Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Meglepetések és csalódások II. (Bánk bán-széria az Erkel Színház Operakalandjában, 2017. május 2-13.)

2017-05-19 15:54:13 - ppp -

Bánk bán-széria az Erkel Színház Operakalandjában, 2017. május 2-13. A bariton fach problémái még erősebben érezhetők Petur bán kiosztásában. A szerepet már évek óta éneklő Kelemen Zoltán idén nyújtotta legjobb alakítását, a négy énekes között kiemelkedően legjobb hangi produkciót. Megjelenésben Ő felel meg legkevésbé a szerephez kapcsolódó elképzeléseknek, de ezt jó énekléssel feledteti pillanatok alatt. Szemerédy Károly ellenben külsőleg ideális Petur lenne, sajnos hangi produkciója elmarad az attraktív megjelenésével generált várakozástól. A köpenyben két éve énekelt Marcelje óta nem találtam még egyszer sem olyan jónak és szuggesztívnek, mint akkor. Sajnos a Pikk dámában is, most Peturban is magasság problémákat észlelek hangjában. Erre utal, hogy a „Majd én!” frázis G–jét kihagyta, de több más magas hang intonációs bizonytalansága is.

A másik két Petur sajnos egyetlen szempontból tűnik csak alkalmasnak a szerepre: külső megjelenésben valahogy így képzeli el az ember a már nem egészen fiatal, de erőteljes fizikumú magyar nemest. Énekben azonban mindkettő alkalmatlan rá, mert hangjukból teljesen hiányzik az az erő, amelyet habitusuk involvál. Hatalmas korpuszból törpe hang — tömören így foglalható össze a helyzet. Mindketten a dühös, indulatát inkább külsőleg, mint belsőleg megélő Peturt adják, Molnár Levente különösen emlékeztet arra a vértolulásos, ellilult fejű karakterre, amelyet Kállai Ferenc játszott utolsó Peturjában. Csakhogy ilyen feszüléssel normálisan énekelni lehetetlen, mert ha szorul a test, szorul a hang is. Szegedi Csaba új énekstílusára a hangok szavankénti „löködése” jellemző, úgy, mint egykori mesterének volt szokása hosszú időn át, akinek azonban vele ellentétben ezzel sikerült is a volument növelni. Ez az éneklési mód nem igazán lesz szerencsés a közelgő Roberto Devereuxben, mert a belcanto technikától merőben idegen. Legato! Nottinghamet legato tessék majd megpróbálni, ha szabad kérnünk!

Molnár Levente alakítására külön ki kell térnem, mert azontúl, hogy számomra ez a Petur a művész nemzetközi karrierjét nem igazolta, súlyos technikai problémákról árulkodott. Nem tudom elhinni, hogy ezzel a hanggal és volumennel szerződtették akármelyik színház bármilyen szerepére, tehát azt kell gyanítanom, hogy éneklésében azóta történt valami nagyon rossz és súlyos változás. Ami nem jön a hangban, azt Molnár, nem először, gyakran színpadi túlzásokkal próbálja helyettesíteni, totális képtelenségekre ragadtatva magát. (Ilyen volt egy Virtuózok-gálán a Don Giovanni-Zerlina duett végén sliccének felhúzása, egy Mozarttól igen távol eső, közönséges gesztus.) A Bordal után, egy erőtlen, de a karmester leintése után is tovább tartott záróhang zenei ízléstelenségére alaposan rápakolt a továbbiakkal: a tapsoló gyerekközönségnek jeleket adott az intenzív tapsra. Olyan gesztusokkal, amelyek egy rockkoncerten megszokottak, Erkel művének színpadán azonban tűrhetetlenek. Ezen gesztusokat később a függöny előtt is megismételte. Ősszel, mikor majd a címszerepet énekli, a „Hazám, hazám” vélhető sikerére ugyanígy fog reagálni? És hagyni is fogják neki? Szó nélkül tűri ezt a vezetés, akinek képviselője ott volt a nézőtéren. (Ha ott volt.) Mindezeket egybevéve Molnár Levente Peturja számomra az általam látott hét előadás szakmai mélypontját jelentette.

