vissza a cimoldalra
2017-10-18
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (59874)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3847)
Társművészetek (1210)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc előadók (2812)
Momus társalgó (6052)
Milyen zenét hallgatsz most? (24975)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2273)
Kedvenc művek (141)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11180)
A csapos közbeszól (94)

Marton Éva (702)
Élő közvetítések (6635)
Operett, mint színpadi műfaj (3285)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1120)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1113)
Franz Schmidt (2921)
Balett-, és Táncművészet (5405)
Végveszélyben a komolyzene a Magyar Rádióban? (467)
Lehár Ferenc (576)
Zenetörténet (191)
Kodály Zoltán (342)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2361)
Bartók Béla szellemisége (210)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (296)
Palcsó Sándor (179)
musical (155)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A kísértő erős kifejezés – A vágy villamosa balettváltozata az Erkel Színházban
IVA, 2017-07-05 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

A vágy villamosa balettváltozata az Erkel Színházban 2017. június 23.

Erkel Színház

Venekei Marianna – Tennessee Williams – Dés László:
A vágy villamosa

Blanche – Jessica Carulla Leon
Stella – Földi Lea
Stanley – Majoros Balázs
Mitch – James Mark Biocca
Allan – Miakalai Radziush
Allen barátja – Carlos Taravillo
Steve – Darab Dénes
Pablo – Rónai András

Díszlet: Zöldy Z Gergely
Jelmez: Bianca Imelda Jeremias
Világítás: Csontos Balázs
A hangfelvétel rögzítésében közreműködött a Magyar Állami Operaház Zenekara, a Modern Art Orchestra, Fekete-Kovács Kornél, Dés László, Dés András, Lukács Miklós, Winand Gábor, Károlyi Kati
A felvételt vezényelte: Vajda Gergely, Dinyés Dániel

Régóta erős szavak emléke tapad Tennessee Williams A vágy villamosa című darabjához számomra. Általános iskolás voltam, amikor útjára indult a Madách Színház egyik legnagyobb sikere, és apukámat figyelmeztette egy hölgyismerőse, nehogy e botránydarab közelébe engedje a gyerekeit. „Tessék elképzelni, van benne egy durva fráter, aki… – nagyon kereste a hölgy a kifejezéseket –, aki leteperi a saját sógornőjét!” Így emlékszem szavaira, amelyeket magam is hallottam, mert a lebeszélő látogatása után megkérdeztem apukámtól, miért olyan szörnyű, hogy leteperi, ez a dulakodás velejárója…

Sok évvel később (nem azért, mert apukám már nem élt, hanem mert nagykorú lettem) mégis megnéztem A vágy villamosát, amely életem egyik legemlékezetesebb színházi élményének bizonyult. További áradozás helyett hadd idézzem Nánay István egy későbbi kritikájában tűpontosan megfogalmazott összegzését a produkcióról: „Vámos László (a Hamletjével egy évben készült) rendezése, Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Avar István és Vass Éva játéka az akkori realista színjátszás egyik csúcsteljesítménye volt.”

Negyed évszázaddal később a Vígszínház tűzte műsorára A vágy villamosát, Szikora János rendezésében, Almási Éva főszereplésével. Sajnos nem láttam az előadást. Erős szavakra egy kritikából emlékszem (szerzője nevére jótékonyan nem), amely a méltatás alkalmával mintegy lenullázta Vámos László rendezését és Tolnay Klári alakítását.

Az ezredfordulón Eszenyi Enikő arra vállalkozott, hogy ugyanazon szezon tavaszán eljátssza Williams Macska a forró bádogtetőn című darabjának Maggie szerepét és A vágy villamosa Blanche-át. A Pesti Színházba, illetve a Budapesti Kamaraszínházba siető nézőként tanúsíthatom, hogy – noha mindkét produkció hosszan és nagy sikerrel futott – a két alakítás hatását nem erősítette ez a színészi bravúr. Koltai Tamás kritikus azonban leginkább a szerző játszottságát sokallta – erős szavakkal –, a „nagy giccsőr”-nek minősítve minden idők egyik legnagyobb hatású amerikai drámaíróját.

