vissza a cimoldalra
2017-10-18
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (59874)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3847)
Társművészetek (1210)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc előadók (2812)
Momus társalgó (6052)
Milyen zenét hallgatsz most? (24975)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2273)
Kedvenc művek (141)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11180)
A csapos közbeszól (94)

Marton Éva (704)
Jonas Kaufmann (2127)
Élő közvetítések (6635)
Operett, mint színpadi műfaj (3285)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1120)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1113)
Franz Schmidt (2921)
Balett-, és Táncművészet (5405)
Végveszélyben a komolyzene a Magyar Rádióban? (467)
Lehár Ferenc (576)
Zenetörténet (191)
Kodály Zoltán (342)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2361)
Bartók Béla szellemisége (210)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (296)
Palcsó Sándor (179)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Szegények karácsonya – A Bohémélet a MÁO-ban
- ppp -, 2016-12-16 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

A Bohémélet a MÁO-ban 2016. december 7./11.
Magyar Állami Operaház

Rodolfo: Charles Castronovo
Schaunard: Nagy Zoltán
Marcello: Szegedi Csaba
Colline: Palerdi András / Kovács István
Mimi: Rost Andrea
Musetta: Rőser Orsolya Hajnalka
Benoit: Hábetler András
Alcindor: Szüle Tamás

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez: Christian Badea

Nincs aktuálisabb mű ma operaszínpadon, mint a Bohémélet. Ha az ember kinyitja az újságot, vagy bekapcsolja a TV-t, a rádiót, böngészi a hírportálokat, pillanatonként ütközhet borzalmasabbnál borzalmasabb hírekbe, felhívásokba. Éhező gyerekek könyörögnek adományért, akik legalább karácsony napján szeretnének egy kis meleget; tudósítások házukban megfagyó öregekről, akikre a kutya se nyitja rá az ajtót, nem hogy egy kis fát segítene felaprítani nekik. Tényleg elegendők a hírek, Andersen történetét a kis gyufaárus lányról már el se kell hozzájuk olvasni.

Messziről kezdem a gondolatmenetet? Egyáltalán nem. Hiszen a Bohémélet színpadán ugyanaz a történet elevenedik meg, a messzi múltban és a távoli Párizsban, amivel a média különböző ágában naponta többször találkozhatunk. Négy fiatal, de tehetséges művész Karácsony este éhezik és fázik, valami szebbre, valami jobbra vágyik, legfeljebb nyomorukat tréfával ütik el, és a végén egyikükre valaki mégiscsak rányitja az ajtót. Nem is akárki: a szerelem. És onnantól, ha csak rövid ideig is, a világ megváltozik, mert eljött a boldogság.

Puccini művében eljön, és ha úgy szólaltatják meg, ahogy kell, a néző és hallgató életében is sok boldog pillanatot szerezhet. Ha azonban nem úgy szólal meg, a boldogtalanság átragad, sőt állandósul a lelkekben, és nem egy katartikus élményt, hanem nagy csalódást és végtelen szomorúságot visz magával emlékül.

Két évvel ezelőtt láttam utoljára az operaházi, mára klasszikussá vált Bohéméletet. Akkor is, mint most is, vendégművészek neve csábított a jegyváltásra. Elolvastam újra akkori írásom, mely igazolta bennem azóta is élő emlékeimet. Teodor Ilinciai és Martin Barta kiváló alakítása, Váradi Zita Musettájával kiegészülve, a valamikori nagy Bohéméletek hangulatát idézte, de a többi szereplővel elégedetlen voltam, keserű szájízzel gondolok rájuk ma is.

Az idei Bohémélet sorozatban egy, a nemzetközi operaéletben ma az Ilinciaiénál nagyobb presztízzsel bíró tenort hirdetett a plakát. Charles Castronovo nem először jár nálunk, 8 évvel ezelőtti Alfredóját Elena Mosuc és Renato Bruson oldalán kellemetlen élményeim közt tartom számon. A Bohéméletre készülve meghallgattam az akkori előadás felvételét és ugyanazt hallottam, mint akkor: egy technikai gondokba fulladó, támasz nélkül, rossz magas hangokkal éneklő vékony tenorhangot, amelynek induló nemzetközi sikereit semmi mással nem lehetett magyarázni, mint tulajdonosának előnyös külsejével. (Egykor csinos és szép színésznőkre mondták, hogy filmen jól lehet vetkőztetni, úgy látszik, ez mára a tenorokra operaszínpadon is érvényes lett. A kockás has sokat számít manapság.)

