Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Egy művész alkotói útkeresése soha nem ér véget” – Interjú Oláh Vilmossal

2017-03-03 12:54:39 - zéta -

Oláh Vilmos    – Valamivel több, mint három évvel ezelőtti beszélgetésünket azzal fejeztük be, hogy készül majd egy film Veled, Rólad, „The Violin Alone” címmel. Mostanában érkezett a hír, hogy elkészült és már bemutatták. Akkor annyit árultál el, hogy egy kortárs zeneszerző egy különleges hegedűművet komponált Számodra és ennek a létrejöttét követi majd nyomon a film.

   – Eric Funk a komponista, az amerikai Montana állam egyik legkiemelkedőbb alkotója és a zenei élet vezetője. A dokumentumfilm 55 perc hosszúságú, lenyűgöző képeket mutat be a két világ kontrasztjáról, Budapestről és a Yellowstone Park vidékéről, amelynek közelében a szerző él és alkot. Művészi szempontból azért érdekes a film, mert annak ellenére, hogy kortárs alkotást dolgoz fel, közérthetően fogalmaz, ugyanez vonatkozik a képi megjelenítésre is. Minden, ami a képernyőn megjelenik, az ábrák, archív felvételek, nem komplikáltak még a laikus közönség számára sem. Hatása van a mozinak, hiszen a premieren, az évszak leghidegebb napján (-37 C°-ban) telt házzal mutatták be az ottani filmszínházban, ezer ember előtt. A premiert érdeklődéssel nézték végig, s még vetítést követően sem rohantak el, amikor is az alkotók a vászon előtt számos érdekes kérdésre adtak választ. Ehhez külön hangsúlyoznom kell, hogy a megjelent közönség többségében nem szakmabeli volt.

   – Nem jellemző megnyilvánulás.

   – Számomra is meglepő volt az ennyire nyitott fogadtatás! Az itthoni kortárszenei koncertek tapasztalataiból indultam ki, ahol sajnos leginkább csak a szerző közvetlen hozzátartozói, ismerősei, valamint a kollégái jelennek meg. Ez egy felfokozott hangulatú premier volt, ami számomra reményt jelent abban a tekintetben, hogy az emberek nyitottak az új zenére, főként akkor, ha az valójában értékeket hordoz és van megfelelő, igényes média támogatás is mellette.

   – Nálunk ilyen tömeg elsősorban populáris celeb-zenészek produkcióin jelenik meg.

   – Azt gondolom, hogy nem szabad azokkal a kollégákkal versengeni, akik tízezer férőhelyes stadionokat töltenek meg a zenélésükkel, mert bár szeretnék összemosni a műfaji határokat, ezek a performanszok felületes zenei élményeket adnak a publikumnak, amelyek nem hasonlíthatóak egy kamarakoncerthez, szimfonikus vagy operaelőadáshoz sem. Óriási hiba volna ezekkel a produkciókkal összemérni Beethoven, Brahms, Bartók vagy Kurtág zenéjének koncerttermi előadását! Teljesen más érzékeket mozgatnak, más szintre érnek el a hallgatóság lelkében. A The Violine Alone esetében is kiderült, hogy ha a közönség figyelmét a megfelelő irányba fordítjuk, sikerülhet a kortárs zenét is szerethetővé tenni. A filmben bejátszások, ábrák világítanak rá arra, hogy egy olyan versenyműről van szó, ami a hegedűtől teljesen eltérő hangszerek (fuvola, klarinét, timpani, stb.) megszólalását kéri számon.

   – Most előreugrottál a lényegre: Eric Funk egy olyan versenyművet alkotott, amelyben a zenekari szólamokat is egyetlen hegedűnek kell megszemélyesítenie.

