vissza a cimoldalra
2017-11-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60137)
Momus társalgó (6274)
Milyen zenét hallgatsz most? (24979)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3855)
Társművészetek (1217)
Kedvenc művek (142)
Kedvenc előadók (2813)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11196)
A csapos közbeszól (94)

Operett, mint színpadi műfaj (3349)
Bartók Béla szellemisége (234)
Brahms, Johannes (155)
Momus-játék (5366)
Kimernya? (2591)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4104)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1127)
Giacomo Meyerbeer (650)
Simándy József - az örök tenor (487)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2418)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1177)
Franz Schmidt (2955)
Erkel Színház (8510)
Kodály Zoltán (348)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (562)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6439)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Saját Naprendszerünk, saját Napunk – A Lammermoori Lucia első szereposztása az Erkel Színházban
- zéta -, 2016-11-26 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

A Lammermoori Lucia első szereposztása az Erkel Színházban 2016. november 18./24.
Erkel Színház

DONIZETTI: Lammermoori Lucia

Enrico - Szegedi Csaba
Lucia - Kolonits Klára
Edgardo - Horváth István
Arturo - Szappanos Tibor
Raimondo - Cseh Antal
Alisa - Kun Ágnes Anna / Vörös Szilvia
Normanno - Ujvári Gergely

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kocsár Balázs


Amikor fölmegy a függöny, a napi valóság tényleg pofán csapja a nézőt. Jó, jó, lassan kezdünk hozzászokni a modern rendezéshez, de ez az első pillanat önmagában így is nagyon durva. Egy mai építkezés állványrendszere mered ránk, szinte épület nélkül. Később azért felsejlik az is, legmarkánsabban a 3. kép zenekari bevezetőjében, amint Enrico vészterhesen komor tekintettel méregeti az állványerdő mögött nyiladozó orbitális salétromfoltot. A félbemaradt építkezés évszázadok óta az elszegényedés, a pénzügyi nihil megfelelője az egykor oly patinás Ashton-család véres története óta akár a mai napig töretlenül. Sőt, nem is annyira áttételesen a fizikai leépülés képi szinonimája (lehet), ha önálló színpadi díszletként jelenik meg egy olyan színházban, amely az el nem készült színpadelemek pótlásaként használja ezt az effektust. (Beszédes, hogy díszlettervező nem is adta a nevét az akcióhoz.)

Viszont mire a II. felvonás elejére eljutottunk, már megszoktuk az látványt, a lelógó bádogvödröket. Sőt az ötletgazdag rendezőt, Szabó Mátét dicséri, hogy az állványtömeg önálló életre kelt, hiszen kiderült, pompásan fel lehet sorakozni rajta, mutatós tablók, mi több, hatásos megoldások színtere lett az eredeti történetet elsőre vadul elidegenítő „díszlet”. A hatásos megoldások közül kedvencem a híres szextett, valamint az azelőtti és utáni jelenetek. Kétségbeesett Luciánk ott áll középen, mint a Naprendszer centrumában a Nap, körülötte a heterogén tömeg a maga arctalan és lüktető hullámzásával, s az egész a fentről lelógó hatalmas kristálycsilláron (mely talán a család egyetlen megmaradt éke) keresztül megvilágítva. (Ez a kép, a biztosan kiragyogó hősnővel és az elnagyolt többséggel akár az előadást jelképe is lehetne.)

A rendező némi pszichologizálással együtt is határozottan realisztikus oldalról közelítette meg a Lammermoori Lucia szüzséjét. Ha fentebb leírt állványtömeg helyett a szó klasszikus értelmébe vett operai díszlet lenne a színen, az ókonzervatív operarajongók is alig találnának benne kivetnivalót. (Mondjuk Normanno néha előbukkanó napszemüvege és az esküvői aktust ratifikáló golyóstoll engem is bosszant, de nem okoz zavart és érteni vélem a rendezői szándékot.)

