vissza a cimoldalra
2017-12-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3860)
Társművészetek (1220)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60213)
Momus társalgó (6308)
Milyen zenét hallgatsz most? (24990)
Kedvenc előadók (2814)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11198)
A csapos közbeszól (95)

Élő közvetítések (6753)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1205)
Franz Schmidt (2977)
Kodály Zoltán (350)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4125)
Erkel Színház (8611)
Operett, mint színpadi műfaj (3413)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2456)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2430)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (577)
Berlioz újratemetése (145)
Lisztről emelkedetten (881)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6451)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1143)
Momus-játék (5374)
Zenetörténet (210)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Muzeális kincs historikus stílben? Paródia? Ízlésficam? – A kalóz című balett főpróbája a MÁO-ban
IVA, 2017-04-26 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

A kalóz című balett főpróbája a MÁO-ban Magyar Állami Operaház
2017. április 20.

Medora – Aliya Tanykpayeva
Gulnare – Felméry Lili
Conrad – Leblanc Gergely
Birbanto – Majoros Balázs
Lankendem – Iurii Kekalo
Ali, rabszolga – Ievgen Lagunov
Seyd pasa – Bajári Levente
Kalózvezérlány – Katerina Tarasova
Odaliszkok – Földi Lea, Bakó-Pisla Artemisz, Obengül Polen Gezmis
Szóló virágok – Szeregnyi Zsófia, Bakó-Pisla Artemisz, Földi Lea, Nika Crnić

a Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Valerij Ovszjanyikov

Mivel a művészi munka eredménye és hatása nem azonos az alkotásba fektetett erőfeszítéssel és anyagi áldozattal, kényszeredetten és szomorúan mondom el: kilépve az Operaházból, hálával gondoltam id. Harangozó Gyula, Lőrinc György, Seregi László, Keveházi Gábor, Szakály György, és ifj. Harangozó Gyula korábbi balettigazgatókra, akik összesen 60 évi művészeti regnálásuk során nem mutatták be A kalóz című balettet. Bevallom, nem kissé sommás ítélet ez, és nem annyira azért, mert id. Harangozó igazgatásának első felében jómagam még azokat a baletteket sem láthattam, amelyeket adtak.

Inkább azért, mert lehet, hogy ha nem Anna-Marie Holmes 1997-ben koreografált (illetve Kevin Galiè által szerkesztett, átdolgozott, áthangszerelt) verziójának Solymosi Tamás által továbbalakított változatában ismerem meg Marius Petipa és Konsztantyin Szergejev eredeti koreográfiáját, jobb véleményem alakul ki a darabról. Talán ha ősváltozatában kerül hozzánk, vagy olyan szerencsés gondozásban, mint a Giselle (szintén Adolphe Adam muzsikájával), amelyet Leonyid Lavrovszkij szövegkönyvével és átdolgozásában remekműként élvezhetett a közönség 1958-tól sok évtizeden át.

Nem tudom, hogy a darab ötletétől az operaházi bemutatásig hol történhetett a baj, legalábbis amit mai szemmel annak látok.

A balett cselekményét az angol romantikus költőnemzedék óriása, Lord Byron 1814-es híres verse, A kalóz inspirálta – olvasható az operaházi ismertetőben. – A Byron-műnek akkora sikere volt, hogy a balettmesterek nem sokkal a vers megjelenése után, már az 1820-as években több helyen színpadra vitték.” – Eszerint hinnem kell, hogy Byron költeménye feltétlenül táncdráma alkotását ösztönözte. Ám idézett két mondatom között szerepel még egy, amelyet itt pótolok:

A kalandokkal teli, feszülten izgalmas történetben éppúgy helyet kap a szerelem, árulás, életveszély, hajótörés, mint a végső megmenekülés.” – Ez is stimmel, de valami kimaradt a felsorolásból (tán éppen „becsületből”) és a megvalósult előadásból, ezt hiányolom legjobban: a dráma.

