Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Meglepetések és csalódások I. (Bánk bán-széria az Erkel Színház Operakalandjában, 2017. május 2-13.)

2017-05-18 12:15:05 - ppp -

Bánk bán-széria az Erkel Színház Operakalandjában Egy húsz előadásból álló sorozattal vett búcsút a budapesti közönségtől Erkel Bánk bánjának Káel Csaba által jegyzett rendezése. Az éppen 15 évvel ezelőtti produkció a mű akkori filmváltozata alapján készült, lényegében annak színpadi adaptációja volt, különösebb invenció és különösebb hibák nélkül. Az kétségtelen, hogy más a film és más a színpad, ezért bizonyos megoldások, amelyek a filmben külső helyszíneken jól hatottak, a színpadon, épített díszlet körülményei között már nem voltak olyan szerencsések. Premierje idején nem kedveltem ezt a rendezést, de az évek alatt megszoktam, én most nem kevés aggodalommal tekintek a szeptemberben színre kerülő bariton változatra. Vidnyánszky Attila lesz az új produkció rendezője, akinek korábbi Jenufa és Kisvárosi Lady Macbeth-rendezése optimizmusra ad okot, Végzet hatalma-feldolgozása annál kevésbé. Mit mond ilyenkor az ember? Amit a vak is, állítólag: majd meglátjuk…

A színpadra állítást illetően kétségeink lehetnek, de ami az eljövendő produkció zenei oldalát illeti, már most a kétségnél erősebb gyanúval élek a megvalósítás minőségét illetően. Az Operaház ugyanis egy olyan pillanatban döntött Erkel művének ún. bariton változata mellett, amikor a színház a bariton szólamot illetően soha nem látott válsággal küzd. Ha valamikor érdemes lett volna a tenor változatot megtartani, akkor most biztosan, hiszen a címszerepben több jó és még jobb tenor megoldás kínálkozna, miközben a kijelölt bariton címszereplő a mostani sorozat egy másik szólamában hallottak alapján teljes mértékben alkalmatlannak látszik és hallatszik a feladatra.

A mostani húsz előadás négy különböző szereposztással ment, igen-igen vegyes képet mutatva. A négyből ki lehetne állítani kettőt egy új produkcióra, olyan előadókkal, akik erre alkalmasak lennének. Akik ebbe a kettőbe nem férnének bele, azok sajnos most is mindent elkövettek, akarva vagy akaratlanul, különböző mértékben, hogy alkalmatlanságukat bizonyítsák. A húsz előadásból összesen hetet néztem meg, a maga nemében valamennyi nagyon érdekes és tanulságos volt. Választhattam volna a szereposztásonkénti méltatást, de inkább úgy döntöttem, hogy szólamonként veszem nagyító alá az előadók produkcióit.

A négy Bánk közül egyértelműen Fekete Attila alakítását találtam a legmeggyőzőbbnek. Arra számítottam, hogy ő áll majd legközebb a szerephez szükséges hangi ideálhoz, arra azonban nem, hogy ilyen biztosan, szenvedély és visszafogottság vokális értelemben ennyire jól eltalált egyensúlyával fogja uralni a gyilkos szólamot. Bánk bán, ha olasz szerepek közt keresgélünk, hangszínt és fajsúlyt tekintve Manrico és Radames rokona, de az állóképességet és teherbírást illetően nem áll messze Otellótól se. Kétségtelen, hogy ennek a követelménynek a mai négy Bánk közül Fekete hangja felel meg leginkább. A más szerepekben gyakran észlelhető forszírozásnak most nyoma se volt, a lírai részeket is szépen megoldva igazi Nagyúr állt a színen. A jellemformálást segítette a kitűnő jelmez, maszk és paróka is.

Kiss B. Atilla hangja még mai állapotában is, mint matéria, közel áll a szólam ideáljához, kár, hogy technikai gondjai számos ponton jelentősen akadályozzák, hogy teljesen illúziókeltő legyen. Hangját most is folyamatosan helyezgeti, de az előző évekhez képest többnyire a helyet meg is találja. Remekül megragadott vokális pillanatok és részek váltakoznak szerencsétlenebb megoldásokkal, de a mérleg serpenyője összességében még mindig a pozitív irányba billen. Az alakítás azonban a másfél évtizedes tapasztalatnak, a több rendezővel való együttműködésnek köszönhetően hiánytalanul meggyőző.

