Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

fffffffffff – Ivo Pogorelich zongoraestje a ZAK Nagytermében

2017-04-21 15:10:53 - vape -

Ivo Pogorelich 2017. április 13.
ZAK Nagyterem

Liszt: Dante-szonáta
Schumann: Bécsi karnevál
Mozart: c-moll fantázia
Rachmaninov: 2. (b-moll) zongoraszonáta

Ivo Pogorelich (zongora)

A Pogorelich: név, brand. Ez jutott eszembe, mikor körbenéztem a teremben, sok valódi zeneértőt, értsd zenészt, zeneközeli embert felfedezve. Felidézni sem kell most a híres esetét a Chopin-versenyen Argerich-csel, és ikonikussá merevedett a jóképű művész fiatalkori arca.

Másrészt viszont, lehet az én hibám, de csak egyetlen lemeze kapott nagyobb figyelmet tőlem, az amelyen Scarlatti szonátákat játszik. Itt sikerült neki az, ami zongoristáknak csembalóművekkel való találkozáskor ritkán: a komoly billentyűsi erényeket kívánó faktúra és a barokkos zenei elemek kiegyensúlyozása, a rövid darabok nem váltak romantikusan túlfűtötté nála.

Mindezekért is néztem várakozással a teljes zongoraest elé. Nagy, romantikus művek, és egy kisebb Mozart. A cím lehetett volna az is; A Fortisszimó Lovagja. Pogorelich nem hajlong, nem emeli a kezét magasra, pár centiméterről sújt le. Ez nem ellentmondás, olyan hangtömeg ömlik ki a zongora fedele alól kezeinek igen takarékos mozgatása nyomán, hogy a billentyűk úgy érezhették, a sors csap le rájuk.

A kérdés mindössze az, mit szólt ehhez Liszt, illetve az ő Dante szonátája. Liszt persze tudott dübörögni, ha kellett, de rendkívül plasztikusan játszott. Pogorelichnél a finomságok nem annyira domináltak, pp, ne adj Isten ppp nem létezik nála. A határok így eltolódtak a dinamikai spektrum f jelzésű irányába. A szonáta végét pedig rettenetes, 10-es erősségű hangrengés rázta meg.

Alig elehetett elhinni, hogy ez nem valami rejtett forrásból származik. A három szereplő, a zongorista, a hangszer és a hangtömeg elvált egymástól, nehezen felfogható volt, hogy mindezek ok-okozati láncolatot alkotnak.

Schumannak ez a megközelítés már kevésbé állt jól, a mű címének pontosabb fordítása: Bécsi farsangi tréfa. Nos, ebből a tréfálkozásból a fortisszimók vajmi keveset hagytak érvényesülni. Valójában – számomra a harmadik sorban – már fárasztóvá is vált a folyamatos hangosság.

Pogorelich Mozartjától viszont nem féltem előre, gondoltam, hogy itt azt a technikát veti be, amit Scarlattinál. Elmaradtak a dübörgő futamok - van rá lehetőség, túljátszani egy-kettőt a fantáziában -, volt helyettük értelmező, egyéni tagolás, árnyaltabb billentéskultúra. Ez a szellem nem volt ellentétes azzal, amit zongoristák ma elfogadottnak tartanak klasszikus művek előadása során.

Hősünknek igazán a Rachmaninov állt jól, az ő kottájának jelzéseit már nem értelmezte önkényesen, és - nyilván – győzte a technikai nehézségeket a félórás szonátában. A félelmetesen virtuóz és fffff dörömbölés után a záróakkordokban, ha másért nem, ezért méltán hangzott fel a bravózás.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.