Kalózhajó tart Törökország felé, kapitánya, Conrad vezetésével. Ennyi a rövid „prológus”, aminek illusztrálása mesterien sikerült naturalista színpadkép. A darab világába azonban nem vezet be, csupán fölösleges magyarázat, hiszen tudjuk, kik a kalózok általában. Fontosabb lenne (meg)tudnunk valamit a főhősről, hiszen a nézőnek ez a foglalkozás idegen és nem rokonszenves; tudnunk kellene, miért álljunk mellé a történet folyamán, amikor fegyvert fog forgatni, rabolni fog, embereket is. Csupán azért, mert szilaj és hódító megjelenésű fiatalember?

A tengeri bandita oldaláról, illetve aspektusából megélnünk a történetet azért is fontos lenne, mert bár a cselekményben nincsenek fantasztikus elemek, a színrevitel külsőségei mesére utalnak. Sajnos már az Operaház honlapján olvasható tartalomismertetőből sejteni lehet, milyen értékű mesére. A cselekmény túlzsúfolt, a fő fordulatok (nők és szolgák elrablása, visszarablása, újrarablása) ismétlődnek benne, drámai fokozás nélkül. Persze elrabolni egy lányt, akibe egy pillantás alatt beleszerettünk, vagy elrabolni, akivel már egy felvonás óta szeretjük egymást, nem ugyanaz, csakhogy ennek a szerelemnek a mélysége és az ereje a mégoly gazdag koreográfiából sem nyilvánult meg. A főhősnő, eltekintve egy-két borús tekintettől, bárhol és bármilyen szituációban egyforma boldogsággal mosolyog, és itt még nem a színészi alakításról beszélek. (Hogy ne Giselle csalódott, majd másvilági alakjában megjelenő figurájának attitűdjét említsem, v. ö. A hattyúk tava Odette-jével, vagy A bahcsiszeráji szökőkút Máriájával: tőlük aztán lehet boldogtalanságot tanulni.)

Nemcsak a drámai töltés nélküli eseményfordulat megterhelően sok, hanem a helyszínváltozás is, amelyek sem szerepükben, sem kivitelezésükben nem építkeznek, nem ellenpontoznak egymástól eltérő világokat eltérő atmoszférával. Minden kép egy-egy rabság helyszíne, ilyen-olyan díszes rácsokkal, a tengeren hánykolódó kalózhajó sem a szabadságot, hanem egy életmód és a rengeteg sós víz rabságát sugallja (szerencsére, csak néhány pillanatra).

A nagyszabású, önmagukban gazdag színpadképek – mint A diótörő sajnálatos felújítása óta tapasztalhatjuk, itt is – bravúros gyorsasággal válthatók. A kalóz prológjától három felvonáson keresztül az epilógusig hét színpadképet látunk, illetve csak ötöt, mert a pasa palotájának képe visszatérő, a tengeré kétszer is. Valamennyi felvonás előtt előfüggönyöket is kapunk, legtöbbször balettünk eredeti címével (Le corsaire) feliratozott, archaizáló plakátjának ábrájával, ami rontja az illúziót, unalmas, ötlete pedig nem eredeti. Szívesen gyanítanám, hogy ez az ábra historikus kiállítású előadásra utal, ekként kellene tekintenünk az egész produkcióra, de ez csak ősváltozat esetében lenne érdekes, és az ismertető, a színlap sem vállalja. Kár, mert – ha már nem dolgozták át a balettet olyan eredeti és frappáns ötlettel, mint Seregi László az ugyancsak avítt, mára komikusan naiv Sylviát –, a paródiáig merészkedő előadás lehetne a hiányzó dráma pótléka.

Az I. felvonás külön előfüggönye magyarázza, hogy a kalózok monumentális falként magasodó, rumlisan beépített keleti városhoz érkeztek. Ennek kicsinyített képét láthatjuk a pillanatokon belül elénk táruló bazár háttérben. Ez a leggazdagabb, legimpozánsabb díszlet. Már az öt hónappal ezelőtt felújított (a korábbit érthetetlen módon lecserélő) Don Quijote díszleteiből is kiderült, hogy Rózsa István tervezőnek van érzéke a mediterrán kolorithoz, de (talán kevés idő telt el a két munka között) A kalóz díszletsora mintha a Don Quijotéénak a folytatása lenne: nem hozott új, másik világot a színpadra. Mindkét darab első felvonásában zavaró a fél órán keresztül mozdulatlan és változatlan árnyalatú alkonypír a felhős égbolton.