Meghatározó Madách színházi élményem – annyi, múlhatatlan hatású opera- és balettelőadás esetéhez hasonlóan – igencsak megnehezítette a mű majdani színre viteleinek és szereplőinek értékelését. Kérdezhetnénk: mi köze ennek a bevezetésnek A vágy villamosa című új, magyar táncdrámához? Végre egy ősbemutató, amelynek művészi minőségét és hatását nem tudom korábban látott változataihoz mérni, szereplőinek alakítását sem a múlt század nagy táncos egyéniségeiéihez! Mégsem tehettem, hogy erre az ősbemutatóra várva ne gondoljak sokat a darabra, annak filmváltozatára (Elia Kazan, 1951), amelyben a balerina-rebbenékenységű Vivien Leigh játszotta Blanche DuBois-t, illetve a markáns férfiszépséget eszményien megtestesítő Marlon Brando Stanley Kowalskit, akinek személyiségéhez és megjelenéséhez fogható a táncosok világában is nehezen akad.

Ám a szereplőknél is több aggályom volt a tekintetben, hogy lehet-e ezt a drámát egyáltalán lefordítani a balett nyelvére, ráadásul nagyszínpadi előadáshoz. Hiszen bármily durva akciók miatt számított is botránykőnek A vágy villamosa a bő fél évszázaddal ezelőtti Budapesten, agresszív elemei zömmel verbálisak. Nem, korántsem a nyelvezete durva Czímer József fordításának (nem is lehetett volna akkoriban), hanem Blanche és Stanley szúró–vágó agresszivitása a szavakban. Vajon elő lehet-e adni táncban a realitásból hazugságba menekülést és az ahhoz csatolt fölényes finomkodást, ami annyira ingerli Stanley-t, illetve a férfi goromba replikáit, és aggodalmát amiatt, hogy éppen akkor, amikor a családi boldogság, a gyermekáldás költözik az életébe, kénytelen lesz elviselni ezt a nőt lakótársként és családtagként? Persze nem lehet a darab hol szikrázóan szellemes, hol megrendítő szövegének minden részletét számon kérni a balett szövegkönyvén és koreográfiáján, de a dráma társalgási jellege olyan meghatározó (Nánay jelzőjével élve ismét: „poszt-csehovi dráma”), hogy az mégiscsak megkérdőjelezi a táncosi kifejezés esélyét.

Valószínűleg lehet a szöveg részleteitől elszakadva is felépíteni a dráma sodrását és a személyek jellemét, jellemük fejlődését, de az alapművel adekvát alkotáshoz az író művészi formátumához hasonló koreográfus-egyéniségre és a néző emlékeiben élő színésznagyságokhoz mérhető táncos személyiségekre feltétlenül szükség lenne.

Egy balettműnek azonban van egy igen erős támasztéka: a zene! Az Operaházban (és az Erkel Színházban) főleg olyan baletteken szocializálódtunk, amelyek zenéje remekmű, többségük hangversenydarabként is az, hanghordozóról is élvezhető. A dzsesszes zenei világhoz nem értő, azt csupán néhány Gershwin-művön keresztül ismerő, alkalmi élvezőként úgy gondolom, a librettó társszerzője és a koreográfus Venekei Marianna apai-anyait megkaphatott Dés László zeneszerző (és a librettó másik társszerzője) személyében.

Dés zenéje jól táncolható, és mindvégig kellemes – lehetne: élő tolmácsolásban, vagy lehet annak, akit nem zavar a felvételről szóló zene hangereje. Nem friss ez az ellenérzésem: már az 1970-es, ’80-as években indult tendencia óta nem szeretem a gépről szóló zenét a balettszínpadon, még ha ez éppen Elisabeth Schwarzkopf hallgathatásának az ára is volt (Maurice Béjart: Ez lenne a halál?Richard Strauss Négy utolsó énekére), vagy A próba című Fodor Antal-balett zenéjének Presser Gábor komponálta elemeit.