Kovácsházi István Wagner-szerepei alapján számítani lehetett rá, hogy színvonalas Bánk-alakítást nyújt majd, és nem is kellett csalódnunk benne. Győzi a szólamot, a drámai részekben is, viszont olyan érzésem volt, hogy a kevésbé exponált, de a szerep egészét tekintve lényeges pillanatokban próbál azokra tartalékolni. Alkatilag ő áll legtávolabb a Nagyúr figurájától, és ez igaz hangszínére és frazeálására is. A szimpatikus egyéniség, a puha hang ebben a szerepben kevésbé érvényesül, mint Lohengrinként vagy Siegmund szerepében, de alakítását ennek ellenére feltétlenül sikeresnek és magas színvonalúnak kell minősíteni.

László Boldizsártól vártam a legtöbbet, és sajnos benne kellett csalódnom. Egy évvel ezelőtt, a BKK-ban énekelt Verdi Requiem alapvetően változtatta meg a róla addig alkotott véleményemet, és a legjobb magyar tenor ígéreteként tekintettem rá. László, talán maga is megittasulva hangjától, bízva új énektechnikájában, erősen túlvállalja magát, musicaltől operákig, talk show-tól koncertekig és esztrádműsorig, itthon és külföldön, megállás és pihenés nélkül énekel. A Bánk-sorozattal párhuzamosan kitűzték egy másik operában, egy napon két előadásra is, másik két produkció között koncerten szerepelt… A technikája megmentette ugyan most minden délelőtt, de előadásról előadásra egyre fáradva, egyre színtelenebb és sápadtabb hangon énekelt. Jelenleg ebben az orgánumban egy korrekt Ottónál nincs több, a tavaly hallott fény és erő a múlté. Nyilvánvalóan óriási a kísértés a túlvállalásra, az özönlő felkéréseknek nehéz ellenállni, az Operaház vezetésétől pedig, a voluntarista műsorpolitika és tenorínség miatt aligha számíthat segítségre vagy megértésre. Itt lenne az ideje, hogy ez a tehetséges énekes elgondolkozzon, meddig akar énekelni. Ha így folytatja, egy-két évet jósolok, de szurkolok érte, hogy jobb belátásra térjen, és megtanulja azt, ami egy énekes életében a legfontosabb: tudni nemet mondani.

A négy Melinda közül a legjobbnak Rőser Orsolya Hajnalkát találtam. Már tavalyi debütálása sikeres volt, azóta a szerep beérett a torkában és színpadilag is. A szólamot teljes terjedelmében uralja, egy évvel ezelőtthöz képest erőteljesebb lett a közép- és mély regisztere is. Ez némileg óvatosságra int, mert többször kinyitja a vokálisokat, és olykor-olykor még a mellregisztert is alkalmazza, ami a koloratúr fachban hosszú távon káros lehet. Gyönyörű pianókat énekelt a második felvonásban és a Tiszaparti jelenetben, amellyel ellensúlyozta, legalábbis számomra, az első felvonás néhány vokális túlzását. Rőser teljes erőbedobással játszik és énekel, néha túl sokat is ad, amitől egyes csúcshangjai kissé kiélesednek. Úgy éreztem, hogy ha odafigyelne rá, hogy a hang minden körülmények közt megőrizze puhaságát és gömbölyűségét, a kevesebb több lehetne. Érzékeny műszer volt a gyerekközönség, akik néhány magas hangra az első felvonásban szokatlanul, mintegy megdöbbenve reagáltak. Felnőtt előadáson, operaénekléshez szokott publikum előtt ez biztos nem történne meg, de érdemes levonni belőle a tanulságot. Mindent egybevetve azonban Rőser kiváló Melinda, az általam valaha hallott legjobbak egyike.