A díszlettervező mintha nem tudott volna dönteni a monumentalitás és a kisázsiai intimitás csábítása között. A sematikusan ábrázolt öreg pasa miliőjéből – díszes ülőhely a lábazatánál legyezgető háremhölgyekkel – már a bazárban előleget kapunk, és ez lesz a palota-képek egyetlen „funkcionális” zuga is. A bazár pompáját a pasa palotája már nem tudja felülmúlni – még úgy sem, hogy közben megjártuk a kalózok öbölbeli „barlangját” is, amely inkább egy valamikori palota romjának tűnik. Roppant sajnálatos, hogy a pasa palotájában játszódó érdektelen események helyszíne bonyolódik egy közbeiktatott színnel – a palota kertje –, ami dramaturgiailag fölösleges, és stílusában is tovább zsúfolja a látványsort.

Kerülve az eufemizmust: az eddig nagy jóindulattal giccsgyanús látványvilág olyan émelyítő giccsességbe süllyed, amilyennel nemigen találkoztam operaszínpadon. Talán az 1968-ban Makai Péter rendezésében és tervezésében felújított János vitéz Tündérországa festett ilyen rémesen, amely akkor a szocialista realizmus nevében akart fricskát adni Petőfi, illetve a daljáték szerzői költészetének. Képzeljük el a Parsifal II. felvonásának (szintén Makai Péter tervezte) színpadán alácsüngő embernyi nagyságú, stilizált virágokat, ám itt papírvirág-füzérben hemzsegő kiadásban, amelyek alatt girlandok-ívekkel lejtik a táncot turbános, hosszú tütüs kislányok és – igen, itt is vannak „viráglányok” – a „szóló virágok”!

A jelmezek problematikusságát a balett zenéjének sekélyességéből eredeztetem. Adolphe Adam elkényeztetett bennünket a Giselle zenéjével, amely nemcsak táncszerűségében, hanem a drámai helyzeteknek is tökéletesen megfelelő zene, ettől csodálatos. A természet, fiatalság, reménykedés, szerelem, vidámság, csalódás, tragédia színei után a II. felvonásban teljes mértékben kiszolgálja egzotikum iránti vonzalmunkat, ahol az „egzotikus” alatt nem távoli, titokzatos tájat értünk, hanem az ugyancsak titokzatos élet utáni birodalmat: a villik elképzelt társadalmát a temető éjszakájában. Tánczenéiben, gyönyörű adagióiban Adam ezt ízléses borzongtatással festi le, a hitelesség hatását keltve, mindig helyet adva a „főszereplő”, a halálnál is erősebb szerelem érzelmes hangjának. A kalóz másfél évtizeddel későbbi zenéje az agresszivitás aláfestéséhez olyan, mintha egy közepes film csatajelenetéhez készült volna. A szépség és a szerelmi érzés ábrázolásához negédesen csöpögő.

Végül itt ez a klasszikusan egzotikus helyszín: az egész cselekmény (vélhetően a XIX. század eleji) Törökországban játszódik, az iszlám világban élő emberek között, de a zenében nyoma sincs a keletiességnek vagy a keletieskedésnek. Igaz, a Szöktetés a szerájbólt sem az egzotikus zenéért szeretjük, ám a romantikára és utókorára már jellemző volt az elvágyódás, a színházi közönség igénye az egzotikum iránt, még ha azt nemesen hamisított változatban kapta is Delibes-től, Bizet-től, Raveltól, Verditől, később Puccinitől, Lehártól, és korántsem utolsósorban a nagy oroszoktól és a szovjetektől. A Muszorgszkij, Borogyin, Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov, Sztravinszkij, Aszafjev, Hacsaturján zenéire készült koreográfiákon felnőtt balettnézőnek ezen a téren is csalódás A kalóz operaházi változatának zenéje (Adam mellett Cesare Pugni, Léo Delibes, Riccardo Drigo és Pjotr Oldenburg nevét tünteti fel a színlap), és annak nyomán a produkció szövegkönyvének gyengesége is.