Érthető Dés Lászlónak az az indoklása, mely szerint egy szimfonikus nagyzenekar mellett több, különböző stílust játszó dzsesszegyüttest nem lehetne elhelyezni a zenekari árokban, nekem erről mégis az jut eszembe, hogy más szerzőknek (Csajkovszkij, Wagner stb.) viszont sikerült az árok helykorlátai közé szorítaniuk zenekarukat. A gépről hangzó zene sohasem szólít meg olyan személyesen, mint az akár nem tökéletesen játszó élő zenekar. A dübörgő forték sem bántják a fület (de az érzékekig, a lélekig hatolhatnak) eredeti játékban, a gépzene hangereje viszont – történetesen A vágy villamosa esetében – a nem diszkóban és multiplex moziban élő néző számára agresszív.

Végül is a zene – minősége és a hangerő ellenére – sem segítette a balettelőadást a megrázó hatáshoz. A néző nem visz haza a fülében olyan slágert, mint a romantikus balettek vezérmotívumai, vagy A próba (a Budapesti Regionális Híradó főcímében is népszerűsített) zenerészlete – vagy éppen A dzsungel könyve című mesemusical (zene: Dés László) több dala, különösen a rendkívül hatásos keret-dallam. (Igaz, A dzsungel könyve elsősorban fiatalabb közönséget szólít meg, könnyebb műfajban.)

Venekei és Dés szövegkönyve követi a színmű cselekményét, dramaturgiai eszközei azonban kényszerűen eltérnek arról. Igaz ugyan, hogy Blanche-t eleve olyan testi-lelki kondícióban ismerjük meg, amely kijelölte a tragédiáját, ezen állapotának tragikus mélységeit azonban nem – és nem megdöbbenésünket szolgáló ritmusban – tárják fel a jelenetek. Hogy Blanche alkoholista, azt profán, árnyalatlan ábrázolással. De mindaz, ami a nő megrázó vallomásaiból derül ki, elsikkad, máskor éppen agyonhangsúlyozott. Blanche életének leggyötrőbb emléke ifjúkori házasságának válsága, midőn kiderült, hogy férje egy fiút szeret, ami tragédiához vezetett. Ez a kínzó emlék megelevenedik itt, de nem ám egy megrázó jelenetben, hanem többször ismétlődő motívumként, ami gyengíti és unalmassá teszi ezt a traumát. Ugyanakkor elsikkad a múltbeli tragédiasorból, hogy Blanche nimfomániás lett, elcsábította egy tanítványát, emiatt vesztette el angoltanári állását, egzisztenciáját, majd a családi birtokot és hajlékát is. Talán táncban is több mindent mesélhetett volna el Blanche találkozása a Pénzbeszedő fiatalemberrel (lehetőség egy pas de deux-re, egy újabb karakterre és Blanche megtisztulási vágyának kifejezésére), erről sajnos lemondott a balett.

A vágy villamosa balettváltozata az Erkel Színházban

Bár Tennessee Williams műve igazi nagy dráma, nemcsak a társalgási kifejezési eleme erős, hanem kamarajellege is. Kevés szereplő, voltaképpen csak két parádés szerep, és kevés helyszín. Helyesebben csak egy helyszín, ez Stella és Stanley kétszobás, szerény lakása. A dialógusokban jelenik meg előttünk a fürdőszoba és a tágabb környezet: New Orleans francia negyede koloniális atmoszférájával, a Dél bágyadt melankóliájával, amelyben feszültségek parazsa lappang; sokszínű – latin, fekete – népességének küzdelmes életű rétegével. Zenei, látványbeli, főleg világítási effektusoknak köszönhetően megejtő atmoszférákat ismerünk ebből a világból, elég az Erkel színházi Porgy és Bessre gondolnunk, vagy Vámos László A vágy villamosa-rendezésére a Madách Színházban, nem sokkal később az Ódry Színpadon is.

