„Múlt – jelen – jövő” - Kolonits Klára belcanto koncertje az Erkel Színházban

2016. október 16
Erkel Színház

Kolonits Klára – szoprán
Brickner Szabolcs – tenor
Alexandru Agache – bariton
Kovács István – basszus

Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Dinyés Dániel

Kolonits Klára az elmúlt szezonban húszéves énekesi jubileuma alkalmából koncertet adott barátaival az ELTE Jogi karának dísztermében, néhány napja pedig születésnapját ünnepelte. Ha más nem is, már ez a két évforduló alkalmat kínált egy szép koncert megrendezésére anyaszínházában is. Vártuk ezt a koncertet, mindannyian, akik évek óta figyelemmel kísérjük ennek a ragyogó énekesnőnek a pályafutását, annak robbanásszerű kiteljesedését. Vártuk nagyon, de hogy ilyen nagy élményt fog jelenteni, arra talán senki nem számított.

Kolonits Kláráról köztudott, interjúiban ő se tagadta, hogy igazi hangját és fachját meglehetős késéssel, csak az utóbbi 5-6 évben találta meg igazán. Korábban énekelt szinte mindent, neki valót is, meg egyáltalán nem neki valót is, de most már egyértelmű, hogy az ő legsajátabb területe Mozart hősnőin kívül az olasz opera Rossini, Bellini, Donizetti és a fiatalkori Verdi nevével leírható szelete. Hogy egy jól körülhatárolható repertoáron és szerzőkön belül egy énekes fejlődése az egészséges fokozatosság ellenére is milyen gyors lehet — számomra erre mutatott példát ez a koncert, és ez jelentette a legnagyobb örömet is.

Kolonits rendkívül intelligens énekesnő, ezért feltételezem róla, hogy a koncert műsorának összeállításában lehetett némi tudatosság. Lehet, bár nem biztos, és csak én magyarázom bele, hogy a műsorszámok válogatásával meg akarta mutatni, hogy az elmúlt években mit ért el, mit tud most, és mire készül, illetve lehet alkalmas a jövőben.

A koncertet Donizetti Linda di Chamounix című operájából a híres cavatinával, minden koloratúrszoprán bravúrszámával nyitotta. A zöld és kék árnyalatait merészen, de mégis harmonikusan ötvöző ruhában, széles mosollyal libbent a pódiumra, a szereppel adekvát hangulatot teremtve. Éppen az ária népszerűsége és agyonhallgatottsága miatt minden rajongónak megvan a kedvenc előadója és előadói felfogása; nem rejtem véka alá, hogy én a Kolonitsénál kevésbé koloratúrás, kevésbé díszített, a dallam egyenesebb vonalú követésére épülő interpretációnak vagyok híve. Azonban egy ilyen perfekten virtuóz, sziporkázó hangi tűzijáték után kénytelen voltam kapitulálni, és mint énekesi teljesítményt maximális pontszámmal értékelni a produkciót.

Kolonits második szólószámként egy keveset játszott Rossini-operából, A reimsi utazásból Corinna áriáját szólaltatta meg, egyetlen hárfa kíséretével. A Linda-cavatina totális ellentéteként, a meghaladott énekesi múltból a jelenbe léptünk. Semmi öncélú virtuozitás: tökéletesen megszólaltatott csodálatos dallamfolyam, perfekt legatók három méretes strófában, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is hosszúnak vagy unalmasnak tűnt volna. Nagyszerű partnere volt a hangszerét a szólistához méltó poézissel megszólaltató hárfaművésznő, Szilvási Júlia.

A koncert első részét egy Donizetti operából vett nagyobb egység zárta: a Lucrezia Borgia záróduettjét és fináléját énekelte Brickner Szabolcs közreműködésével. Hol voltuk már ekkor Linda derűs, a fülnek kellemes, de lelket kevéssé érintő csivitelésétől; hol voltunk Corinna puhán is csillogó legatóitól!? Itt már a zenei dráma világában jártunk, a múltból átléptünk a jelenbe, énekesi értelemben, természetesen: a lírai bravúrkoloratúra helyett egy, a drámai koloratúr szerepekre is érett, expresszív és sötét színekre is képes szopránt hallottunk.

A második részt teljes egészében Verdi operáiból állították össze. Az Attila Odabella-áriájában Kolonits hibátlanul ötvözni tudta a drámai kifejezést a szerepben még pont megfelelő virtuozitással, ötvözni énekesnői közelmúltját és jelenét, de már a jövő lehetőségeit is megcsillantva. Hogy milyen alakításokra számíthatunk tőle a jövőben a korai Verdi-operákban, azt a Luisa Miller szoprán-bariton kettősében, majd tercettjében mutatta meg. Mióta láttam őt a mű címszerepében a kolozsváriak vendégjátékán, meggyőződésem, hogy Luisa talán a legjobb szerepe, de mindenképpen az egyik legjobb, mert pontosan találkozik benne hangkaraktere a partitúra hangjegyeiben foglaltakkal. Ragyog benne a Schiller és Verdi által megálmodott lányfigura nemes egyszerűsége és tisztasága.