A drámaiság hiányában is kirívó, hogy a díszítő és andalító funkciójú divertissement-ok itt előzmény (valamilyen győzelem) és ok (pl. ünneplés) nélkül, szinte rászakadnak a nézőre. Mindjárt az első felvonásban, s mert nem tudjuk még, kik, milyen drámai személyek gyönyörködtetnek bennünket, ezek a részek nem látványban gazdag színház, hanem revü hatását keltik.

A kalózt komplett változatban 1960 augusztusában a Moszkvai Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko Opera- és Balettszínház balettegyüttesének vendégjátékában láthatta a magyar közönség, a Magyar Állami Operaház előadásában még nem. Több részlete azonban ismerős lehet, végzős balettnövendékek vizsgáinak, balettversenyek gáláinak kedvelt számaiként. Innen is tudható, hogy tütüs balettel van dolgunk. Mivel a tütü soha semmilyen népnek, társadalmi rétegnek és kornak sem volt valóságos viselete, kizárólag a balett esztétikai értéktárának gazdagítására kreálták, bármilyen miliőben és stílusban el kell fogadnunk, mint a spiccelést, amely nem természetes mozgásunk eleme. Akad olyan balettmű, amelyikben a tütü nem csupán jelmez, hanem a szereplő stilizált megjelenítésében is részt vesz (A hattyúk tava, A hattyú halála), van, amelyiknek bájos, hétköznapi meséjébe szellemesen illeszkedik (id. Harangozó Gyula Coppeliája), és akad olyan, amelyiknek történelmi kerete vagy mozgásvilága nem tűrné (pl. a Rómeó és Júlia balettadaptációi). Mint az európai kultúrában született színpadi műfaj, a balett külsőségeinek ez az emblematikus eleme egy törökországi történetben különösen idegennek hat, hozzávéve, hogy fez jellegű fejdísszel együtt is viselik, és hogy egyidejűleg „török bugyogóban” levő hölgyek (és egy rabszolga úr) is tartózkodnak a színen. Ugyanakkor nem világos, hogy az ennyire különböző stílusú jelmezek kiket és mi szerint különböztetnek meg.

A kalóz című balett főpróbája a MÁO-ban

Rományi Nóra különben dekoratív és fantáziadús jelmezeiben már azért sem keresném a megkülönböztetés motívumait, mert tütüs jelmezei még a Don Quijote ünnepi jelenetéből is visszaköszönnek, véleményem szerint a művészt jellemezhető egyéni stílusnál hangsúlyosabban. A török bazárban még szegélyezett fodrok sorából álló, spanyolos aljat is viselnek, történetesen olyan piros–barackszínű színállásút, mint a barcelonai kikötőben táncoló lányok a Don Quijotéban. Mindennek tetejébe ezekhez a szoknyákhoz fez, fátyol és meztelen odaliszktörzs „dukál”, ami már nem annyira eklektikus, inkább kusza látványt eredményez.

Még egy zavarba ejtő rétege van a produkciónak, amely arra hajlítana, hogy historikus előadásként fogjam fel, noha be kell vallanom, nem láttam balettelőadást a párizsi operában a XIX. században. Nem lenne szívem ahhoz, hogy a perfekt tudású Aliya Tanykpayeva (Medora) és Felméry Lili (Gulnare) alakításában számon kérjem az árnyalt színészi játékot és a mély átélést, mert szerepeik annyira vázlatosak, azok jelleme annyira híján van az eredetiségnek, helyzeteik kitalálatlanok vagy sablonosak. De szinte minden helyzetet remekül győznek széles mosollyal, amely messzire űzheti egy mulatóbeli revü közönségének hétköznapi gondjait.