Kellemes meglepetés volt Kriszta Kinga Melindája is. Korábban több alkalommal láttam Gara Mária szerepében, akkor jó magasságán kívül más erényt nem csillogtatott. Nem titok, újságban is megjelent, hogy a Művésznő azóta édesanya lett, és mint másokkal is előfordult, ez hangjára igen jó hatással volt. Középregisztere teltebbé vált, a mély regiszter is megszólal, és hibátlanul megőrizte magas regiszterét. Játékán érződik még némi gyakorlatlanság, zenei formálása is iskolás még olykor, de amit hallottam, az több mint ígéretes. Egy jó rendező és jó karmester kéne, akikkel egy hosszú próbafolyamatban a szerepet kidolgozná, hogy meg tudja mutatni minden árnyalatát és finomságát. Jó Melinda már most is, nagyon jó, egy adag munka kellene még, hogy nagy Melinda legyen.

Miklósa Erikától a számomra katasztrofális tavalyi Violettája után valami hasonló „élményt” vártam. Ehhez képest alakítását szintén a kellemes meglepetések közé sorolom, legalábbis részben. Az első felvonás, ahogy arra számítani lehetett, ugyanúgy kívül esik képességeinek hatósugarán, mint ahogy szeptemberben Violetta is. A szólam nagy részében, a magas hangokat leszámítva, alig hallatszott, hangja fakó és fénytelen volt. A második felvonásban azonban, amely már jobban megfelel eredendő és jelenlegi hangi állapotának is, Miklósa kiváló alakítást nyújtott. Hangjából hiányzott a korábban gyakran zavaró erős vibrátó, szépen formálva, átélten énekelt; különösen jól sikerült az ária előadása. A Tiszaparti jelenet felében sajnos megint erős hiányosságok mutatkoztak, különösen a zárórészben („Árad a fény sugára”) hiányzott az elengedhetetlen csengés és a volumen ahhoz, hogy átjöjjön a zenekaron.

A negyedik Melinda Kertesi Ingrid volt, akit már az elmúlt években kénytelen voltam alkalmatlannak minősíteni a szerepre. A helyzet nem javult, sőt: Kertesi Ingrid ma már minden szempontból elfogadhatatlan Melindaként. A volumenproblémák már annyira súlyosak, hogy az felveti a kérdést, egyáltalán operaéneklésről van-e még szó olyan esetben, ha valaki a szerep egészében nem vagy alig hallatszik. Az első felvonás kitöréseiben többször táncolt a gikszer határán, az együttesekben többször olyan volt, mintha hangtalanul tátogna valaki a színen. Nem titkolom, hogy alakítása annyira elkedvetlenített, hogy úgy döntöttem, ennek a Melindának a Tiszaparti jelenetére én már nem vagyok kíváncsi, és a szünetben otthagytam az előadást. Kertesi Ingrid további erőltetése ebben a szerepben, miközben Melinda legkiválóbb megszólaltatóját rosszindulatúan mellőzik, a színház részéről óriási szakmai hiba, a Művésznő részéről pedig az önismeret és önkritika teljes hiánya.

Gertrúd királynő szerepe az előadás erős pontjának mondható, a négy énekesnő közül három igen színvonalas alakítást nyújt benne. Vokálisan Wiedemann Bernadett áll legközelebb a szólamban megszokott és ahhoz általában elvárt hanghoz, orgánuma most is dúsan, imponáló erővel szólt, bár a magas hangokon érezhető volt az utóbbi években jelentkező keménység és intonációs pontatlanság. A figurát, a királynőt hitelesen jelenítette meg, ami ebben a szerepben az énekléssel szinte egyenrangú fontossággal bír.

Bánk bán-széria az Erkel Színház Operakalandjában Lukács Gyöngyi 2010. óta, mikor a színház az ős-Bánk bánt felújította, a legszuggesztívebb Gertrudis, mert színpadi személyisége, fellépése és játékmódja tökéletesen kvadrál az ábrázolt figurával. A szólamot továbbra is szopránként értelmezi, nem vastagít, nem sötétít: saját hangján énekel, de azzal is bőven kitölti feladatának kereteit. Kettőse László Boldizsárral az előadás drámai csúcspontja volt.

