Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Tokody 40 - Tokody Ilona jubileumi gálakoncertje

2017-03-17 22:10:05 - ppp -

Tokody Ilona jubileumi gálakoncertje 2017. március 13
Magyar Állami Operaház

Tokody Ilona
Alexandru Agache
Muskát András

a Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Ács János

Amikor Tokody Ilona 2008 februárjában operaházi tagságának 30. évfordulóját ünnepelte, a fórumra írt laudációmban a következőket írtam róla: „Ma már nem a volument hiányolom, hanem a mély zeneiséget hallom, a frazírozás, a formálás, ki merem mondani: csodáját!! A mágikus légkört érzékelem, amelybe bevon az első zenei mondatával, és lefegyverezve hallgatom, csodálattal, ámulattal, ahogy feloldódik a zenében, eggyé válik vele, és olyan érzéseket közvetít, olyan árnyalatokat mutat meg, amelyet kevesen, nagyon kevesen tudnak csak.”

E szavakat megismételve tulajdonképpen itt és most be is fejezhetném írásomat. Mert bár eltelt 9 év, a március 13-án rendezett gálaest ezen a fenti véleményemen jottányit sem változtatott, csak megerősítette azt. Az eltelt 9 évben sok minden történt a Művésznő életében. A színház köztiszteletben álló és népszerű primadonnáját a jelenlegi vezetés letörölte színpadról, és ha most ünneprontó akarnék lenni, felidézhetném ennek mikéntjét és eseményeit részletesen. Nem teszem, mert bár Ókovács Szilveszter főigazgató megjelenése a koncert elején, szavainak tartalma számomra a történtek után igencsak disszonánsan hatott, ez nem az az alkalom, amikor ezt helyes lenne megtenni. Különösen azért nem, mert történt, ami történt, a színház a jeles alkalomból mégiscsak megadta a módját, hogy Örökös tagját és Mesterművészét méltóképpen megünnepelje.

A siker formai részében feltétlen dicséret illeti Aczél Andrást, a gálakoncert rendezőjét, aki az utóbbi évek hasonló eseményeivel (Marton- és Rost-Gála) összevetve kiemelkedően színvonalas munkát végzett. Pontosan eltalálta az arányokat, a hangsúlyokat zene és próza, ünneplés és emlékezés, jelen és múlt között. A bejátszások tökéletesen mutatták meg az ünnepelt művészi nagyságát és a zenei életben megszerzett presztízsét, pici nosztalgiával fűszerezve felidézte a „régi játszótársakat” is, akik közül igen sokan már nincsenek közöttünk. Aki ennek a negyven évnek olyan tanúja volt, mint én, egész biztosan elérzékenyült egyik-másik bejátszott kép láttán. Jómagam nem is tagadom, hogy többször könnyekig meghatott, amit láttam és hallottam: mélységesen megindító és személyes volt a képek és köztük megszólaló zenei részek harmóniája.

Tokody Ilona ezen az estén nem egyedül állt a pódiumon, és akik mellette álltak, nem csak szeretett kollegák, hanem mind barátok, vagy még annál is többek. Társa az életben most társa volt a duettekben is: Muskát András. A karmesteri pódiumon a mindenre gondosan figyelő profi, Ács János. Bár Domingo, Carreras és Bruson csak szöveges vagy video üzenetben fejezte ki hódolatát és barátságát, sztárvendégként a kirobbanó formában éneklő Alexandru Agache járult hozzá az est sikeréhez.

Aki azért jött el erre a koncertre, hogy Tokody Ilona húsz vagy harminc évvel ezelőtti hangját hallja, bizonyára csalódott. Törvényszerű, hogy negyven év elteltével a hang már nem úgy szól, mint egykor. A magas regiszter volumene ma már valószínűleg nem lenne elegendő egy teljes főszerep színpadon való megszólaltatására, ezért Tokody Ilona hallatlan intelligenciával választotta ki műsorszámait úgy, hogy azok jelenlegi hangi kondíciójának megfeleljenek. Nem kockáztatott, sem a választott áriákban, sem a kettősökben; ez utóbbiakban nem a teljes duettet énekelték el, csak annak azon részét, ahol énekművészetét ma is szinte tökéletesen tudta megmutatni.

A középregiszteren a hang szépsége, színe ma is érintetlen, a formálása önmaga legfényesebb fénykorához viszonyítva sem vesztett semmit ihletettségből. Amit ő tud egy dallamról, annak megszólaltatásáról, az akcentusok elhelyezéséről, a szöveg értelmezéséről, az nem csak a mai magyar operaéletben, de a nemzetköziben is teljességgel kivételes. Olyan légköre van, amely tényleg a varázslattal rokon: nem csak megérinti, felkavarja a hallgatót a mai operaszínpadon igen ritkán fellelhető kifejezési gazdagsággal, de még arra is képes, hogy elfeledtesse a nézővel esetleges hiányosságait. Ha őt hallgatja az ember, nem hiányzik a volumen egyes magasságokon. Minden úgy jó, úgy szép, ahogy hallatszik, és az embernek folyamatosan az az érzete, hogy ezt szebben már nem is lehetne megszólaltatni.

Desdemona Ave Mariája, Amelia Grimaldi, Adriana Lecouvreur, Mimi, Aida, Tosca dallamait egy Mozart-ária és két olasz dal foglalta keretbe — számomra mindkettő szimbolikus tartalommal bírt. A „Non ti scordar di me!” („Ne felejts el engem!”) még különösebb magyarázatra se szorul: hiszen lehet-e egy énekesnek, a pódium illékony varázslójának nagyobb célja, hogy a közönség megőrizze emlékezetében? Szerencsére Tokody Ilona sok felvétele gondoskodik arról, hogy aki akarja, mindenkor felidézhesse magában művészetét, és ez kincsként marad az utókorra is.

A nyitószám, Mozart „Vado, ma dove?” („Megyek, de hová?”) kezdetű koncertáriája ugyanúgy lehetett volna zárószám és konklúzió is: egy kérdés Tokody Ilona jövőjét illetően. Mert ki kell mondani, hogy a művészi múlt csodás, a jelen e koncert alapján varázslatos — de a jelennek e koncerten kívüli része méltatlan és igazságtalan. Egy ilyen nagyságrendű MŰVÉSZ számára meg kellene találni a helyet és formát, hogy páratlan tapasztalatát kamatoztassa, hogy kincseit továbbadja a fiatal énekes generációknak. Ezt nem megtenni felelőtlen értékpusztítás. Tokody Ilonának nem Pécsett kell tanítani, hanem a budapesti Zeneakadémián. Nem először, és nem utoljára kell ezt szóvá tennem, de talán még mindig nem késő, hogy az illetékesek elgondolkozhassanak a helyzet tarthatatlanságán.

Tokody Ilona jubileumi gálakoncertje
©fotó: Nagy Attila






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.