És hogy a végén minden egyértelmű legyen, hogy megmutasson mindent, amit tud, összefoglalva múltat, jelent és jövőt, a ráadás nélküli koncert utolsó számaként elénekelte a Lady áriáját Verdi Macbethjének ősváltozatából. „Trionfai!” azaz „Győztem!” — kiáltja a világba a Lady, és nem tudtam nem gondolni arra, hogy olyan ez az ária, mint egy vallomás. Kolonits vallomása arról, hogy történt bármi is a múltban, bolyongott bármilyen énekesi tévutakon, mégis csak megtalálta a helyét.

Itt van, harcedzetten és harcra készen. Valóban: aki ezt a rettenetesen nehéz, sőt magas állásokkal szándékosan megnehezített áriát egy ilyen hosszú és igényes koncertprogram végén ÍGY el tudja énekelni, az valóban mindent tud. Az, kérem, világszínvonalú művész. Vagy aminél többet röviden mondani nem lehet: nagy énekesnő.

A nagy énekesnő ezen az estén nem állt egyedül a pódiumon. Mellette állt társa: társa az életben és a zenélésben is, Dinyés Dániel, aki a színház zenekarának élén végig alkalmazkodó partnere volt az összes fellépő művésznek. Az Attila-részletben Kovács István közreműködött, köszönet illeti, hogy vállalkozott a nem éppen hálás énekesi feladatra.

A már említett Brickner Szabolcs számomra rendkívül kellemes meglepetést okozott. A brüsszeli versenygyőzelem óta kísérem figyelemmel pályáját, de soha nem hallottam még ilyen felszabadultan, biztosan énekelni. Különösen örömteli volt hallani stabillá vált, szabadabb torokból szóló magas regiszterét. Bricknerben egy muzikális, intelligens, sőt gondolkodó énekest látok, aki pályáját és énekesi önmagát is tudatosan építi, a magam részéről most nyugtázni szeretném az eddigi eredményeket.

Az est sztárvendége Alexandru Agache volt. Úgy gondolom, hogy ennél jobb választása Kolonitsnak nem lehetett volna! Agache ezen az estén minden számában rendkívüli produkciót nyújtott úgy, hogy két egymástól teljesen eltérő énekesi karaktert is bemutatott. A Lucia-Ashton kettősben is perfekt partner volt, de aki jelen volt és hallotta a Luisa-Miller kettőst, egyhamar nem felejti el, az biztos. A zárórészben Agache bársonyos mezzavocéje és Kolonits ezüstharang hangja úgy olvadt egybe, hogy a hallgatónak valóban a levegője állt el a meghatottságtól. A duett hangulatával és a nézők lelkiállapotával teljesen adekvát volt, amikor a duett végén Kolonits és Agache átölelte egymást: nem lehet, hogy ez az együtténeklés ne folytatódjon minél előbb!

Mindezek ellentettje volt Renato áriája az Álarcosbálból, amelynek öt percében Agache úgy mutatta be a megcsalt férj csalódásának és fájdalmának minden árnyalatát, az elvesztett mennyország és a pokolraszállás hangulatát, hogy a teremben megdermedt a levegő. Külön tanulmányt érdemelne jelenlétének intenzitása: ahogy áriájára megjelenve a másodperc törtrésze alatt vált partnerből szólistává, ahogy azonnal és ellentmondást nem tűrően birtokba vette a színpadot.

Nem szoktam, az utóbbi időben különösen nem, hízelgésnek beállítható dolgokat írni az Operaház vezetésének műsorpolitikájáról. Ha azonban valami elismerésre méltó, úgy érzem, kötelező megtennem. Ahogy tavaly is az Operakaland-programot illetően, most pedig egyenesen megköszönöm Ókovács Szilveszternek, hogy lehetőséget teremtett erre a koncertre. Kolonits Klárát azóta, hogy kamaraénekesnői címet adományozott neki, az ő felfedezettjének tartom. Ha valamire színházvezetőként elégedetten tekinthet, akkor az ő produkcióira feltétlenül. Reméljük, hogy máskor is talál rá még alkalmat, hogy az ő énekesnője minél gyakrabban, a neki való szerepekben a mi énekesnőnk is lehessen.

©fotó: Nagy Attila