Rómeó és Júlia, ahogy Bellini képzelte – Az I Capuleti e i Montecchi az Erkel Színházban

2016. május 23.
Erkel Színház

Romeo: Vörös Szilvia
Giulietta: Kolonits Klára
Capellio: Palerdi András
Tebaldo Rab Gyula
Lorenzo: Kiss András

Budafoki Dohnányi Szimfonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar
vez: Vashegyi György

Milyen kár! Milyen kár, gondoltam már a koncert alatt és utána is, hogy Verdi soha nem komponált operát Shakespeare ezen remekművéből. Állítólag többször is foglalkoztatta a gondolat, de a terv végül mindig csak terv maradt. Pedig az ő zsenije kellett volna, hogy ebből a csodálatos darabból a drámával egyenrangú zenedráma szülessen. Ő tudta volna zenébe önteni a mű komplexitását, a fiatal szerelmesek szenvedélyét és az őket körülvevő családok konfliktusát úgy, ahogy az a prózai változatban, zene nélkül, csak szavakban is olyan lenyűgözően megfogalmazódik.

Sajnos a Rómeó és Júlia két legnépszerűbb operaváltozata, Gounod és Bellini műve se tudta ugyanazt a hatást elérni, ami Shakespeare-nek tökéletesen sikerült. Talán, mert mindketten, bevallva-bevallatlanul is úgy érezték, hogy a vállalkozás eleve reménytelen, ezért nem is Shakespeare-t próbálták operává fogalmazni. Inkább mindketten megpróbálták az eredeti művet csak ürügyként felhasználva, meglehetősen szabadon kezelve annak cselekményét és szereplőit, saját stílusukban, saját lelkületük és temperamentumuk alapján nem Shakespeare, hanem a maguk Rómeó és Júlia-történetét megalkotni. Gounod operája jobban követi az eredeti cselekményt, Bellini azonban valószínűleg kevésbé törődött az alapművel, egyszerűen egy jó belcanto operát akart írni, attól majdnem függetlenül.

Ami végül megszületett: egy szép opera, de nem Bellini legsikerültebb műve. A cselekmény igen lassan csordogál, részleteiben kicsit zavaros, a belcantót kevésbé szeretők szerint sok felesleges részt tartalmaz, számos gyönyörű dallama ellenére is sokszor terjengős és unalmas mű. Tipikus lemezopera, amit az ember, ha szép dallamokra, szép hangokra vágyik, szívesen hallgat a szerencsére több változatban is hozzáférhető lemezkiadásban. Vagy szívesen meghallgat koncert formában, miközben érzi, hogy ha színpadra állítanák, bizony nem lenne egyszerű helyzetben se a rendező, se a néző. Helyesen döntött tehát a színház, hogy a Shakespeare400+ Fesztiválon a „konzertant” verzió mellett döntött, így majdnem 25 év elteltével újra elhangzott egyszer magyar színpadon Bellini operája. És bár csak remélhetjük, hogy egy következő előadásra nem kell ugyanennyit várni majd, azt is gondolom, hogy ha egy Bellini-bemutatót színpadon szeretnének megvalósítani, valamelyik népszerűbb operája nagyobb sikerre számíthatna.

Mint minden belcanto opera, az I Capuleti e i Montecchi sikere is áll vagy bukik az énekes gárda minőségén. Itt nem csak egyszerűen jó hangokra van szükség, hanem technikailag perfekt, a stílust tökéletesen ismerő énekesekre, legalább a mű kettő, de inkább három szerepét illetően. Rómeó, Júlia és Tybalt szólama — ahogy az egyik főszereplő a bemutatót megelőző rádióinterjúban fogalmazott — az éneklés határait feszegető nehézségeket támaszt tolmácsolóival szemben. Mindehhez elengedhetetlenül szükséges még egy hasonló stílusismerettel bíró karmester, aki énekeseinek nem csak vezetője és irányítója, de alkalmazkodó kísérő partnere is tud lenni. Szerencsénk volt, mert a mostani előadás ezeknek a követelményeknek egy pontot leszámítva szinte hibátlanul megfelelt.

