az elmúlt öt esztendőben. Öten számoltunk be vele kapcsolatos eseményekről – egyetlen negatív véleményt nem találtam.

Amikor a Maestrót háromnegyed évszázados születésnapján köszöntöttem (article.php?artid=6372), megírtam néhány „kívánságomat” – s lám, több teljesült is. Volt egy – fenomenális – Macbeth, s egy hasonlóan nagysikerű ősBánk Szegeden, s jövőre jön a Tisza-parti városban sosem játszott Ernani, hallhattunk Haydnt, persze nagyon jól jönnének még a szimfóniák – esetleg a 67-es, ez a gazdag haydn-i oeuvre egyik legfineszesebb darabja, nem is jut hirtelen eszembe, mikor indított utána az osztrák mester ismét Prestoval egy szimfóniát.

S titkolt vágyam: egy Gioconda a Szegedi Szabadtérin, ahogy anno néhai Nikolényi István direktor úr tervezte – a szereposztás szinte teljesen adott, Boross Csillával a címszerepben, László Boldizsár mint Enzo, lehetne Kelemen Zoltán Barnaba, bár szívem mélyén ott a titkos vágy, hátha Domingo… És Kálnay Zsófia Lauraként, és, és, és…

Apropó, énekesek. Pál dirigensi kvalitásairól már sok szó esett, kevesebb arról, hány énekest fedezett fel, vagy pátyolgatott – kezdve a legendás 1975-ös Figaro Cherubinjétől, Vámossy Évától napjainkig. Nem írok listát, hiányos lenne minden bizonnyal, de azért álljon itt néhány név, teljesen szubjektív alapon: Nadia Cerchez, Hanczár György, Kálnay Zsófia, Kelemen Zoltán, Ő szerezte meg Szegednek Misura Zsuzsát és Németh Jóskát, s a névsor hosszan folytatható lenne.

S szintén talán nem kellően értékeljük Pál kutatókedvét, egy kisgyerek kíváncsiságával veti be magát az újba, az ismeretlenbe, az újrafelfedezendőbe. Gondoljunk számos ritkaság hangfelvételére, vagy arra, hogy az ismertet, a megszokottat is új fényben képes megmutatni – gondolok az ős-Macbethre, vagy a rendhagyó Trubadúr-hanganyagra, balettel, az áriák második strófáinak variációs ismétlésével. Vagy a nagyszámú ismeretlen opusz magyarországi be- és újra bemutatásával, csak Verditől a Stiffeliótól A pünkösdi királyságon, A két Foscarin keresztül egészen az Alziráig.

Szinte lehetetlen érdemit hozzátenni ahhoz, amivel a Maestrot öt éve köszöntöttük. Talán csak annyit: az oly sokunk által várt Kossuth-díj még mindig nem „jött össze”. De, mutatis mutandis, olyan ez, mint Bohumil Hrabal hiányzó Nobel-díja, ugyan kit érdekel bármiféle elismerés egy szinten felül?

Caro Maestro, kívánunk Neked jó egészséget, és kérünk Tőled még sok-sok felejthetetlen zenei élményt!

A mai nap különös varázzsal bír az életedben: immáron beléptél az Utolsó Nagy Karmesterbölények nagyon-nagyon kicsi és nagyon-nagyon elit társaságába.