Ottó szerepe mindig is a Bánk bán előadások gyenge pontja volt az Operaházban. Ma már nem Réti és Ilosfalvy, nem Berkes Ottóját sírhatjuk vissza, de nosztalgiával emlékezhetünk Pataki Antaléra is. Az idei négy tenorból csak Pataky Dániel felel meg a szerepnek technikailag. Hangja, melyet korábban nem kedveltem, külföldi szereplései alatt sokat javult színben, technikai biztonságban is, színészi játékán pedig máris érezhető a külhoni színpadokon elvárt profizmus. Boncsér Gergely jó magasságaival próbálja enyhíteni a középregiszterben mindig is tapasztalható volumenproblémáit, nem teljes sikerrel. Alakítása azonban színészileg tökéletesen rendben van.

Szappanos Tibor egyik téren sem jeleskedik: figurája távol áll az ifjú kéjenc karakterétől, éneklése pedig magas hangok nélkül, halovány középregiszterrel nem felel meg az operaénekléstől elvárt kritériumoknak. Nála rosszabbnak csak Kiss Tivadar Ottója bizonyult, őt hallva az ember valóban azt gondolhatja, hogy a Magyar Állami Operaházban már minden megtörténhet. Hanganyag, énektudás, színészi alakítás: minden szempontból kilométerekre áll a szakmailag elvárható minimumtól.

Biberach is jobb sorsra, jobb énekesekre ítéltetett egykor. Gondolná ma már valaki, hogy anno főszerepei mellett Melis György is énekelte? Hogy olyan vezető bariton is vitte éveken át, mint Palócz László? Régi szép idők… A mostani négy Biberach közül Geiger Lajos megjelenése kitűnő, szálfa termetén jól fest a bőrköpeny és a széles karimájú kalap. Ő a hagyományos gonoszt adja, jól, de hangban nem elég meggyőző erővel. Gradsach Zoltán pont az ellentétje: alacsony termetén nem mutat jól a bőrkabát, a kalap alatt szinte eltűnik. Viszont ebből az adottságból erényt kovácsol játékban. Nem a veszedelmes gonoszt, hanem a kisstílű bajkeverőt adja. Az iskolai rosszfiút, aki mindenütt ott van, és ahol csak tud, ártani próbál mindenkinek. Rezsnyák Róbert és Fülep Máté jellegtelen alakítást nyújt játékban, az utóbbi sajnos hangban is.

II. Endre szerepét idén a színház négy basszusra osztotta ki, ami ismét annak jele, hogy bariton énekesek terén komoly hiányosság mutatkozik. A szeptemberben érkező bariton változatban a szólamokat leszállítják majd, a tenorból bariton, a baritonokból basszus lesz. Ez a mostani azonban még nem a bariton változat, így a basszusoknak a magas szólam problémákat okozhat. Okozott is. Mivel az egyik előadásban a harmadik felvonás elől elszöktem, sajnos Gábor Géza alakításáról nem tudok nyilatkozni. Csak feltételezni tudom, hogy neki is, akárcsak egy másik előadásban Cserhalmi Ferencnek, küzdenie kellett a szólam legmagasabb hangjaiért.

Rácz István hangja volt az egyetlen, amely évek óta először képes volt legyőzni az énekes számára előnytelen rendezői beállítást, ő a ravatal mögül is kitűnően hallatszott. A kényes magas hangok azonban számára is kényesek, így kettőt el is hagyott belőlük. Megoldásával egyetértek: ha valami nem megy hibátlanul, érdemesebb egy jó kompromisszumot választani. A negyedik Endre, Kovács István mintha új hangon szólna. Korábbi bántó nazalitása eltűnt, a középregiszterben sokkal bővebben, jobb színnel szólt, és egyedül ő győzte a magasságokat is. Remélem, hogy a technikai változás, amit esetében tapasztaltam, nem pillanatnyi állapot, hanem továbbra is járható útnak bizonyul.

