Szerepgondolatok: Santuzza álma és a többiek
2017. április 16.
Magyar Állami Operaház
Mascagni: A parasztbecsület
Turiddu - László Boldizsár
Santuzza - Komlósi Ildikó
Lucia - Németh Judit
Alfio - Kelemen Zoltán
Lola - Heiter Melinda
Mascagni: Messa di Gloria
László Boldizsár – tenor
Kelemen Zoltán – bariton
a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kesselyák Gergely
A 80-as évek egyik legnagyobb hatású operaelőadása A bolygó Hollandi volt Bayreuth-ban. Harry Kupfer rendezésében az egész történet Senta álmában játszódott. Ennek megfelelően a lányt alakító énekesnő mindvégig a színpadon volt.
Ugyanezen elképzelés jegyében énekelte Santuzzát Komlósi Ildikó az Operaházban, A parasztbecsület ünnepi, Húsvét vasárnapi, majdnem előadásszerű koncertelőadásán. Elsőre magam is meglepődtem a gondolattól, az asszociáció elsőre elkapkodottnak tűnt épp egy pódiumelőadás kapcsán. Azután egyre inkább meggyőzettem arról, hogy a képzettársítás helyes.
A Parasztbecsületben eleve erős a szertartásjelleg és a visszatekintés. Még a primer drámai jeleneteket is megállítja a szerző hosszabb-rövidebb időre, hogy múltat idézzen, s hogy némely hősét – ha csak pillanatokra is – az álmok világába menekítse ki a köznapi események könyörtelen sodrából. Leginkább Santuzza menekül a válóságtól, és Komlósi ezeket a pillanatokat fűzte össze kizárólag vokális eszközökkel álommá. Sok pianóval, finom hajlékonysággal, nagy lélekkel dalolt alig engedett meg magának erős érzelmi affektusokat. Nem fújt borzongató mély hangokat, nem akart lehengerelni a magasakkal, egyáltalán alig használta hangjának szélsőségeit. Még átkát is inkább fájdalmasan, semmint megsemmisítően mondta ki Turiddura. Csak néhány kifejezetten drámai pillanatban, elsősorban a két duettben váltott hagyományosan operás tónusra.
Kesselyák Gergely a verista muzsika hatásait igyekezett maximalizálni. Én jobban szeretem, ha a karmester bűnbánóan vezet végig életének tévútjain, ha mardosó önvádját tárja föl, szívfájdítón emlékeztet nagy szerelmeink ellentmondásos boldogságára, de Kesselyák látványos szenvedélyét, megbízható zenekormányzását értékeltem. Komlósival érdekes közös nevezőjük a lelki fedettség, a reflektáltság lett. Ez a szerencsétlen szicíliai parasztlány voltaképpen titkos hercegnő, aki magas artisztikumba, kifinomult zenei megformálásba menekül szerelmi életének kudarca elől.
Az erőteljes Santuzza-alakítás egyik következménye, hogy a többi főszereplőt is mintha az ő szemével látnánk. Nem, mintha halványak lennének! A koncertszerű előadásban a kórus a színpadon ült, előttük a szólisták, a zenekar a fölemelt árokban. A hangzásarányok kitűnően érvényesültek. A kezdetekben csak egy szék volt üres, Turiddué. Indokoltan, hisz a nyitányba komponált szerenádja a színfalak mögött hangzik föl.
László Boldizsár hangja az árokból, az őt kísérő hárfa mellől szólalt meg. Személyesen csak a Santuzzával énekelt kettősben jelent meg a jobboldali ajtó keresztül. A fölényes szólamtudás, a magabiztos éneklés, az öltönyös Turiddu takarékos, néhol feszengő színjátéka mind erőteljesebben rajzolták ki a fiú portréját. A darab középpontjába komponált nagy duettben először könnyelmű, csélcsap fiatalembernek látszik, ám hamar előtűnnek a férfilét kínos elhallgatásai, a tarthatatlan öntudat, amibe gyötrődéseink sodornak. Még Santuzza szeme is kénytelen meglátni, hogy a szörnyű helyzet nem gonoszságból ered, hanem a másik ember ugyanúgy vágyainak, csalódásainak és elpusztíthatatlan álmainak hálójában vergődik, mint ő. László könnyed formálásában, hangszínében van valami fiús, s ettől Turidduja a bravúros éneklés mellett is kiszolgáltatott marad.
Kelemen Zoltán hősi baritonja azonban hatalmasat szól. A kirobbanó hangadás könnyedsége és artisztikuma lenyűgözött, s a vokális térben nyilvánvalóvá tette, miért is választotta Lola ezt a férfit: mert erőt, elszántságot sugároz. A zeneileg egyébként nem túl izgalmas Santuzza-Alfio kettő hangzuhataga után ezen az estén nem véletlenül csattant föl a taps.
A két kisebb szereplő nem győzött meg. A parasztbecsület három női szólama ugyanabban a hangfekvésben íródott, az operaszínpad szabályai szerint viszont különbséget kellene tenni közöttük. Lucia mamára kifejezetten altot ajánl a szerző. Németh Judit a lényegesen magasabb fekvésű Kundryval egyidőben tolmácsolta a szólamot. Amelyet korrektül leénekelt, ám hangszíne világosabb az ideálisnál. Heiter Melindánál nagyobb a hiány. Sem személyiségében, sem hangadásában nyoma nincs annak az elsöprő női vonzerőnek, ami a tragédiát előidézi.
A koncertszerűnek induló előadás a Santuzza-Turiddu kettős után visszafogott játékkal gazdagodott, amely soha ne lépte túl az estélyis-szmokingos-öltönyös határokat, ám rendkívül kifejező volt. Az Erkel kórusa becsvágyó elszánással énekelt az Operában, csak dicsérni lehet a zenekart is.
A fináléban – hosszabb szünet után – Santuzza-Komlósi megrendülten zengő magas c-vel zárta ezt a nagyszerű operai estét.
Legutóbb épp Kelemen Lunája kapcsán élénk vita bontakozott ki a fórumon a világszínvonal kérdésében. Hadd foglaljak most határozott állást oldalágon: ez a három énekes a világ bármelyik színpadán a Parasztbecsület díszére válna! Elsősorban a hangminőség, az operai karakterek megragadása és az éneklés fölényes biztonsága miatt.
P.s. A koncert második felében Pietro Mascagni ritkán hallható Messa di gloriája csendült föl. Kellemes muzsika, amelyben bőven volt időnk kiélvezni László és Kelemen gyönyörű hangszínét, elegáns technikai megoldásait, s néha boldogan ismertünk rá a Parasztbecsület egy-egy dallamfordulatára. Figyelmünket nem terhelte meg túlságosan.
De hát volt mit emészteni.
©fotó: Pályi Zsófia