Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Bolygunk, mint a hollandi – A bolygó hollandi Miskolcon

2017-02-15 17:24:09 - operatikus -

A bolygó hollandi Miskolcon 2017. február 2
Miskolci Nemzeti Színház

A hollandi: Cseh Antal
Daland, norvég hajós: Jekl László
Senta, a lánya: Dobrotka Szilvia
Erik, vadász: László Boldizsár
Mary, Senta dajkája: Bódi Marianna
Kormányos: Böjte Sándor

a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara és Énekkara, és a debreceni Csokonai Nemzeti Színház Énekkara

vez. Cser Ádám

A bolygó hollandi produkciója a Szegedi Szabadtéri Játékokról érkezett Miskolcra. Maga, a címszereplő az Állami Operaház próbatermén át szintén Szegedről, Erik Pozsonyból, Mary, a dajka Debrecenből jött. A kritikus szintúgy Szegedről, némi ködön, esőn át. Opus est omen. Persze ma, az autópályák, gyors autók, mobiltelefonok, Intercityk (sőt: kisrepülők, helikopterek) korában mindebben már nincs semmi különleges.

Az előadásban annál inkább. Olyan az, mintha a Lenin atommeghajtású jégtörő akarna parkolni az almádi csónakkitötőben. A zenekar nem fér az árokba, a díszlet a színpadra. A hatalmas Dóm térre tervezett szettet sehogy se sikerül bezsuppolni a Miskolci Nemzeti nagyságrenddel kisebb színpadára.

A háttér bolygója otrombán nagy, az oldalfalak hídjai túl magasak, már az első emeletről is csak Senta és Erik lábát halljuk. Pénzügyileg logikus a koprodukció, művészi szempontból szorongató. Kár, mert Miskolcon először játszanak Wagnert, és ez akkor is nagy jelentőségű, ha A bolygó hollandi csak Wagner light. A ház a középiskolás bérletben is csaknem megtelik. A diákok kísérőjeként örömmel fedeztük föl országosan ismert igazgatójukat.

A zene viszont úgy indul, mint egy vidékies operett. A nyitány pontozott ritmikája teljesen kisimul, s vele együtt odavész vészjósló szaggatottsága, misztikuma is. Cseh Antal is erőtől duzzadva penderül színre, nem teremti meg az elgyötört, sorsverte Hollandi-figura képzetét. Semmi lassúság, semmi tétova lépés, semmi félelem a következő perctől, órától, évtől, emberöltőtől. Szabó Máté történetvezetése természetesen lélegzett a nagy szabadtéri színpadon, ebben a kisebb térben a nagy képzelet szárnyalása szerényebbnek hat, a kis gyarlósságok pedig fölerősödnek. Ha a hollandi az űrből jön, miért vetít nekünk a rendező kishitűen bárkát? Egyáltalán hol az a – bármilyen – elátkozott hajó? (Ha már Dalandét belülről látjuk?)

Az énekesek is változatosak. Cseh Antal megfelelő Hollandi. Basszbaritonja a középregiszterben, s főképp annak alján egészen wagneresen szól, vad erőt sugároz. A magasabb régiókban viszont nincs kimunkálva, s ezért világosabbá, a hangadás rendezetlenné válik. A színpadon inkább otthonos, mint lenyűgöző. Ősz üstökéről, szakálláról inkább a borbélymester hiánya, mint a lélek tépettsége ugrik be elsőre.

Dobrotka Szilvia a szegedi operakórusból gigászi lépéssel foglalta el Senta szerepét. Biztonságosan, megfelelő átütő erővel, okos beosztással szólaltatja meg az ábrándos lelkű lányt. Jekl László mélységek nélküli Daland. Basszusának már az alsó G-k is megoldhatatlan kihívást jelentenek, az anyagias, kicsinyes apa alakja olyan, mint egy papírsablon, háromdimenziós emberi kiterjedése nincsen.

A kitűnő karaktertenornak, Böjte Sándornak ma már meghaladja erejét a Kormányos szólama, sem hosszabb dallamíveket, sem tenorszerű magasságot nem tud énekelni. Bódi Marianna figurája és mezzója még ma is sokkal inkább érett szépasszony, mint tenyeres-talpas dadus.

A bolygó hollandi Miskolcon Persze, jó előre ki lehetett számolni, hogy a gárda legjobbja László Boldizsár lesz. Biztosan fölszárnyaló tenorját mindig öröm hallgatni. Eriket öregecskedő, pocakos Wagner-süvöltők szokták énekelni. Most, hogy ezt a csinos, karcsúhangú, ám szenvedélyes fiút látjuk, kiüti a szemünket, az, amit eddig nem vettünk észre: hogy ez a fiatal vadász a történet igazi nagy vesztese.

S milyen csodálatos a műfaj! A második felvonásban, körülbelül Erik színrelépésétől egyszer csak élni kezd az előadás. Nem mondom, hogy a kitűnő tenor jó energiáitól, de valahogy formát nyer a darab. A konfliktusok, töltést kapnak, a figurák kiterjedést, s élettörténetek sorsokká válnak. A muzsika is fölül emelkedik önmagán. Hirtelen nem is érzékelem, hogy a fafúvók följavultak, vagy csak már nem fontos bizonytalanságuk, de egyszerre Wagner zenéjét hallom.

Nem számít az összepréselt díszlet, nem a mezzo, a bariton vagy a szoprán erényeit és hibáit latolgatom, hanem a Mary, a Hollandi és Senta életútjába feledkezem bele. A kórus (a Miskolci Nemzeti Színház Énekkara a Debreceni Csokonai Színházéval kibővítve) eddig is nagyon jól szólt, de most a zenekar is fölzárkózik.

A világ minden égtájáról, közelről s távolból érkezett művészi hajókkal mégiscsak Richard Wagner remeke szól Miskolcon diadalmasan. Diákjaink is végigülik, ugyan nem egyformán élvezik minden pillanatát, a Nagy Muzsika örökre szívükbe ég. A szünetben azt hallom, a direkció csak kétévente tervez operabemutatót, merthogy a műfaj nagyon drága.*

Pedig dehogy! Tudhatnák, hogy a végső ár úgy jön ki, hogy a teljes költségvetést az élmény intenzitásával osztani kell.

A bolygó hollandi Miskolcon
©fotó: Éder Vera

(*) A Miskolci Színház sajtókommunikációs munkatársa azt az üzenetet juttatta el hozzánk, miszerint: "Nem tudom, kitől hallotta a kritika szerzője a kijelentést, de ez nem igaz. A Miskolci Nemzeti Színház minden évben műsorára tűz egy operát, és ez a jövőben sem változik."
Köszönjük a helyreigazítást! (szerk.)




A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.