A Traviata után két évvel újra láttam Castronovót Münchenben. Két év nagy idő, alatta még énekelni is megtanulhat valaki, ahogy vele történt. Megtanították támasztani, a magas regisztere biztos lett, világhírű partnernője mellett se vallott szégyent. Amit nem tudtak megtanítani neki, az különben is megtaníthatatlan; az adottság, vagy van, vagy nincs: a hangszépség. Emlékszem, a müncheni előadás szünetében mondta valaki, hogy jó, jó ez a tenor, de az a baj vele, hogy nem szép hang. Eltelt újabb hat év, és megállapítható, hogy Castronovo hangja ma sem szebb, ráadásul azóta újabb technikai problémák jelentkeztek nála.

A mai általános énektechnikai tendenciához igazodva, ő sem saját hangján énekel. Sokkal nagyobb hangot szeretne csinálni, mint amekkora valódi adottsága lenne, lenn és középen sötétít, vastagít, így törvényszerűen vékonyodik és szűkül be a magas regiszterben. Az áriát, ha jól hallottam, C-vel énekelte ugyan, de elég nehézkesen sikerült neki, az első felvonást záró duettben azonban a könnyebb megoldást választotta, a C-t partnernőjére hagyta, ami vendégtenorok esetében elég szokatlan. Illik megdolgozni a gázsiért…

Castronovo szintén a mai rossz szokásoknak megfelelően, végig felcsapott fejjel, magasan tartott állal énekel, amitől a torok és a gége szintén törvényszerűen befeszül, a hang volumene lecsökken. Azt hiszi, így projektálja a hangot, hogy az jobban eljusson a terem minden pontjára. Tévedés, de nem csak az övé mostanság. Azokon a magas hangokon, melyektől tart, kezét a füle mellé teszi, mint tették és teszik sokan, inkább csak felvételen, mert előadásokon nem mutat túl jól. Nem mutat jól és rosszat jelent: az énekes nem belső technikai kontrollal, érzetek alapján énekel, hanem mintegy kívülről, füllel akarja kontrollálni magát.

Ami a színészi alakítást illeti, Castronovo nem csinált semmi különöset, többé-kevésbé hozta a szereptől megszokott sztereotípiákat, anélkül, hogy megérintené a hallgató lelkét, még az arra leginkább alkalmas részekben sem. Közepes hangi produkció, visszafogott színpadi alakítás — úgy látszik ma ennyi is elég, hogy valaki nagy nemzetközi karriert csinálhasson, beleértve még a legnagyobb operaházakat is. Szomorú realitás, általános operai szegénység, és nem csak karácsonyi.

A Bohémélet a MÁO-ban
©fotó: Rákossy Péter

A Bohémélet a MÁO-ban Magyar partnereiről sajnos semmi jót nem tudok mondani. A két évvel ezelőtti Bohéméletben Martin Barta nagyszerű Marcel volt Ilincaival, most Szegedi Csaba a tőle szokásos tenorális hangszínnel, de egyre jobban fogyatkozó volumennel keltett bennem ismét csalódást. Pár évvel ezelőtti Almavivája óta, melyet a Müpában láttam tőle, semmiben nem győz meg, és nem tudom, mi az oka annak, hogy a színház ennyire sztárolja. Ja, tudom már: a szegénység. A hangi szegénység, amely operaházunkat lassan teljesen eluralja. A négy bohémből a három hazai erő sajnos egyik sem szólistahang. Szobahangok, amelyekből három se tesz ki egyet, értesíteni kéne őket valakinek, hogy az Operaházban úgy kellene énekelni, hogy az hallatsszon is.