A balettprodukció alkotói is felismerték a fő helyszínt: a nyitva fogadó színpad bal oldalán a Kowalski házaspár pici konyháját látjuk, jobb oldalán a hálószobát, amely jószerivel egy hangsúlyos méretű franciaágy. A két helyiség közötti terület a megbízott kifejezési eszköznek, a táncnak ad tágas teret. Itt láthatjuk mintegy nagyítóüvegen át az érzelmeket, indulatokat, összecsapásokat, reflexiókat – legalábbis ezt sugallja, hogy a konyha és a hálótér padlóburkolatának méhsejt-mintázata ezen a területen nagyobb méretű hatszögek egymáshoz illeszkedésében ismétlődik. A librettóban és a koreográfiában azonban számomra nem teljesedik ki ez a látványötlet. A hátsó színpadtérben változó, absztrakt városi víziók sejlenek fel, helyet adva a kisebb tánckarnak, amely időnként megsokszorozza Blanche látomásainak szereplőit. Sajnos Zöldy Z Gergely gondosan kitervelt színpadképe és Csontos Balázs világításterve adós marad a színpadi kitalálás szellemességével és annál is fájóbban a kívánatos atmoszféra megteremtésével.

Bianca Imelda Jeremias jelmezei törekszenek nyomokban felidézni a XX. század első felének korát – nem homogén egységben, ami talán előnyösen jelzi, hogy az emlékeibe menekülő Blanche szorosabban kötődik a múlthoz, míg a fiatalabb, a jövőt építő pár a jelen valóság. Ugyanakkor stiláris disszonanciát kelt, hogy Blanche régimódi, berakott frizurája paróka – egyedül az övé –, Stella és mások saját hajával szemben. A szőkeséghez Blanche csaknem valamennyi ruhadarabja fehér, holott ő nemcsak finomnak és fiatalnak szeretne látszani, hanem csábosnak is. Számomra nem derül ki, hogy a csupa fehér kollekció koncepciója Blanche tisztaságát magyarázná-e (holott nem tiszta, legfeljebb megérdemelte volna a sorstól, hogy az maradhasson), vagy simán a nő nevének jelentését hangsúlyozza. A fiatal amerikai munkások jelmezei unalmasak, Stanley-t legtöbbször a Brando jelmeztárából emlékezetes fehér atlétatrikóban (régebben alsóing) látjuk.

Williams drámáját nem érdemes előadnia egy színháznak, színészeket keresve a főszerepekre. Csak akkor, ha kínálkoznak olyan színészek, akikért műsorra kell tűzni a darabot. Mint már írtam, sosem gondoltam A vágy villamosa táncban való „megszólaltatására” (noha a darab pendelyes korától napjainkig születtek balettváltozatai), „utólag” azonban úgy gondolom, ha akadt olyan drámai vénájú balerinánk, akinek érettebb korában is megmaradt kiváló technikája és teherbírása, és sorsot tudott a színpadra vinni, az Menyhárt Jacqueline – már régóta nincs köztünk –, illetve Pártay Lilla lehetett volna. Jessica Carulla Leon mutatós és rokonszenves jelenség, alakításán érződik az ősbemutató és az abszolút főszerep első alakítójának felelőssége, de nemigen tud mit kezdeni azzal, hogy arcán és fizikumán nyoma sincs a hervadásnak, és hogy az eredeti drámai figura – középkorú színésznők szerepálma – sokkal izgalmasabb, gazdagabb, színészi személyiséghez igazíthatóbb, mint amilyenre ebben a balettben sikeredett.