Ez azonban még semmi a különben megejtő szépséggel táncoló három odaliszk (Földi Lea, Bakó-Pisla Artemisz és Obengül Polen Gezmis) negédességtől túlcsorduló mosolyához képest. Ennek elfogadásához kérem a színlapra a paródia műfaji megjelölést. A táncszámokat időnként összekötő pantomimjáték általában gyenge, egy-egy alkalommal, például az álomelixírrel lepermezett rózsa illatának beszippantásakor (amit eleve nem szívesen kommentálnék) – óvodás színvonalú.

A férfi szereplők figurateremtése sokkal hitelesebb, játékuk is meggyőzőbb volt. Elsősorban a tökéletes technikai és immár mindentudású Leblanc Gergely alakítása tetszett a címszerepben, de ugyanolyan impozáns és tökéletes, szólójában bravúros teljesítményt nyújtott Lankendem szerepében Iurii Kekalo is, aki táncán kívül színpadi gesztusaival is igyekezett érdekesebbé tenni az érdektelen jeleneteket. Birbanto kevésbé hálás szerepében tetszett Majoros Balázs, és kiemelkedő volt Ali, a rabszolga technikailag annál hálásabb feladatában Ievgen Lagunov. Aligha Bajári Levente mulasztása, hogy Seyd pasa inkább gyerekmesébe illő, komikus alakjában a nagy pocaktól kényszerű járáson és olykori elragadtatáson kívül nemigen jutott feladata. (Sajnáltam, hogy a remekül megoldott cammogásból ráadást is kaptunk a függöny előtt.)

Mint említettem, a darab partitúrájának összetétele kizárta azt a zenei élményt, a dallam- és ritmusinvencióknak olyan láncolatát, amilyent a Giselle nyújt Adam zenéjéből, vagy Minkus mesterien temperamentumos, spanyol légkört teremtő muzsikája a Don Quijotéban. Nem tudom, mennyit tett hozzá az adott lehetőséghez – vagy vett el belőle – Valerij Ovszjanyikov karmester a főpróbán.

Ma szinte elhinni is nehéz, hogy lassacskán fél évszázaddal ezelőtt (1973-ban) ugyanezen a színpadon Maurice Béjart Sztravinszkij remekműveire (A tűzmadár, Le sacre du printemps) alkotott balettjei robbantak be forradalmi újdonságként és arattak zajos sikert. Pár évvel később (1977-ben) George Balanchine műhelyéből szintén Sztravinszkij-darabban (Apollon musagète) csodálhattuk, hogy táncosaink milyen otthonosak egy árnyalt, modern színészetet, ironikus játékot feltételező stílusban, a Csajkovszkij zenéjére koreografált Szerenád és a Bizet C-dúr szimfóniájára készült Kristálypalota című alkotás közé iktatva. (Az utóbbi címe senki se tévesszen meg: a Kristálypalota ugyanúgy nem ért a giccs gyanújának közelébe, mint a kristályszerkezet tiszta szépsége.)

Mindezek között (1975-ben) a Spartacus című történelmi drámája és a Sylvia című vígjátéka után, Seregi László meglepett bennünket a Csontváry Kosztka Tivadar szimbolista, expresszionista, szürrealisztikus és még számos, XX. századi stílus jegyétől izgalmas életműve ihlette költői fantáziájával. Egy táncdrámában megfogalmazott idő- és lélekutazással, a Taorminára, Jeruzsálemre, Libanonra tűző nap alatt, Forray Gábornak és Márk Tivadarnak a világhíres festményeket színpadképbe oltó, pittoreszk látványában: A cédrus, Hidas Frigyes felkavaró, drámai zenéjével.

Hová jutottunk e költői kalandok óta – és vajon merre tartunk?

