vissza a cimoldalra
2017-08-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (59597)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3805)
Milyen zenét hallgatsz most? (24969)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2271)
Haladjunk tovább... (117)
Momus társalgó (6046)
Társművészetek (1193)
Kedvenc előadók (2796)
Kedvenc művek (141)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11083)
A csapos közbeszól (94)

Zenetörténet (160)
Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (2678)
A díjakról általában (986)
Giacomo Meyerbeer (639)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (991)
Miklósa Erika (1205)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2249)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (521)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (134)
Franz Schmidt (2857)
Lehár Ferenc (542)
Operett, mint színpadi műfaj (3203)
Bernstein- és Stokowski-szabály (28)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (923)
Élő közvetítések (6554)
Erkel Színház (8090)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Tanulónak, művésznek, muzsikusnak, hallgatónak, operaigazgatónak, karmesternek, énektanárnak, rendezőnek, kritikusnak – Lukács Gyöngyi könyvéről
- zéta -, 2016-10-25 [ Könyvek ]
nyomtatóbarát változat

Lukács Gyöngyi könyvéről Lukács Gyöngyi: Énekes álarc nélkül

ISBN 978-963-87086-5-6
240 oldal
3580,- Ft
ATTISZ Kiadó
2016

Pár éve, amikor Renée Fleming könyve megjelent a magyar olvasók előtt (A belső hang c. kötetről írt recenziónk itt: http://momus.hu/article.php?artid=5994), csak örömmel tudtam köszönteni, mint végre egy olyan énekes-memoárt, mely szakított a szakma „bevált” csöpögős-öntömjénezős stílusával. Felmutatta, hogy a sikeres énekespálya bizony nemcsak a dicsőségek végelátatlan sora, nem is a diadalok hosszú menetelése, hanem sokkal inkább a mindennapi feszült koncentráció soha el nem fogyó folyamata, ahol azért néha tapsolnak is.

Persze az énekesi önéletrajzok között volt már egy jóval korábbi, amely sokkalta mélyebben belém ivódott, de annak megjelenését sokáig egyszerinek, egyedinek és megismételhetetlennek gondoltam. Galina Visnyevszkaja 1984-es könyvét (Életem, magyarul a Századvég Kiadó 1994-ben jelentette meg) nem is annyira művészi önéletrajznak fogtam föl, hanem komoly, szépirodalmi igényességgel megírt, szociográfiai értékeket is felmutató munkának, amiből az énekesnő viharos pályáján keresztül a kor társadalomrajza is felettébb hangsúlyosan előtűnik. Visnyevszkaja egy pillanatig sem akarta pályáját másnak feltüntetni, mint ami volt: szakadatlan küzdelemnek a (szó szoros értelembe vett) túlélés, a megmaradás érdekében a kezdetekben éppúgy, mint „felfutott és elismert” művésznőként.

Az orosz szoprán (aki épp mostanában lenne 90 esztendős) emlékeit elég régen forgattam, de amint Lukács Gyöngyi frissen megjelenő könyvébe beleolvastam, az egyből ismerős lett. Nem a történet, nem a nyelvezet, hanem a hangulat, a kendőzetlen őszinteség. S minél tovább lapoztam, annál jobban megerősödött bennem az érzés: kivételesen mély emberi sorsot dolgoz fel szokatlan bátorsággal és remek tollal az Énekes álarc nélkül.

Lukács Gyöngyi életének fordulatait sosem titkolta, interjúkban is készséggel válaszolt az útját firtató kérdésekre, de így egymásutánban a sztori jóval megrázóbb, mintsem azt sejteni lehetett. A történet sokáig „csak” egy árván maradt lány boldogulásáról szólt, aki bekerülve egy számára idegen világba, annak minden durvaságát és keménységét tudomásul véve úgy maradt talpon, hogy közben nem sározódott be. Ennek a kívülről idillinek tetsző világnak a leírására vállalkozott a Szerző, az utóbbi két évtized kétségkívül legeredményesebb magyar operaénekesnője. Nem köpköd, nem gyaláz, nem furkál, csak megállapít.