Klasszikus háttér szerepelt Valló Péter 1995-ös és dr. Kenessey Ferenc 1970-es rendezésében is. Szabó Máté pedig vagy a díszlethiány okán, vagy másért, de az elődeit messze meghaladó módon, számomra nagyon szimpatikus alapossággal vetette bele magát a hősök egymás közti viszonyainak taglalásába. Lucia nem az a vétlen áldozat, aki csak úgy odatartja a nyakát a ragadozó(k)nak. Nagyon is határozottan éli életét, viszont a körülötte élő három férfi, Edgardo, Enrico és Raimondo igen kemény érdekérvényesítő képességgel bírnak, s ebben a hármas darálóban őrlődik fel a határozottsága. Ez a pillanat kerül megörökítésre abban a hatalmas II. felvonásvégi jelenetben, amit az imént kedvencemként leírtam. Tulajdonképpen Lucia mindenkivel szembemegy szerelméért, de Edgardo még ezt is kevesli. Csapdába kerül, ami nem új, de a korábbi értelmezésekben csak a szőnyeg alatt lehetett tetten érni.

A helyzet valós felvázolásához színpadi értelemben sokkal többre van szükség, mint hagyományos Lucia-megközelítéseken. A színészvezetés a markáns jellemek szembetalálkozásánál (Lucia tulajdonképpen mindenkivel ütközik) kidolgozott szituációkra építette fel a konfliktusokat. Az eltérő vérmérséklet ábrázolása a hősök cselekedeteikben tükröződik.

Enricónál a család anyagi biztonsága és az ezért érzett személyes felelősség mindent felülír. Raimondo (aki pedig minden titok tudója) a hit nevében még aljasságokhoz is asszisztál, mégha kényszerűen is. Normanno csak egy előléptetésben reménykedő csatlós, miként Alisa is vélhetően mindössze a napi megélhetéséért aggódik. Edgardo a legösszetettebb jellem, de ő sem tud a szerelménél több biztonságot jelenteni a lánynak, nem tudja feloldani az ősi viszályt. A tragédia előre kódolt és a rosszkor, rossz időben felbukkanó ártatlan Arturo is hullik bele a levesbe a többiekkel együtt, ahogy pestiesen mondják.

Lucia pedig lépésenként veszíti el a talajt maga alól, a második képben még magabiztos leány fokozatosan defenzívába kerül, apránként adja fel szerelmét, álmait, boldogságát, önmagát, a második felvonás végére pedig egyszerűen nincs hova hátrálnia, teljesen érthetővé válik kétségbeesés által generált gyilkosság és a téboly. Már majdnem mindegy is, hogy melyik volt előbb, mert tulajdonképpen ez maradt az egyetlen lehetséges megoldás.

A régi pesti Luciákhoz képest jelentősen hosszabb verziót kapunk, mert Kocsár Balázs kezdeményezésére az eredeti változatot játssza a Ház, s minden korábbinál bővítettebbet. (Kocsár már Debrecenben is ezt a változatot preferálta.) Az együttes jelenetek jóval kiterjedtebbek, s visszakapunk egy, a cselekmény bonyolultságát kellően illusztráló cselekménysort, amiben Raimondo is hosszan győzködi Luciát ugyanarról, mint előtte bátyja: mondjon le egyéni boldogságáról a család (jóléte) érdekében. Sajnos a férfiak közti konfliktus egyik nyílt tere, a párbaj Enrico és Edgardo között ezúttal is elmarad, de hátha egyszer még sorra kerül.

Az ősverzió ténye néhány jelentős zenei változással járt. Leglényegesebb, hogy a minden koloratúrszoprán ékkövét jelentő Őrülési jelenetet, valamint a szoprán bariton duettet egy teljes hanggal megemelte. Jelentős változás még, hogy az Őrülési jelenet obligát fuvolaszólóit az eredetiben üvegharmonika játszotta, ami a kísérteties hangzásnak ugyan jót tett, de az együttjátszás pontosságának kevésbé. (Azt hiszem, ezért is került ki ez a hangszer az ensemble produkciókból az idők során.)