   – Így van, a zenekari szólóhangszereket, hangszercsoportokat, és a szólót is egy szál hegedű jeleníti meg. Én mindig is híve voltam az énekszerű játéknak, amit nem lehet egyféle kifejezéssel, limitált színkészlettel megoldani. Mint ahogyan egy kiváló énekes sem egyfajta hangadással vagy karakterben tud énekelni, ez a hangszeres előadóknál is így kell legyen. Minél több színnel, minél sokrétűbben tudja kifejezni a zene mondanivalóját, számomra annál nagyobb művész az illető. Ennek a darabnak az egyik különlegessége az, hogy a Szerző pontosan megadta az előadónak, hogy milyen hangszíneket használjon az előadás alkalmával. Beírta a partitúrába, hogy mely hangszerek hangjához kell hasonlítani, egy kürthöz, egy klarinéthoz, vagy éppen trombitához. Igyekeztem ezeket a hangszíneket megközelíteni, ami azt gondolom, hogy sikerült is.

   – Köztudott, hogy Te főállásban egy szimfonikus nagyzenekar koncertmestere vagy, a Rádiózenekaré. Mennyit segített ebben a munkában a koncertmesteri tevékenységed?

   – A zenekari pályafutásom már nagyon régen kezdődött, külön öröm számomra, hogy most egy olyan kiváló együttesben muzsikálhatok, mint a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, amely 75 éve a magyar zenei élet egyik legkiválóbbja. Máshol is előfordulok, tavaly például a Magyar Állami Operaházban az összes Wagner-előadást én vezethettem, más darabokban is közreműködtem, ami nyilván annak is köszönhető, hogy Fischer Ádám immár évek óta engem kér fel a Wagner Napok koncertmesteri feladatainak ellátására. Igen, nagyon sokban hozzájárult ahhoz, hogy volt már egy jóféle hangmintám, hangképem a különböző hangszerekről, amit nagyon könnyen el tudtam képzelni a fejemben. Hogy ezen hangszínek kikeverése és hangszeren való megvalósítása mennyire hosszadalmas folyamat, az már egy más kérdés.

   – Tényleg, ez mennyire nehézkes folyamat?

Oláh Vilmos    – Nem a hangok előcsalogatása volt igazán nehéz, hanem a gyors váltások kezelése, hiszen a Szerző akár egy rövid kétütemes szakaszban is megváltoztatta olykor a hangszercsoportok összetételét, két ütem timpani után egyből két ütem trombita és hasonlók. Ennek a hegedűn fizikai határai vannak, az első két ütemet teljesen máshol húzom, mint a második kettőt, szóval, ezt (hang)mérnöki precizitással kellett kitalálni és begyakorolni. Ilyen a klasszikus hangszeres repertoárban általában nem szokott előfordulni. A hagyományos működésnél nem jellemző, hogy például a vonó megszólaltatási pontját ennyire extrém területeken használjuk.

   – Egyszer részt vettem egy olyan próbajátékon, amelyben zongora korrepetitort kerestek és a legutolsó fordulóban az volt a feladat, hogy a Cantata profana Vadászkórusát kellett lekísérni. Az a jelölt nyert, aki a jelenet hajszás és rendkívül összetett kíséretét (a timpanikkal és más ütőhangszerekkel) az eredetihez leginkább emlékeztető módon tudta megvalósítani. De hogy csinálja ezt egy hegedűs?

   – Egy szóval válaszolva: tehetséggel. Egy igazi művész folytonos keresésben van, olyan ez, mint egy végtelen útkeresés. Mindig izgatja, hogyan lehetne még jobban végeznie a feladatát, hogyan lehetne kitalálni új megoldásokat. Nem úgy működik, hogy egyszer megtanul az ember egy zeneművet és élete végéig ugyanúgy próbálja meg számos alkalommal eljátszani. Ez a szabad gondolatok, érzelmek áramlásának zsákutcája lenne, ezért egy művész alkotói útkeresése soha nem ér véget. Ebben a műben különösen az jelentett kihívást, hogy Eric Funk szabadkezet adott a hangzás minták megkereséséhez, s ehhez hozzá kell tenni, hogy saját maga nem játszik hegedűn. Annyi kellett, hogy legyen egy elképzelés a fejben, a szívben, a kézben és azt harmóniába hozni azzal, ami a hangszeren fizikailag megvalósítható.

   – Kevés szólóhegedűre írt művet ismerünk, de némelyik igazán híres-hírhedt lett az idők során. Mennyivel másabb egy ilyen kortárs szimfonikus concertót előadni, mint például Bach valamelyik szólószonátáját, vagy például Bartókét (hogy valami korban közelebbit említsek)?