Bánk bán-széria az Erkel Színház Operakalandjában, 2017. május 2-13. A húsz előadás megterhelését remekül viselte az énekkar (karigazgató: Strausz Kálmán), melynek tagjai valóban minden elismerést megérdemelnek teljesítményükért. (Gondoljanak bele: naponta két előadáson ugyanazt a művet elénekelni, annak összes énekesi és praktikus nehézségével, óriási feladat.) Nagyon jó volt a zenekar, hibátlanul, a korábbiakhoz képest egyre tömörebb hangzással követve a két karmester igencsak eltérő koncepcióját. Medveczky Ádám alapvetően ünnepélyes, súlyos és lassú tempói után Dénes István dirigálása futóversenynek tűnt. De nem egy folyamatosan futni képes versenyzőé, hanem egy olyané, aki időnként és hirtelen megáll egy jó nagyot pihenni, vizet inni vagy a tájat szemlélni. Már a nyitány is szokatlanul gyors volt, az első felvonás indítása harsányan hangos és szinte követhetetlen tempójú. Az első együttesben azonban hirtelen a csiga lassúságára váltott, nehéz helyzetbe hozva az amúgy is súlyos volumenproblémákkal küzdő szopránt, de lényegében minden szereplőt is.

Két olyan közreműködőről szeretnék végezetül szólni, akikre általában kevesebb jut a reflektorfényből. Az egyik Botos Veronika, akinek gyönyörű viola d’amore szólójáról már az elmúlt években is esett szó a Bánk-előadások kapcsán. Ez a gyönyörű hangszeres interpretáció most is minden előadásban az egyik legszebb zenei momentum volt.

A másik egy fiatalember, akinek nevét még csak meg sem említi a színlap. Általában az első felvonás táncát és táncosait egy félmondatban elintézi mindenki. Jók voltak, nem voltak jók… Nagyon jók voltak!! Két csapat táncolta egy-egy héten át a magyaros népi táncot, amellyel én amúgy koncepcionálisan kezdettől nem értek egyet, mert a merániak uralta királyi udvarban aligha lenne ez a zene és koreográfia az utolsó tánc. Most azonban ellenvetéseimet félretéve meg kell dicsérnem mindkét csapat munkáját, kiemelve a második hét szólótáncosát, Husvét Dánielt. (Nevét némi nyomozással és segítséggel sikerült megtudnom.) Ez a fiatalember olyan nemes tartással, erővel és eleganciával táncolt, ahogy az ember azt az ilyen zenére koreografált táncokban mindig is elképzeli. Produkciója minden alkalommal jogosan aratott viharos sikert.

Valaki nagyon hiányzott ebből az Operakalandból. Hábetler András, aki a korábbi sorozatokban szellemes és intelligens bevezetőivel kormányozta a fiatal közönség viselkedését és tetszésnyilvánítását. Értem, hogy a Bánk bánban nehéz lett volna olyan figurát kitalálni, mint a Szöktetésben a törökméz-árus volt, de az előadás legelején egy kis fejtágító a függöny előtt, olyan igazi Hábetler-stílusban, bizony nem ártott volna. Érdekes volt egyébként megfigyelni, hogy mennyivel fegyelmezettebben és udvariasabban viselkedett a vidékről érkezett fiatalság, mint a budapesti. Mintha ők még értékelni tudták volna az eseményt, hogy először találkoznak a műfajjal. Mintha érezték volna annak értékét, hogy legtöbbjüknek talán életükben soha többé nem lesz rá alkalmuk.

Én remélem, hogy lesz! Hiszen ők a jövő, sőt már a közeljövő operai publikuma. Volt zajongás, mobiltelefonozás, indokolatlan beletapsolás, különösen a budapesti diákok előadásain, de én azért reménykedem. Hátha… Az Operakaland idén is teljesítette legfőbb feladatát, az opera műfajának népszerűsítését. A többi már azon is múlik, milyen lesz a kínálat. A látott hét előadás alapján vannak félelmeim és kétségeim, de ez már legyen az én gondom.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.