vissza a cimoldalra
2017-10-17
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (59872)
Társművészetek (1210)
Haladjunk tovább... (205)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3842)
Kedvenc előadók (2812)
Momus társalgó (6052)
Milyen zenét hallgatsz most? (24975)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2273)
Kedvenc művek (141)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11177)
A csapos közbeszól (94)

Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1107)
Franz Schmidt (2919)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2355)
Marton Éva (686)
Lisztről emelkedetten (846)
Lehár Ferenc (575)
Operett, mint színpadi műfaj (3268)
Bizet és a Carmen (284)
Balett-, és Táncművészet (5404)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1119)
Bartók Béla (1881-1945) (194)
Bartók Béla szellemisége (208)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (290)
Kórusok, kórusművek, karéneklés (107)
Egyházi zene (208)
Kodály Zoltán (341)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Egy régi vágású tenor - Marcello Giordani a Toscában
- ppp -, 2016-11-17 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Marcello Giordani a Toscában 2016. november 12.
Erkel Színház

Tosca: Boross Csilla
Cavaradossi: Marcello Giordani
Scarpia: Fokanov Anatolij
Angelotti: Cseh Antal
Sekrestyés: Hábetler András
Sciarrone: Káldi-Kiss András
Börtönőr: Bakó Antal

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez: Kesselyák Gergely


Az Operaház három Tosca-előadására vendégtenor érkezett: Marcello Giordani. Aki figyelemmel kísérte karrierjét, tudhatja, hogy 2008-as budapesti Calafjai után hirtelen hangi válságba került. A Művészetek Palotájában Komlósi Ildikó partnereként meglehetős csalódást keltett, majd egy ideig nemzetközi karrierje is megtorpanni látszott. A Metropolitan is, amelynek állandó énekese volt, kevesebb előadásra tűzte ki.

Az előző szezon végén énekelt bécsi Manon Lescaut-ban már ismét régi formájára emlékeztetett, a mostani Tosca előadásban pedig majdnem ugyanaz a vérbeli, régi nagyokat felidéző olasz tenorhang és énekkultúra szólalt meg, mint korábbi fellépéseikor.

Majdnem ugyanaz, mert a hang középregiszterében érzékelhető a korábbi fény és tömörség enyhe kopása, hangszínben is valamicskét szárazabban szól. A hangnak abban a tartományában azonban, amitől a tenor tenor, és amiért a tenort fizetik, Marcello Giordani még ma is világklasszisnak mondható. Nyilvánvalóan a magas regiszter bombabiztos megszólaltatásával hódít elsősorban, s ez az ő korában – 53 éves, tehát tenor esetében majd’ harmincéves karrier után fiatalnak már nem mondható — önmagában is kivételes a rövid karrierek mai világában. Számomra azonban, a szerep kulcspontjain valóban érzéki élményt jelentő magas hangokon túl, magával ragadó volt a zenei formálás nemessége és eleganciája, a színpadi alakítás lenyűgöző fesztelensége és profizmusa, az elképesztő szereptudás.

Giordani nem csak az anyanyelvén énekel, de az anyanyelvén szól is: Cavaradossi minden szavát pontosan érti, érzi és tolmácsolja, dikciója a legszebb olasz irodalmi nyelv tisztaságával hangzik, minden fekvésben érthető és kifejező. Könnyű neki, mondhatnánk, hiszen az anyatejjel szívta magába nem csak a nyelvet, de az olasz zenei kultúrát is, és ez részben igaz. Ahhoz azonban, hogy valaki így szólaljon meg színpadon, rengeteg tanulás, kemény munkával elért fejlődés kell, ugyanúgy, mint az olyan profi színpadi játékhoz, mint ami Giordanit jellemzi.

Nem csinál semmi különöset: építhet kiváló megjelenésére, tenor fachban ritka szálfatermetére, és azokra a színpadi akciókra, gesztusokra, amelyet a világ nagy rendezőitől tanult meg. Ma már ő taníthatná a világ bármelyik zeneakadémiáján, hogy lehet a zenéből és a szituációból kiindulva mozogni a színpadon úgy, hogy tökéletesen természetesnek hasson.

Számomra az egyik legragyogóbb példa a Levélária bevezető zenéjének „lejárása” volt: ahogyan a levelet az asztalnál megírva felállt, elgondolkozva a színpad hátterébe ment, majd onnan előre jött pontosan úgy és addig, hogy az ária előadására akusztikailag a legelőnyösebb pontra kerüljön. És mindezt úgy, az egész mozdulatsor tökéletesen hiteles legyen lélektanilag, és tökéletesen a zene által vezérelt.