   – Ezek az általad említett művek más és más megközelítést kívánnak meg az előadótól. A bachi polifóniának a követése, vagy egy fúga felépítése egyfajta speciális feladatot és követelményt támaszt a játékossal szemben. Bachot lehet akár urtext kottából és Stradivárin is rosszul játszani, mondjuk például fordított súlyviszonyokkal, de régi kiadványokból, és silány minőségű hangszeren is lehet jól és stílusosan. Persze, hogy kinek mi a megfelelő stílus, az már külön vita tárgya lehetne. Kovács Dénes mondta „..lassan már mindenki tudja, hogy alulról vagy felülről kell trillázni, csak trillázni nem tudnak!” Ezért azt mondom, hogy a Bach-játék világnézet és értelmezés kérdése. Bartók szólószonátája pedig magyar zene, nekem ezért könnyebb volt értelmezni azt. A nyelvünket nem ismerők számára titok maradhat például, hogy az első megszólalás, az akkordsorokból kivéve a „hosszú út porából köpönyeget veszek…”, egy ismert magyar népdal màsodik sora. Bartók szólószonáta ugyanolyan elmélyült elemzést igényel az előadótól, mint bármelyik értékes zenemű. Sőt...

   – Ehhez képest mennyi mást igényel a „The Violin Alone” megközelítése?

   – Funk műve részben logikai feladvány is, másfajta koncentrációs szintet kíván meg. Hozzáteszem, hogy a Szerző alapvetően kelet-európai gyökerekkel rendelkezik, a tanárait tekintve feltétlenül. Itt elsősorban Krzysztof Pendereckit, Veress Sándort és Thomas Svobodát kell említenem, nyugodtan kijelenthetem, hogy igazán jó helyről szívta magába a kelet-európai muzsikát, ami érződik is a zenéjének a mondanivalóján.

   – Olvastam valahol olyan kijelentést, hogy Veress Sándor Bartók zenéjének a folytatása…

   – Ezt ilyen bátran nem merném kijelenteni, de a bartóki nyelvezet egyik továbbvivőjeként mindenképpen megemlíteném Veress életművét. És ilyenformán Eric Funk a maga kereső-módján, a sajátos régivágású életvitelével is közel áll Bartók gondolatvilágához.

   – Mennyit tesz hozzá Funk zenéjéhez a környezete?

   – Nagyon érdekes, hogy Montana ugyan egy Németország alapterületű állam, de igen alacsony a népsűrűsége, ugyanakkor a kultúra nagyon magas szinten van jelen a mindennapi életben. Nem véletlen, hogy a legnagyobb hollywoodi sztárok oda vonulnak vissza, s nemcsak azért mert nincs lég és fényszennyezettség: Johny Depptől Ted Turnerig, Michael Keatontól Glenn Close-ig sorolhatnám őket. Ez a hely élő, mozgó, pezsgő szellemiséggel létezik, csak nem azon a hőfokon, amit a mai celebvilág – mondjuk New Yorkban – elvárna.

Oláh Vilmos    – A művet már előadtad Magyarországon, a Nádor teremben. Lesz erre még lehetőség a közeljövőben?

   – Most a film magyar bemutatóját kell megvárni, utána nemcsak itt, hanem a világ más területein is elkezdem majd játszani a művet. Eddig – elsősorban a szerzői jogok miatt – legtöbbször csak részleteket adtam elő a darabból. Biztos, hogy számtalan lehetőség lesz még a teljes kompozíció előadására.

   – Kicsit mesélj még arról, hogy miként jut eszébe egy filmes vállalkozásnak, hogy egy kortárs zenemű születését filmre vigye?