Lukács mindig a temperamentumos előadók közé tartozott, maga sem vélekedik erről másképp. Mégis meghökkentően szelíden, indulatmentesen beszél az operai világ ellentmondásairól. Szinte egyes szám harmadik személyben beszél magáról, amint egyes egyedül (hogy mennyire magányosan, az csak most derült ki igazán) vívta meg a felnövekvés és a felnőtté válás harcait, a társkeresés kudarcait, a különböző operai intézményeken és hierarchiákon belüli eligazodás keserveit. S ezenközben igyekezett nem elveszíteni önnön magát, hiszen anyaként két leánygyermekért is felelőssé lett. S bár ez nem lehetett tudatos, de sejthette, hogy önmagát megőrizve és önmagában bízva van egyedül esélye sikerrel átkelni a viharosan zajló operai tengeren.

Van ebben a népmesei történetben valami végképp megható. Lukács maga vezeti rá az Olvasót a könyve végén, amikor felteszi a kérdést és a sorok közt meg is válaszolja: ha a pályakezdés és egyáltalán az egész folyamat zökkenőmentesebben zajlik, valószínűleg sokkal kevésbé lett volna eredményes, kevésbé sikeres. Ez a megállapítás kegyetlen: a folytonos küzdés, a fennmaradásért folytatott harc a legbiztosabb erő, ami eredményre tud vezetni. Paradox helyzet, hogy az énekesnő ezt pont gyermekeinek énekesi ambíciói kapcsán mondja ki. Mert tényleg, ez okoz sok szülőnek gondot, hogyan is tudja gyermekét leginkább eredményesen felkészíteni az Élet viharainak túlélésére.

Ráadásul Lukács eme gondolatsort nyílegyenesen vezette tovább, s a könyv legeslegbátrabb sorai közt azt is elolvashatjuk, hogy a lankadatlan harc káros mellékhatásokkal is jár(hat), amennyiben elveszítjük személyiségünk ránk leginkább jellemző vonásait.

A lineárisan felépített könyvben Lukács pompás dramaturgiai érzékkel szúrja be azokat a pontokat, amikor megáll a történet mesélésében, s a saját sorsából kitekintve egyetemes jellegű tapasztalatait írja le az operai biznisz valamely részterületének működéséről. Pontos kórképet kapunk arról, amit – laikusként – talán nem is szívesen olvasunk, a rendszer manipulatív elemeiről, melyek nézőt és előadót egyaránt igyekeznek beszippantani és a maguk arculatára formálni.

Lukács írói nyelvezete kicsit emlékeztet egy hosszú beszélgetésre (jelen sorok írója már interjúzta Őt), egynémely fordulata szó szerint túlontúl beszédes, de ez így van jól, mert ettől „olvastatja magát” a könyv. Külön érdeme, hogy a lelkileg mélyebb részleteket egyenesen szépirodalmi igénnyel fogalmazta meg. A könyv legszebb és egyben leginkább megható sorait a gyermekeiről és java felnőttkorban megismert második párjáról, az éppen időben érkezett igazi szerelemről olvashatjuk.

Az igényes kivitelű, terjedelmes kötet apró, de bosszantó szépséghibája, hogy a szövegszerkesztés és tördelés meglehetősen nagyszámú elütést, betűtévesztést átengedett, amit egy majdani második kiadásban feltétlenül korrigálni kéne. S egy igényesebb képjavító program sem ártott volna a szerteágazó énekesi pálya hatásos illusztrálásához.

Lukács Gyöngyi könyve hiánypótló. Erősíti az olvasót, hogy nincs járhatatlan út, s hogy a hit és a kitartás egymással karöltve tényleg csodákra képes. A könyv mindenkinek tanulságos, tanulónak és művésznek, muzsikusnak és hallgatónak, operaigazgatónak és karmesternek, énektanárnak, rendezőnek és kritikusnak egyaránt.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
20:00 : Budapest
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

"Virtuózok: Öröm-ünnep"
gálakoncert
20:00 : Siófok
Kálmán Imre Szabadtéri Színpad

"Miklósa Erika másképp"
A mai nap
született:
1937 • Bogár István, zeneszerző, karmester († 2006)
1974 • Maxim Vengerov, hegedűs
elhunyt:
1611 • Tomás Luis de Victoria, zeneszerző (sz. 1548)
2016 • Daniela Dessi, operaénekesnő (sz. 1957)