Bejelentkezés Regisztráció

Külföldön

Egy Mozarteum koncertről

2016-09-15 13:28:31 Heiner Lajos

Salzburger Festspiele / Marco Borrelli 2016. augusztus 28.
Salzburg, Mozarteum

MOZART: Symphony No. 39 in E flat, K. 543
MOZART: Concerto No. 3 in G major for Violin and Orchestra, K. 216
BEETHOVEN • Symphony No. 1 in C major, Op. 21

Neville Marriner
Alina Pogostkina
Mozarteum Orchestra Salzburg

Különleges hangulatúak a Salzburger Festspiele Mozart-matinéi. Öt pár hangverseny szólal meg egy-egy évadban, szombat, illetve vasárnap délelőtt, a Stiftung Mozarteum nagytermében, délelőtt tizenegy órai kezdéssel.

A koncert előtt az ember végigsétál a Getreidegassen, még nem kell a turistahordákat kerülgetni. Rácsodálkozik a piac hihetetlen nyüzsgésére. Átmegy a Makartstegen – már sok-sok éve jártam Salzburgba, amikor megtudtam, ki is volt az a Hans Makart – a gyalogoshíd „túlsó” végén vet egy pillantást Salzburg Mozart után talán második leghíresebb szülöttének, Herbert von Karajannak a szobrára, és már ott is van a „tetthelyen”. Persze nem ül be a nézőtérre, hanem kinéz a kertbe, vet egy pillantást az apró faházacskára, Mozart nyári lakosztályára.

S aztán kezdődik a hangverseny, ahol természetesen mindig a Ház „saját” zenekara játszik.

Ezen a délelőttön az első műsorszám Mozart Esz-dúr szimfóniája (KV543) volt, a szokásosnál kissé súlyosabb előadásban, nyomatékosabb hangsúlyokkal, persze a zenekarra szinte mindig jellemzően technikai perfekcionizmussal.

Ezt követte Mozart G-dúr hegedűversenye (KV216), Alina Pogostkina szólójával. Töredelmesen bevallom, a hölgy nevét korábban nem hallottam, így utánanéztem. 1983-ban született Leningrádban. Mindkét szülője hegedűs volt, ő négy évesen kezdett el a hangszeren játszani. Még nem volt tíz, amikor a család Heidelbergbe költözött. Eleinte utcazenészek voltak, hogy megélhessenek. Pogostkina karrierje, hogy stílusos legyek, senkrecht volt, 1977-ben a Spohr-, majd nyolc évre rá a Sibelius-versenyeket nyerte meg. Pályája kezdetén modern hegedűn játszott, most egy 1717-es Stradivarin.

És ez az instrumentum tényleg szépen szól, ehhez muzikalitás, intelligencia társul. Az, hogy a technika mégsem egy Heifetzé, a ráadásként adott Bach-Chaconne-ban derült ki.

Amúgy a bájos, filigrán hölgy – lehet vagy negyven kilogramm (nagykabátban) a zenekari tuttik alatt kedvesen mórikálta magát.

A szünet után Beethoven Első szimfóniája. Valahogy közhely, hogy Haydn és Mozart árnyékát Beethoven csak az Eroicaval tudta túllépni. Ez volt bennem is, egészen 2016 augusztusának végéig.

Aztán már az első tételben kiderült, talán másról van szó.

De szaladjunk el a zárótételig. A lassú bevezetés allegroba történő átmenetéig. Karmesterek számára technikailag rendkívül nehéz ez a transzformáció. Boros Attila örökbecsű könyvéből, „Klemperer Magyarországon” (Zeneműkiadó, 1973) idézek Tátrai Vilmos visszaemlékezéséből:

„Az általam oly nagyra becsült Kleiber homlokáról is bizony patakzott a verejték, amikor ehhez a helyhez ért, és sok próba után jutottunk el odáig, hogy a tétova bevezetés után az allegro ragyogó örömmel indult el. Klemperernél próbáltam megfigyelni, vajon mit csinál? Egyszerűen felcsapta hatalmas hüvelykujját és mi olyan elképesztően együtt játszottunk, együtt kezdtük ezt az allegrót, mint senkinél.”

Néztem, hogy a matiné – pálca nélkül dirigáló – karmestere ezt a részt hogy oldja meg. Kicsit előrehajolt, és két kezével egyszerre mintegy mozgásba lökte a zenekart. Hogy ettől kezdve a muzsika elkezdjen táncolni, sziporkázni, hogy a zene cigánykerekeket hányjon, csillogjon és villogjon, tótágast álljon és bukfencezzen.

Ehhez persze egy olyan virgonc fiatalember szükségeltetik, mint az alig kilencvenhárom éves Sir Neville Marriner.

Salzburger Festspiele / Marco Borrelli
© Salzburger Festspiele / Marco Borrelli






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.