   – Az egész ügy mozgatórugójaként Scott Sterling producert és rendezőt kell megemlítenem, aki nagyon igényes módon nyúlt az anyaghoz, az egész zenei folyamatot közérthető módon, de mégis szakmailag kifogástalanul tudta feldolgozni. A film elkészülte után is dolgozott annak további finomhangolásán. Egy képalkotó művész szemén át mutatja be a zenemű születésének folyamatát, a szerző és az előadó kapcsolatát. Nagyon érdekes a mozi abból a szempontból is, hogy Sterling megfogalmazásában lehet látni benne a kelet-európai, a magyar viszonyokat, az országunk sokszor zaklatott történelmét. Drámai pillanat az, amikor a film bemutatja Magyarország területi összezsugorodását, vagy például amikor láthatjuk, hogy a tatár, török, orosz és mindenféle más támadások ellenére hogyan sikerült ennek a nemzetnek megőriznie a szellemi identitását és kultúráját.

   – Különösen érdekes ebből a szempontból, hogy ez a film egy olyan országban készült, amelyet egy hatalmas bevándorló-tömeg alkot (leszámítva a néhány százaléknyi megmaradt őslakost), s a történelme, a mai pozíciójától függetlenül időben jóval rövidebb pl. a mienkénél.

   – Roppant izgalmas volt az amerikai indiánokkal való találkozás, hiszen kora gyermekkorom óta nagy rajongója vagyok Karl Maynak és könyveinek, s az, hogy amióta az eszemet tudom, vágytam a Sziklás-hegységbe. Csodálatos volt ennek kapcsán ezeket a helyeket bejárni, mert élő lüktetésük van, s ezzel a közeggel találkozni különösen nagy élményt jelentett. Semmiféle civilizációs próbálkozás nem tudta róluk lehántani ezt a fajta természet-közelséget és mindeközben meg tudták őrizni a gyökereiket, azt az ősi szellemiséget, ami a mindennapi életvitelükön is nyomon követhető.

   – Te elég sokfelé jártál már, nyilván ennek tükrében ez különösen sokat jelent.

   – Ez a montanai élmény megerősített abban a hitemben, hogy az embernek van egy szellemi része, ami kötődik a múlthoz és ehhez szervesen kapcsolódik a zene, ami állandóan mozgásban van. Napjainkban sajnos nagyon sok ember érzelmi élete arra korlátozódik, hogy valamelyik közösségi oldalon a like-okat nyomkodja. Ez szerintem nem adhat valódi, átélt lelki élményeket. Ezért is mondtam az elején, hogy az én munkám nem a tízezres stadionok megtöltése, hanem mélyebb síkon, ha úgy nézzük, sokkal szimbolikusabb szinten zajlik.

   – Mennyit változott Oláh Vili, miközben részt vett ebben a kalandban (hiszen kaland volt egy új szerző, egy szinte egzotikus helyszín és kaland volt maga a film műfaja is)?

   – Egyszerűsített, megerősített abban a hitemben, hogy egy igazi művész nem attól válik naggyá, hogy leghangosabban tudja üvölteni, hogy ő milyen nagy művész. Hiszek az értékekben és abban, hogy a belefektetett munka meghozza gyümölcsét. Ha lehet, még jobban szeretem közvetíteni azt a zenét, ami rám van bízva. Büszke vagyok, hogy ezért a filmért semmiféle anyagi ellenszolgáltatást nem kaptam, mint ahogy a Szerző és a stáb tagjai sem. Engem sokkal jobban motivált, a művészet szeretete meg az, hogy ennek a segítségével valódi értékeket juttathatok el az erre fogékony emberekhez. Rengeteg művészportré készült az elmúlt fel évszázadban, amelyek bemutatják az előadók életútját, egyéniségét, de még egyik sem mutatta meg talán ennyire közérthetően egy zenemű születését a kezdetektől az előadás pillanatáig. Ez nagyon ritka, magam nem is találkoztam még ilyen feldolgozással. E helyről is köszönet illeti a PBS csatornáját (amelyik az egyetlen amerikai csatorna, amely közpénzből dolgozik) a hitükért. Az eredmény feltétlenül igazolta őket. Vásáry Tamás a filmben így nyilatkozik, „...az az igazi művész, aki a közönséget egy másik szellemi magaslatra tudja emelni.” Én ebben nagyon hiszek. Nagyon bízom abban, hogy a hazai és külföldi tévécsatornák is belátható időn belül átveszik sugárzásra a filmet.

Oláh Vilmos






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.