Nagy Zoltán Schaunard szerepében jó figura, és a szerep mérete miatt még hangilag is elfogadható. Colline szerepe már bonyolultabb kérdés: a negyedik felvonásig feladata énekesi szempontból nem hálás, erős színpadi jelenléttel, és rövid megszólalásaiban jelentős volumennel hívhatja fel magára a figyelmet. Ez a főpróbán Palerdi Andrásnak sikerült is, jobb volt, mint az utóbbi időkben bármelyik szerepében. A Kabátáriában aztán sikerült lerombolnia mindent, abban nem volt két egymáshoz illő, azonos pozícióban szóló hang se, a legatót még hírből sem ismerő, morzsákra tört előadást hallottunk. A 11-i estén Kovács István próbálkozott, sajnos a teljes szerepben sikertelenül. Nem hallatszik, ez a hang nem hallatszik, ha megfeszülnek a szereposztók és bízzák rá sorozatban a képességeit meghaladó feladatokat, akkor sem hallatszik. A Kabátáriát zeneileg jobban megoldotta volna, de hát hiába, hang nélkül nem megy az se.

A pesti Bohémélet előadások évek óta visszatérő súlyos problémája, hogy Kincses Veronika és Tokody Ilona visszavonulása, ill. visszavonultatása óta a színháznak nincs Mimije. Sokan azt hiszik, hogy Mimi könnyű szerep, kis hangok is énekelhetik, elég bájosnak és cukrosnak lenni hozzá. A szólam a 2. felvonás együtteseiben és 3. felvonásban majdnem drámai szoprán volument kíván, miközben az egész szerep a szívvel, érzelmekkel teli középhangokra épül. Tokody utolsó éveiben az előbbi részekben hiányosságok mutatkoztak, de ezeket bőkezűen pótolta az utóbbiakkal. Ezek a „szívhangok” hiányoznak Rost Andrea alakításából, szinte teljes egészében. Most is megmutatkozott, ami Butterfly-alakításában is egyértelmű volt, hogy hangja nem alkalmas Puccini szerepeire. Rost a magas regiszterben, a nagyobb volumen érdekében többször a legatót is megtörve, minden határon és mértéken túlmenően szélesít és „pumpál”, ki akarván csikarni magából a megfelelő hangerőt — és ez a szélső hangokon sikerül is. De ezek a csúcshangok, amelyek Neddában, a figura és a szólam jellegéből adódóan, hatásosak voltak, Mimitől idegenek. Mert nagy hangok ugyan, de nem szépek. Anélkül pedig a negyedik felvonás nagyjelenete, ahol Miminek végérvényesen csatát kellene nyerni, nem hat egyáltalán.

Musetta szerepében Rőser Orsolya Hajnalka szereposztási tévedés. A szólam nem koloratúrszopránt, hanem a középregiszterben is jól, a Puccini zenekaron átszóló, az együttesekben és recitatívókban is erőteljes lírai szopránt kíván, biztos magas hangokkal. Rőser hangja a Keringő magas H-in, a kvartett magas állásain hallatszik ugyan, de vékonyan, nem a megfelelő súllyal, a szólam többi részében egyáltalán. Kevés. Alakítása pedig merő mesterkéltség és csinálmány. Aki látta még Zempléni Máriát, emlékezhet, hogy jelent meg a színpadon, egy tornádó természetes erejével, letarolva az egész második felvonást úgy, hogy a Mimiket éneklő szopránokat is „olykor izoldai hanghullámokra kényszerítette”. (Idézet Abody Bélától.) Csillogott és villogott, senki mást nem lehetett észrevenni, ellenállhatatlan volt. És mikor megjelent a függöny előtt, elsőként ő és egyedül a második felvonás után, egyik lábán cipő nélkül édesen bicegve, orkánszerű ünneplés fogadta. Rőser matériája ilyen hatás elérésére alkalmatlan, alakítása nem kevésbé.

A két Bohémélet előadás egyetlen szereplőjét tudom pozitíven értékelni: a zenekart, Christian Badea irányításával. Badea értékelésében hibájául kell felrónom az időnként eszeveszett tempókat, amellyel a második felvonásban különösen nehéz pillanatokat szerzett a gyermekkarnak; a harmadik felvonás elején pedig elvesztette a hóesés zenében megjelenő poézisét. A főpróbán úgy éreztem, hogy túlságosan hangos is, nincs tekintettel a szólistákra, és csak a második előadás végére értettem meg, hogy Badea az egyetlen helyes megoldást választotta, nem is tehetett mást. Valószínűleg pontosan felmérte, hogy ezekkel a hangokkal semmi esély a zenekart úgy visszavenni, teljes érdektelenségbe fulladás nélkül, hogy azok hallatsszanak. Inkább magára vállalta a feladatot, hogy a mű kulcspontjain, ahol Puccini zenéjének meg kell rendíteni a hallgatót, mégiscsak erős hatást érjen el. És ez sikerült is neki, elsősorban a harmadik és negyedik felvonás zenekari részeiben.