A Cavaradossi-alakítások két ponton kulminálhatnak. A legtöbb tenorista a Levélária megformálására teszi maximális tétjeit, ott akarja learatni babérjait. Giordani azonban, talán azért is, mert az ahhoz szükséges középfekvésben már kevésbé számíthat hangi maximumára, a „Vittoria”-t teszi meg csúcspontnak. Nem vitathatóan, nem indokolatlanul, mert drámai értelemben nem csak a szerep, de az egész mű egyik csúcspontjáról van szó. Giordani a marengói bukás hírére nem kezd színpadiasan hahotázni, nem kezd fababaszerű mozgással hadonászni a kabátjával. Tökéletesen eljátssza, hibátlan és takarékos, de hallatlan expresszív gesztusokkal a kínzásból iszonyatos erőfeszítéssel új erőre éledő hőst és harcost, és pontosan a csúcsponton, a Vittoria-frázison szólal meg döbbenetes hangi erővel és színpadi hatással. Ötszáznál több Tosca-előadással a hátam mögött mondhatom, hogy ilyen Vittoriát életemben keveset láttam és hallottam élőben. Ha egyáltalán valaha is.

Giordani partnere Tosca-szerepében Boross Csilla volt. Valóban partnere, mert színpadi együttműködésük nagyszerűen sikerült. Nem tudom, énekelték-e már együtt a darabot, azt se, hogy mennyit tudtak próbálni, de ez a lényeget illetően mindegy is. Azon múlik minden, hogy rezonálnak egymásra, és ezen az estén Boross és Giordani tökéletesen azonos hullámhosszon „működtek”, játékban is, énekben is. Boross Toscáját most láttam harmadszor, és örömmel állapítható meg, hogy a szerep mára tökéletesen birtokába került, alakítása zeneileg és színpadilag is beérett. Míg korábban többször éreztem úgy, hogy hiányzik belőle a szerep alapkaraktere, a dívaság, most ilyen tekintetben sem volt semmi hiányérzetem. Boross ugyan most sem a díva felől közelít a figurához, Toscája sokkal inkább az olykor szertelenül és féltékenyen szerelmes nő, aki egyébként énekesnő is.

Hogy Boross mennyire énekesnő, azt egy roppant erős második felvonással mutatta meg, alakítása ott ért a tetőpontjára színpadi értelemben is; az első és a harmadik felvonás jó előkészítés és levezetés volt, ami építkezés szempontjából abszolút helyénvaló. Hangja a mély- és alsóközép-fekvésben őrzi a korábbi lírai fach színét és puhaságát, a középregiszterben gazdagodott színben, a magas regisztere pedig valóban drámai erővel szól.

Ha már az építkezésről ejtettem szót, el kell mondani, hogy ezen a téren az ima nem volt egészen megoldott. Ott őt is elérte a Toscák gyakori problémája, hogy a dráma tobzódása után nehéz a hangot az ária intim lírájába és dinamikai utasításaiba visszafogni. Nem volt semmi kirívó gond, csak a jól megfogott magas Bé utáni zárórész rövidebb piano hangjai jelezték, hogy ezen a ponton még érdemes dolgozni. Ahogy pár kulcsponton lehetne még a hatást fokozni: az „egli vede ch’io piango” részen egy erőteljesebb crescendóval, a „lama” és az „Avanti a Dio!” záróhangjának hosszabb kitartásával. De ezek apróságok, amelyek semmit nem vonnak le egy nagyszerű Tosca-alakítás értékeiből.

Marcello Giordani a Toscában Fokanov Anatolij énekelte Scarpiát, régi szerepét, pontosan úgy, ahogy azt az elmúlt évtizedekben megszoktuk. Férfiak esetében szabad az életkorra hivatkozni, így ha azt mondom, hogy Fokanov a hetedik X közelében is őrzi kiváló hangi diszpozícióját, a legnagyobb elismerés. Hol vannak már a vele egykorú vagy még fiatalabb, nála nagyobb nemzetközi karriert futott orosz baritonok, Leiferkusz és Chernov? Már tizenévekkel ezelőtt is árnyékuk voltak önmaguknak, miközben Fokanov itt van, és még mindig kitűnően énekel.