A címszerepben Kolonits Klára nem egyszerűen fölényesen győzi a rettentő szólamot, hanem együtt él vele. Előadásában sajátunknak tudjuk megélni tragédiáját, az önös családi érdekek mentén kezelt kollektív elnyomást. Egy mélyelemző analitikus pontosságával vezet végig bennünket azon az úton, ami a felhőtlen boldogságtól (2. kép eleje) a tragédia előtti pillanatig (4. kép vége) követi a dráma, a megőrülés kibontakozásának félelmetes stációit. Ez a folyamat persze az Őrülési jelenetben (5. kép) ér fel a csúcsra, de nem elsősorban a fantasztikus énekteljesítmény, a tartott és átmenő F-ekkel tarkított elképesztő virtuozitás miatt, hanem mert mindezt egyetlen dolog, a KIFEJEZÉS szolgálatába tudta állítani. Az Őrülési jelenet egy teljesen más dimenziót jelentett, túllépve mindenen, a díszletmizérián, a hazai operai állapotokon és a zenei világ nyűgein, egy minden korban tiszteletet parancsoló eredmény került az asztalunkra. A második előadásra ez – ha lehetséges egyáltalán – még tovább fokozódott, még feszesebb, még kiélezettebb lett. Ha csak egyvalamit vihetnék magammal a 2016-os évből a magam kicsiny operai szigetére, az biztos Kolonits Luciája lenne.

Sokat beszélgetünk arról, hogy mi jelent manapság sikert, elismerést az opera műfajában. Az Őrülési jelenetet megszakító kerek 90 másodperces vastaps 2016-ban olyan rekord, melyre sokan és sokáig fogunk emlékezni. (És fölöslegesnek érzem arról beszélni, hogy a világszínvonalú produkció előadója miért nem világsztár, inkább egyszerűen legyünk boldogok attól, hogy ez az előadás most itt, így és nekünk adatott meg.)

Horváth István hanganyagából sajnos hiányzik az a nemes szín, ami igazán ideális Edgardóvá tenné. Tulajdonképpen Horváth tökéletes Almaviva és Ory grófja, s Az ezred lányában pompás Tonio lehetne, de Edgardo szólamához összetettebb hangszín igényeltetne. Amit munkával, szorgalommal lehet pótolni, azt megteszi. Magasságai akadálymentesen szólnak, azt érezzük, hogy a szerelmi kettős vége felé még a kottájában szereplő (de senki által nem énekelt) Esz’-nek is nekirugaszkodhatna. Dicséretesen dolgozik a drámaiságért is, de ez nem egyensúlyozza ki teljesen az ellenkező karakterű hangot. Kár ezért, mert további reményre adna okot, hogy színpadi játéka is feltűnően javult a korábbi produkcióihoz viszonyítva, s igazi egyéniségként közlekedett a dalműben.

Szegedi Csaba (Enrico) szangvinikus, merev és despota várúr, aki ugyanakkor próbálkozik Luciával való kettősébe gyengédséget is belevinni. Hangszínben, ha kell, kellően harapós, ha kell, kellően meleg is, de volumenben még néhány ponton kevés. A szerepfelfogás a második előadásra érezhetően erősödött. Szövegkiejtése még hallhatóan csiszolásra szorul.

Arturo elég hálátlan szólamát korrekten teljesítette Szappanos Tibor, Normanno szerepében ismét feltűnt ígéretes hanganyagával Újvári Gergely.

Sajnos, szinte minden második operaházi premieren beleütközünk a társulati lét vagy nemlét összetett problematikájába. Amióta Ókovács Szilveszter formálisan is kiirtotta a társulatot, elmaradtak a fejlődéshez óhatatlanul szükséges műhelymunkák, s végleg elfelejtődött az utóbbi évtizedekben amúgy is felemásan kezelt tehetséggondozás. Fontos hazai énekeseket nem tud az Operaház leszerződtetni, mert korábban máshová köteleződtek el, s a gyakorlatban nem működik a helyettesítési rendszer, amit a randa szakzsargon covernek hív.

Ezúttal két váratlan beugróval kellett nekifutni a premiernek. A Raimondo szólamára eredetileg kiírt szólista lemondta, a második szereposztás nevelője éppen fontos koncertet teljesített a Zeneakadémián, így mélységes hálával tartozunk a nyolc évvel ezelőtti debreceni szereplőnek, Cseh Antalnak akkor is, ha a feladatot csak nagy vonalakban, a szólamhoz szükséges basso profondo hanganyagot pedig csak éppen hogy tudta hozni.