Bódi Marianna vidékről érkezett az eredetileg meghirdetett Ulbrich Andrea helyett, hogy magára öltse a királyné palástját. Egykor egy vidéki színház szólistájának nagy megtiszteltetés volt a pesti opera tagjaival együtt énekelni, de ma már ez sem feltétlenül van így. Bódi Marianna például leckét adott fővárosi partnereinek profizmusból és énektudásból egyaránt, valóban hibátlanul énekelt. Éneklésben olyannyira meggyőző volt, hogy az ő esetében fordult elő egyedül az a soha máskor nem tapasztalt eset, hogy az első felvonás együtteseit az ő hangja vezette, nem a hangtalan szopráné. Alakítása ellenben túlontúl is visszafogott volt, hiányzott belőle a Gertrúdra jellemző bármilyen intrikus vonás. Rendkívül rokonszenves hölgynek látszott, aki derűs mosollyal szemléli a körülötte történteket. Így megölésekor joggal vetődhetett fel a kérdés, hogy ennek a kedves asszonynak vajon miért kellett érdemtelenül ily csúnya véget érnie?

Németh Judit egykor mezzóként diplomázott a Zeneakadémián, de a Wagner-szerepek kiváló megszólaltatása óta számomra már régóta inkább szoprán, mint mezzo. Ez mutatkozott meg Gertrúd-alakításában is: a magas regiszteren kívül hangja nem szólt a megfelelő volumennel. Ami a közép- és mély regiszterben hiányzott, azt a játékában, tartással és eleganciával próbálta pótolni, az esetek nagyobb részében sikerrel, de bizonyos pontokon, különösen a nagy duettben erős hiányérzetet keltve.

Tiborc szerepe valamikor a színház első baritonját illette, Melis és Radnai csodálatos alakításaira emlékezhetnek a sokat látott operabarátok. (Két éve néhány előadáson a szerep ismét méltó megszólaltatóra lelt, de azóta ebben a kisebb terjedelmű, de nagyon fontos szólamban nem számítanak rá.) Hogy megint igazán méltó művész találtassék, a vidékhez kellett fordulni: Bede-Fazekas Csaba személyében történelmi értelemben is a legnagyobb Tiborcok egyikét láthatta és hallhatta az a szerencsés ember, aki az ő előadására jegyhez jutott. A Művész úr 84 esztendős, de életkorát meghazudtolóan kiváló hangi kondícióban van, mint arra itt a honlapon egy korábbi recenzió utalt Germont-alakításával kapcsolatban. Bede-Fazekas alakításában azonban az, hogy milyen hangi állapotban van, majdnem jelentéktelen körülmény. Mert a művészet, a figuraértelmezés és –megjelenítés ezen fokán nem számít, mekkora a volumen, fénylik-e a hang úgy, mint egykor, vagy sem. Bede-Fazekas Tiborc volt: minden sejtjében és hangjában, úgy ismerve a szólamot és a szerepet, tudva minden kifejezési eszközét és lehetőségét, ahogy Melis Györgyön kívül azt színpadon soha senkitől nem láttam. A többi Tiborc által nem használt apró gesztusokkal és hangsúlyokkal fejezte ki egy ember és egy nép megnyomorítottságát, de megőrzött méltóságát is. A rendezést játszotta úgy, hogy közben a saját, többször alakított és megélt figuráját mutatta meg.

A másik három Tiborc ezt a kivételes színvonalat értelemszerűen nem érte, nem érhette el. Busa Tamás az utóbbi időben már nem először tapasztalt módon, sokkal jobb hangi állapotban énekelt, mint néhány évvel ezelőtt. Alakítása is kifejezetten szuggesztív és megrendítő volt. Cseh Antal a színház Jolly Jokereinek egyike, basszustól a baritonig minden szólamban használható énekes. Angelottiban először hallott önmagához képest javult, nem is keveset, de hangképzése még mindig igényelné a regiszterek és vokálisok színének kiegyenlítését. Egri Sándor kitűnő figura, dikciója is passzol a nép fiának megszólaltatásához, csak sajnos a hang legato éneklésben nem engedelmeskedik már egyáltalán. Egri kitűnő comprimario, orgánuma egy-egy mondat erőteljes megszólaltatására alkalmas, például Montanóként az Otellóban, de Tiborc szerepe ma már túl van technikai képességén és hangi állapotán. (folyt. köv.)






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.