Arra, hogy Júlia szerepében Kolonits Klára brillírozni fog, körülbelül számítani lehetett, és nem is kellett csalódni. Az első ária recitatívójának alig érzékelhető elfogódottsága után magában az áriában már csodálatosan énekelt. A szerep tökéletesen megfelel jelenlegi pályaszakaszának, amikor a bravúrkoloratúrából egyre nagyobb lépéseket tesz a drámai koloratúra és egyben a lírai szoprán felé is. Hogy a fermaták rajongói semmiféle hiányt ne érezzenek, arról pompás magas hangok közt még egy magas E is gondoskodott, a gyöngyöző futamok mellett azonban én mégis legjobban a lírai részek atmoszférateremtésének, a legatók puhaságának örültem. Sose hittem bennük, sose tudtam rajongani az üres virtuozitást prezentáló koloratúrszopránokért, ha a középfekvésből hiányzott a hang bársonya, a hangadásnak az olasz szaknyelvben „sima éneklésnek” nevezett folyamatossága.

Elmondhatjuk, hogy Kolonits mára teljesen birtokában van szerepköre minden eszközének, a magyar operajátszásban ő a folytatója a Gyurkovics Mária - Ágai Karola - Szűcs Márta - Fekete Veronika vonalnak. Lehet hasonlítani hozzájuk is, vagy mint én is sokszor belestem, beleesem a hibába, lehet nagy külföldi elődökhöz és kortársakhoz is. Miben hasonlít rájuk, miben tér el tőlük, ki is az ő énekesi rokona? Lehet hasonlítgatni, de nem érdemes. Kolonits Klára ma már önálló brand. Önmagáért és művészetéért, bárkitől függetlenül lehet és érdemes szeretni.

Júlia szerepe tehát nem tartogatott meglepetést, azt kaptuk, amit vártunk. Az est meglepetését Rómeó szerepében Vörös Szilvia jelentette, aki talán még a Júliáénál is nehezebb szerepben nem hogy helyt állt, hanem Kolonits Klárának szinte egyenrangú partnere tudott lenni. Vörös akadémiai vizsgája óta keresi szerepkörét, mindig felvetve a kérdést, valójában szoprán vagy mezzo hanggal állunk-e szemben. Nem foglalnék most állást, bár korábban már megtettem. Rómeója után úgy gondolom, hogy Vörös Szilvia belcanto mezzo, amelynek színe erősen szopránba hajlik, de megvannak közép és mélyebb fekvésben is szükséges hangjai, színei. Nem Eboli, nem Amneris és hasonlók, egyelőre semmiképp: a belcanto repertoár mezzo szerepei az ő világa, az ő fachja, egyetlen probléma, hogy itthon ebben a szerepkörben alig van foglalkoztatási lehetőség és alkalom. Érdemes lenne külföldön is próbálkozni, ilyen színvonalon ebben a szerepkörben külföldön is keveseket hallottam.

A vita, hogy Rómeó szerepét mezzóra vagy tenorra kell-e bízni, itthon nem kérdés, mert alapvetően egyetlen énekes se lenne a tenor változatra. Magam részéről, bár szeretem Abbado mindkét tenoros verzióját, amelyekben Pavarotti Tybaltja mellett Aragall énekli a szerepet, egyszer Renata Scottóval, egyszer Margherita Rinaldival, meggyőződésem, hogy a műnek is, Bellini elképzelésének is jobban megfelel a mezzo változat. Éppen azért, mert a tenor Rómeó a stílustól lényegében kissé idegen irányba viszi el a művet, a férfi-nő duett automatikusan olyan érzéki, hogy ne mondjam, szexuális felhangokat kap, amely a belcanto operáktól idegen, és amely a mezzo — szoprán párosból hiányzik. A két női hang, ha létrejön az ideális állapot, azaz a két hang pontosan annyira üt el egymástól, hogy a duettekben mégis tökéletesen összetalálkozzon, hangszerszerűen szinte egy hangként hallatsszon, pontosan azt a testiség nélküli tiszta szerelmet szólaltatja meg, ami a belcanto kifejezésmódjához közel áll. Hiszen Shakespeare művében Rómeó és Júlia szerelme beteljesedik, a nászi éjből a pacsirta hangja ébreszti őket, miközben Bellini művében a két női hangnak együtt kell pacsirtaként dalolni, anélkül hogy valaha is testi kapcsolatban találkoztak volna.