Földi Lea dicséretesen idomul a dráma Stellájának kivonatához. Stanley-t, a felesége és barátai számára vonzó, ám bárdolatlan és műveletlen fiatal munkásembert csaknem minden olyan operaházi táncosnak illik tudnia megeleveníteni, akit nyers–férfias megjelenés mellett érdekes személyiség szólíthat e szerepre. Majoros Balázs nem bizonyult a Kowalski-figura vitathatatlan megtestesítőjének. Ugyanilyen távolinak tűnik James Mark Biocca egyénisége a gátlásokkal küzdő, valójában érdekházasságban reménykedő Mitch alakjának hitelesítésére, amiben a koreográfiának is komoly mulasztása van. Mitch nem egyszerűen egy másik férfi a darabban, hanem egy tragikomikus karakter, aki iránt ellenszenvet és részvétet is érzünk, de persze nem olyan komikus figura, mint A rosszul őrzött lány ugyancsak vesztes Alainje.

Laza gondolati szálamat megőrizve rajtam a sor, hogy erős szavakat tapasszak A vágy villamosához, ezúttal az Erkel Színházban adott balettfeldolgozásához. Nem erős – ezt a kifejezést találtam, ami elismert művészek egész estés alkotásáról szólva igen erős.

A vágy villamosa balettváltozata az Erkel Színházban
fotó:© Csibi Szilvia

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Belvárosi Főplébániatemplom

"Belvárosi orgonakoncertek"

19:00 : Budapest
Fészek Művészklub

Audur Edda (klarinét), Gellért András (zongora)
ALBAN BERG: Drei Stücke für Klarinette und Klavier Op.5
WITOLD LUTOSŁAWSKI: Dance Preludes op.25
JON THORARINSSON: Sonata for clarinet and piano (1947)
GELLÉRI ANDRÁS: Bridges (2017)
DEBUSSY: Premiere Rhapsodie (1910)

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Rajk Judit (alt)
Pétery Dóra (orgona)
Budapesti Vonósok
A Zeneakadémia Egyházzene Tanszékének Kórusa
Vezényel: Alessandro Cedrone
KODÁLY: 114. genfi zsoltár
RESPIGHI: G-dúr szvit orgonára és vonósokra
KODÁLY: Mónár Anna
KODÁLY - ANGERER: Négy népdal a Magyar Népzene sorozatból – Egy kicsi madárka; Tücsöklakodalom; Zöld erdőben; Dudanóta
RESPIGHI: Trittico Botticelliano – 1. La Primavera (Tavasz)
KODÁLY: Ádventi ének
RESPIGHI: Trittico Botticelliano – 2. L’Adorazione dei Magi (A bölcsek imádása); 3. La nascita di Venere (Vénusz születése)
KODÁLY: Kádár Kata
KODÁLY: Két dal a Székelyfonó című daljátékból – Szomorú fűzfának; Rossz feleség

19:30 : Budapest
Óbudai Társaskör

Liszt Ferenc Kamarazenekar
TELEMANN: La Bizarre-szvit
GEMINIANI: g-moll concerto grosso Op.3/2
VIVALDI: g-moll versenymű két csellóra, RV 531
DUBROVAY LÁSZLÓ: Vonósszimfónia
HÄNDEL: h-moll concerto grosso Op.6/12

20:00 : Budapest
A38 Hajó

Martin Kohlstedt (zongora)
A mai nap
született:
1706 • Baldassare Galuppi, zeneszerző († 1785)
1898 • Lotte Lenya (Karoline Wilhelmine Blamauer), énekesnő, színésznő († 1981)
1927 • Lakatos Gabriella, balett-táncos († 1989)
1945 • Jávori Vilmos, jazz-muzsikus († 2007)
elhunyt:
1545 • John Taverner, zeneszerző (sz. kb. 1490)
1893 • Charles Gounod, zeneszerző (sz. 1818)
1944 • Viktor Ullmann, zeneszerző (sz. 1898)
1968 • Tóth Aladár, zenetörténész, 1946 és 1956 között az Operaház igazgatója (sz. 1898)