Még furább az Alisa szerepét egyedüliként (ez a spórolás is érthetetlen) teljesítő Kun Ágnes Anna helyzete. Ő is lebetegedett, s az a felemás megoldás született, hogy míg a színpadon (némán tátogva) eljátszotta a szerepet, az árokban Vörös Szilvia (nyilván kottából) énekelte a szólamot.

Kocsár Balázs karmesteri tevékenysége a premieren nem igazán került előtérbe, tevékenysége érezhetően a beugrások okozta feszültség kezelésére szorítkozott. A második előadásban más sokkal szabadabban foglalkozott együtteseivel. Kocsár érezhetően súlyt fektetett a nagyjelenetekre, melyek így megidézték a későbbi igazi nagyoperák hangulatát.

Az előadást – mintegy keretezve – végigkíséri egy sor angyal/kísértet. Derűsen, vidáman, szinte kívülállóként szemlélik a véres történetet. Valószínűleg tudják előre a történet végét, s a Sors megváltoztathatatlanságát is. Amilyen derűvel vezetik Luciát a darab kezdeten szerelmeséhez, ugyanolyan beletörődve fogadják maguk közé Edgardót is a darab fináléjában. Egy újabb bolygóval több a naprendszerben…

A Lammermoori Lucia első szereposztása az Erkel Színházban
©fotó: Kaya Ariel Woytynowska

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
MűPa, Zászlótér

Möntör Máté (gitár), ifj. Farkas József (zongora)
"Hangulatkoncert"

18:00 : Budapest
MTA Zenetudományi Intézet

Hlavacsek Tihamér (zongora), Wiedemann Bernadett (ének)
Kodály, Lajtha, Dohnányi és Liszt dalai
KURTÁG: Játékok (válogatás)
KODÁLY: Székely keserves
BARTÓK: Kilenc kis zongoradarab (válogatás), 14 bagatell
LISZT: Ave Maria, Legenda no.2

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Rachmaninov Trió:
Mikhail Tsinman (hegedű), Natalia Savinova (cselló), Viktor Yampolsky (zongora)
"Budapesti Moszkva Napok"
HAYDN: G-dúr trió, Hob. XV:25
MENDELSSOHN: d-moll trió, Op.49
CSAJKOVSZKIJ: a-moll trió, Op.50

19:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekar szólistái
"Ránki György 110"
RÁNKI GYÖRGY
Ballada és ellenballada az ifjúságról 4:50
Pentaerophonia
Don Quijote és Dulcinea
A hétfejű sárkány szerenádja
Lúdapó meséi

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Rost Andrea (szoprán), Vigh Andrea (hárfa)
GLUCK: „Che farò senz’Euridice?” – Orfeo áriája az Orfeo és Euridice című operából
HÄNDEL: „Ombra mai fu” – Xerxes áriája a Xerxes című operából
HÄNDEL: C-dúr chaconne, HWV 484
JOHN THOMAS: The Minstrel's Adieu to his Native Land
BELLINI: „Oh! quante volte ti chiedo” – Júlia áriája a Rómeó és Júlia című operából
BALLINI: „Casta Diva” – Norma áriája a Norma című operából
DONIZETTI: „Prendi, per me sei libero” – Adina áriája a Szerelmi bájital című operából
DONIZETTI: „Regnava nel silenzio” – Lucia áriája a Lamermoori Lucia című operából
DONIZETTI–ROMAN MOSSHAMMER: Hárfa szóló a Lammermoori Lucia című operából
WALTER-KÜHNE: Fantázia Csajkovszkij Anyegin című operájának témáira
VERDI: „È strano, è strano!” – Violetta áriája a Traviata című operából
PUCCINI: „Vissi d'arte” – Tosca imája a Tosca című operából

20:00 : Budapest
Trafó

"10 éves a Bélaműhely"
Szépen játsszál mer’ elveszem!
A mai nap
született:
1942 • Hamari Júlia, énekes
elhunyt:
1695 • Henry Purcell, zeneszerző (sz. kb. 1659)
1938 • Leopold Godowsy, zongoraművész (sz. 1870)