Hogy miért nem csinált hozzájuk fogható nemzetközi karriert, azt minden vitathatatlan értéke ellenére ez a Scarpia-alakítás is mutatja: ahogy hangilag szinte semmit nem hanyatlott az elmúlt években, évtizedekben, ugyanúgy nem fejlődött semmit színészileg és színpadilag. Fokanov Scarpiája fellépésre elegáns, megőrizte karcsúságát és egyenes tartását is, de nincs benne semmi félelmetes, semmi monumentális. Játékában és gesztusaiban nem az, amit a szövegben mondanak róla, és ami a zenéjében írva van.

Sajnos az elmúlt évtizedben olasz kiejtése se fejlődött semmit, valószínűleg nem is tud olaszul, ez a szövegértelmezéséből elég világosan hallatszik, azon túl, hogy szlávos akcentusa időnként a komikum határát súrolja. Mindezekkel együtt és mindezek ellenére: Fokanov vokális értelemben olyan örökzöld a magyar operaszínpadon, akinek tudása példát jelenthet minden pályára készülő vagy már ott tevékenykedő fiatal baritonnak.

A Tosca-előadás mellékszereplői közül ki kell emelnem Hábetler András kiváló Sekrestyését. Életem nagy Sekrestyés-élményei közé, Galsay Ervin, Szilágyi Béla és Italo Tajo mellé besorolom őt is: minden alkalommal elismerően nézem színpadi fantáziáját és játékkészségét: azt, hogy előadásról előadásra ugyanazt a figurát játssza tökéletesen, de minden este másképp, új gesztusokat és játékötleteket csempészve alakításába.

Haramza László Spoletta alakítása pedig továbbra is az előadások szilárd pontja: nem hangi értelemben, hanem színpadi intenzitásban. Ő azon nagy epizódisták közé tartozik, akik teljesen tudatában vannak szerepük fontosságának, minden színpadi pillanatuk átélt és koncentrált. Mer undorító és gyűlöletes lenni, egy nagyformátumú Scarpia mellett annak tökéletes miniatúráját játszva el. Azt a típust, amelyet a világ- magyar irodalomban olyan jól rajzoltak meg egy-egy nyilas házmester, ávós besúgó vagy szadista smasszer képében.

Az előadást Kesselyák Gergely vezényelte, kitűnően. Minden eddig hallott Tosca előadásánál jobban ügyelt a dinamikai egyensúlyra, tökéletesen kísérte énekeseit, a zenekari részekben nagy atmoszférateremtő erővel. Zenekara jól is követte dirigensét. A fúvósok néhány melléfújásától tekintsünk el: vannak esték, amikor a nagy egész miatt szívesen elnézzük a részlethibákat. Ez a Tosca egy ilyen este volt.

©fotó: MÁO / Rákossy Péter

Hírek
• A Pannon Filharmonikusok vehette át a 47. Varasdi Barokk Esték nemzetközi horvát komolyzenei fesztivál legjobb teljesítményért járó Ivan Lukačić-díjat
Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
MűPa, Üvegterem

Baksa Krisztina (cselló), Takáts Márton (zongora)
moderátor Fülei Balázs
"Hangulat junior"
POULENC: Szonáta csellóra és zongorára

17:30 : Budapest
Marczibányi Téri Művelődési Ház

Szersén Gyula színművész
Algács Melinda (ének), Neumark Zoltán (zongora)
"Ki nyer ma? Játék és muzsika 70 percben"

19:00 : Budapest
Fesztivál Színház

a Kolozsvári Magyar Opera Zenekara és Énekkara
(karigazgató: Kulcsár Szabolcs)
vez.: Szabó Sipos Máté
SELMECZI GYÖRGY: Boldogasszony lovagja - bemutató

19:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

Banda Ádám (hegedű), Prunyi Ilona (zongora)
"Korngold 120-60"
KORNGOLD: Meseképek Op.3.
KORNGOLD: Zongoradarabok Shakespeare: Sok hűhó semmiért c. színdarabjához Op.11.
CLARA SCHUMANN: Három románc Op.22.
SCHUBERT: C-dúr fantázia Op. 159. D. 934.

19:00 : Budapest
Duna Palota

Antal Imola (ének)
Opera és operett áriák és dalok Telemanntól Donizettiig

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Baranyay László (zongora)
"Válogatás F. Chopin műveiből a szerző halálának 168. évfordulóján"

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Maria João (ének); Egberto Gismonti (zongora, gitár)
"Jazz itt"
A mai nap
elhunyt:
1837 • Johann Nepomuk Hummel, zeneszerző (sz. 1778)
1849 • Frédéric Chopin, zeneszerző (sz. 1810)