És úgy is daloltak! Vörös Szilvia és Kolonits Klára szólószámaiban is tökéleteset nyújtott, a koncert nézői, hallgatói kettejük duettjeit vihették magukkal legszebb emlékként. A belcanto csillagos óráinak ill. perceinek lehettünk tanúi, amikor megáll az idő, nem köhög a néző, nem számít senki és semmi, csak az ének. Tulajdonképpen még az se számít, miről is énekelnek. Az ének számít, az ének maga. Mintha Verdi későbbi operájának utasítására akarnának csak hallgatni: „Cantiamo! Cantiamo!” Mindenki megtalálhatja magának a párhuzamot, de számomra, aki annyiszor hallottam együtténeklésüket, és neveztem azt a belcanto diadalának, Edita Gruberova és Sonia Ganassi duettjeit idézték fel.

A két hölgy mellett a harmadik főszerep Tybalté (olasz eredetiben Tebaldo), aki itt nem Júlia testvére, hanem Párisból átkeresztelt imádója. A két női szerephez terjedelmében nem mérhető, de rendkívül igényes, nehéz szerep, amelynek Rab Gyula egyelőre nem tudott megfelelni. Rendkívül rokonszenves megjelenésű, kellemes orgánummal bíró fiatalember, aki technikailag ma még sajnos ekkora énekesi feladatra nem áll készen. Hangja alul és felül színben teljesen elválik, lent hiányzik a megfelelő támasz és hátra esik, fent inkább falzettben, mint támasztott magas hangként szól. Fiatal még, tanulhat, fejlődhet, és jobb lenne, ha nem rögtön Tebaldo méretű feladatokkal próbálkozna. Jelenlegi felkészültségével például megfelelő Normanno lehetne a Luciában, anélkül, hogy Edgardo, sőt Arturo szerepére gondolna.

A két basszus szerepben Palerdi András és Kiss András közreműködött, de mindketten problematikusan. Palerdi hangja jól szólt, túlságosan is jól, a belcanto operákban ennél finomabb, kevésbé harsány hangadás szükségeltetik. Kiss András ebből a szempontból jobb és stílusosabb produkciót nyújtott, viszont sokszor úgy tűnt, hogy a szerepet nem tanulta meg tökéletesen, és hasonló gondokkal küzdött, mint a Bohémélet Kabátáriájában: piano énekléskor gyakorta elvesztette a hang megfelelő pozícióját.

Vashegyi György biztos kézzel, számomra időnként kicsit túl lassú tempókkal vezette együttesét. Ő, mint a régi zenének avatott tolmácsolója, ebben a zenei világban is nagyon otthon érezte magát. A Budafoki Dohnányi Zenekar és a Nemzeti Énekkar (karig.: Somos Csaba) közreműködött, mindannyian a tőlük megszokott és elvárt színvonalon. Egyetlen dolgot sajnáltam mindössze: a kórust hangterelők nélkül a színpad leghátsó részébe helyezték, ahol a nem kiemelkedő létszámú együttes sokszor erőtlennek hatott, kis volumennel szólt, hangjukat elnyelte a zsinórpadlás. Ismerve a kórus szokásosan nagyszerű produkcióit, ezt teljes mértékben az előnytelen akusztikai viszonyoknak tudom be.

Az I Capuleti e i Montecchi koncertszerű előadása erős félház előtt ugyan, de nagy közönségsikert aratott. Hogy repertoárra kerülve is így lenne-e, nagy kérdés. Most egyetlen este kedvéért tanulta meg mindenki szerepét, teljesítette lelkesedéssel feladatát. Nem pazarlás ez? De, az. Ezért hát még inkább kijár érte a hálás köszönet.

fotó:© Nagy Attila