A kalóz című balett főpróbája a MÁO-ban
©fotó: Nagy Attila

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház

"Bohém kiskarácsony"
ismétlés: 14:00

16:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Magyar Rádió Gyermekkórusának együttesei
Vezényel: Matos László
"Karácsonyi koncert"

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, Kupolaterem

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Fülei Balázs tanítványai

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti Kamaraterem

Rónai Gábor (trombita, tanára: Kirsch János)
A Zeneakadémia BA I. évfolyamos hallgatói
Vezényel: Kováts Péter
TELEMANN: G-dúr szvit, TWV 55:G10 („Burlesque de Quixotte”)
HÄNDEL: D-dúr szvit trombitára és zenekarra, HWV 341
MOZART: D-dúr divertimento, K. 136
HOLST: Szent Pál-szvit, Op.29/2
PHILIP GLASS: Company (vonószenekari változat)
WEINER: Divertimento, op. 20 – Jó alapos csárdás, Rókatánc

18:00 : Budapest
MTA Zenetudományi Intézet

Kalafszky Adriana (szoprán), Lachegyi Imre (blockflöte), Szászvárosi Sándor (viola da gamba), Tegyei Zoltán (csembaló), Nagy Réka (viola da gamba)
"Barokk muzsika - hangverseny Telemann halálának 250. évfordulójára"

19:00 : Budapest
Aranytíz Kultúrház

"Történelmi Táncklub a Mare Temporis táncosaival"

19:00 : Budapest
Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ

Harsányi Elina (hegedű)
Budafoki Dohnányi Zenekar
Vezényel: Kornel Laszlo Thomas
C.Ph.E. BACH: D-dúr szimfónia
BARBER: Hegedűverseny op. 14
SIBELIUS: II. szimfónia

19:00 : Budapest
Klebelsberg Kultúrkúria

Tóth Armand karmester, zeneszerző
Horváth Béla (oboa), Granik Anna (zongora)
Házigazda: Detvay Mária Marcella
"Grazioso Zeneszalon"

19:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

Ted Rosenthal zongora
"Gershwin-est"

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Belovári Beatrix (barokk fuvola), Tóth-Vajna Zsombor (csembaló)
Harmonia Caelestis Barokk Zenekar
Tóth-Vajna Gergely (moderátor)
Purcell, Couperin, Händel, Stanley és J. C. Bach művei

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Érdi Tamás (zongora)
CHOPIN: Andante spianato és nagy polonéz, Op.22
DEBUSSY: A boldog sziget
Suite bergamasque
BARTÓK: Este a székelyeknél, BB 51/5
Improvizációk magyar parasztdalokra, op. 20, BB 83
Román népi táncok, BB 68
KODÁLY: Marosszéki táncok
BARTÓK: Allegro barbaro, BB 63

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szabóki Tünde, Wiedemann Bernadett, Horváth István, Rácz István (ének)
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara, Gyermekkórusa
Vezényel: Vásáry Tamás
KODÁLY: Psalmus Hungaricus
KODÁLY: Szimfónia
KODÁLY: Nyári este
KODÁLY: Budavári Te Deum

20:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti Kamaraterem

Moldoványi András (zongora)
A Zeneakadémia BA II-III. évfolyamos hallgatói
Vezényel: Ménesi Gergely
SUK: Szerenád
BEETHOVEN: 5. (Esz-dúr) zongoraverseny, Op.73
DVOŘÁK: c-moll szláv tánc, Op.46/7
DVOŘÁK: C-dúr szláv tánc, Op.46/1
20:00 : Pécs
Kodály Központ

"Maestro Solti Nemzetközi Karmesterverseny – Döntő"
A mai nap
született:
1873 • Kacsóh Pongrác, zeneszerző († 1923)
1905 • Farkas Ferenc, zeneszerző († 2000)
1917 • Hilde Zadek, énekesnő
1939 • Andor Éva, énekművész († 2014)
1943 • Perényi Eszter, hegedűs
elhunyt:
1792 • Joseph Martin Kraus, zeneszerző (sz. 1756)
1909 • Francisco Tárrega, zeneszerző, gitáros (sz. 1852)
1984 • Jan Peerce, énekes (sz. 1904)