Mikor a második előadásnak vége lett, felsóhajtottam: holnap megnézem Pavarottival. Feleségem csak annyit mondott: én meghallgatom Ilosékat. Azt hiszem, mindkettőnknek igaza volt. Elhangzott két referenciapont, azok közül, amelyek örökre zsinórmértéket jelenthetnek bármilyen Bohémélet-produkció megítéléséhez. És ne mondja senki, hogy ez már a múlt! Hogy el kell felejteni, a jelent kell elfogadni olyannak, amilyen, mert a világ változik. Változik, de nem nekem. A Bohémélet bennem él, és állandó. Karácsonykor majd meghallgatom, megnézem, belekóstolva több felvételbe is. Szép ünnepem lesz, nem olyan szegény és hangtalan, mint amihez az Operaház színpadán kétszer szerencsém volt. Andersen kis gyufaárus lányát már el se olvasom. Hogy ne legyek szomorú. Bár, ki tudja… akár el is olvashatom. Annál szomorúbb, mint ettől a két Bohémélettől lettem, már úgyse nagyon lehetek.

A Bohémélet a MÁO-ban
©fotó: Rákossy Péter

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Belvárosi Főplébániatemplom

"Belvárosi orgonakoncertek"

19:00 : Budapest
Fészek Művészklub

Audur Edda (klarinét), Gellért András (zongora)
ALBAN BERG: Drei Stücke für Klarinette und Klavier Op.5
WITOLD LUTOSŁAWSKI: Dance Preludes op.25
JON THORARINSSON: Sonata for clarinet and piano (1947)
GELLÉRI ANDRÁS: Bridges (2017)
DEBUSSY: Premiere Rhapsodie (1910)

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Rajk Judit (alt)
Pétery Dóra (orgona)
Budapesti Vonósok
A Zeneakadémia Egyházzene Tanszékének Kórusa
Vezényel: Alessandro Cedrone
KODÁLY: 114. genfi zsoltár
RESPIGHI: G-dúr szvit orgonára és vonósokra
KODÁLY: Mónár Anna
KODÁLY - ANGERER: Négy népdal a Magyar Népzene sorozatból – Egy kicsi madárka; Tücsöklakodalom; Zöld erdőben; Dudanóta
RESPIGHI: Trittico Botticelliano – 1. La Primavera (Tavasz)
KODÁLY: Ádventi ének
RESPIGHI: Trittico Botticelliano – 2. L’Adorazione dei Magi (A bölcsek imádása); 3. La nascita di Venere (Vénusz születése)
KODÁLY: Kádár Kata
KODÁLY: Két dal a Székelyfonó című daljátékból – Szomorú fűzfának; Rossz feleség

19:30 : Budapest
Óbudai Társaskör

Liszt Ferenc Kamarazenekar
TELEMANN: La Bizarre-szvit
GEMINIANI: g-moll concerto grosso Op.3/2
VIVALDI: g-moll versenymű két csellóra, RV 531
DUBROVAY LÁSZLÓ: Vonósszimfónia
HÄNDEL: h-moll concerto grosso Op.6/12

20:00 : Budapest
A38 Hajó

Martin Kohlstedt (zongora)
A mai nap
született:
1706 • Baldassare Galuppi, zeneszerző († 1785)
1898 • Lotte Lenya (Karoline Wilhelmine Blamauer), énekesnő, színésznő († 1981)
1927 • Lakatos Gabriella, balett-táncos († 1989)
1945 • Jávori Vilmos, jazz-muzsikus († 2007)
elhunyt:
1545 • John Taverner, zeneszerző (sz. kb. 1490)
1893 • Charles Gounod, zeneszerző (sz. 1818)
1944 • Viktor Ullmann, zeneszerző (sz. 1898)
1968 • Tóth Aladár, zenetörténész, 1946 és 1956 között az Operaház igazgatója (sz. 1898)