Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

Svéd Sándor 110

2016-05-28 08:00:00 - zéta -

Svéd Sándor Ha az ember az Operaház központi számán keres valakit, a várakozás percei alatt (immár évtizedek óta) Mozart Figaro házasságából hallgathatja a híres „Non piu andrai” kezdetű áriát. Svéd Sándor énekli, s a telefonálással kapcsolatos visszatérő emlékem még, hogy mindannyiszor csalódás ért, amikor végül felvették a hívott melléket. Nem tudom, kinek a döntése volt annak idején a felvétel kiválasztása, de örömteli és ugyanakkor szimbolikus is, hogy ezekben a zivataros évtizedekben ugyan főigazgatók mentek, főigazgatók jöttek, olykor rapid gyorsasággal, de Svéd Sándor örök maradt. Volt és van valami biztos, megkerülhetetlen pont az életünkben.

Ha létezik olyan legenda, amivel boldogan élek együtt, az pont Svéd Sándoré, akit személyesen már nem volt lehetőségem hallani. De arra emlékszem, sőt legelső operai eszméléseim közé sorolom, amikor a televízió 1972-es szilveszteri műsorában stúdióból élőben sugározta az akkor már a színpadtól visszavonult énekessel a Bajazzók-Prológot. Kifejezés, hangszépség és formálás oly ritka csodás konstellációja képesztett el már gyermekként, ami máig is mindig rabul ejt, amikor Svéd hangját meghallom.

1928 májusában debütált a Magyar Királyi Operaházban a Bajazzók Silviójaként. Még ugyanabban az évben Luna gróf, majd Valentin és Sharpless következett, s 1929 januárjában René. Az egyik Faust-előadást a bécsi fő-zeneigazgató, Franz Schalk vezényelte, aminek fontos következményei lettek: meghívta Bécsbe és adott egy ajánlólevelet magához Arturo Toscaninihez. A rettegett itáliai Maestro pedig elküldte Svédet Mario Sammarcohoz tovább csiszolgatni a hangképzését. Sammarco 1930-as halála után a megkezdett munkát a világhírű bariton, Riccardo Stracciari fejezte be. Stracciari, annak ellenére, hogy még javában énekelt, oly annyira megkedvelte Svédet, hogy az a villájában, szinte családtagként lakhatott. Amikor néhány év után útjára bocsájtotta, megajándékozta saját Luna gróf és Rigoletto-jelmezeivel, amelyeket Svéd szerte a világban sokszor és büszkén használt.

Svéd SándorKözben Pesten egy egész sor Verdi-főszerepet énekelt el, A végzet hatalma Don Carlosát, idősebb Germontot, Amonasrót, Jagót és Rigolettót. És még mindig csak 26 esztendős! Pont 27. születésnapján öltötte először magára Don Giovanni jelmezét, a karmester bizonyos Hans Knappertsbusch volt. A következő évben két jelentős Wagner-szerep következett: előbb Wolfram, majd Telramund. Ahogy várni lehetett, mindössze 1934-ig volt Pesten társulati tag, mert elszippantotta a világhír. Bayreuth kivételével a világ szinte minden jelentős operaszínpadán sikerrel szerepelt.

Innentől csak részletekben lehet követni Svéd szédületes pályáját. Bécsben (Renéként) kezdett, de hamarosan bevette (a Tell Vilmos címszerepében) Milánó büszke várát is. Salzburgban előbb a Német requiem szólóját énekelte Toscaninivel, majd az Euryanthéban Bruno Walter vezényelte. Róma, London, Párizs, München, Berlin kivétel nélkül ünnepelte Svéd ottani bemutatkozását. 1940-ben a Metropolitanben az évadnyitó premierjén, Az álarcosbálban mutatkozott be. A pazar kivitelű előadásról (partnerek: Jussi Björling, Zinka Milanov, karmester: Ettore Panizza) remek hangfelvétel maradt ránk, amely már akkor ereje teljében mutatta meg az akkor még mindig csak 34 esztendős művészt. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy magyar énekes soha ilyen rövid idő alatt ilyen káprázatos karriert nem futott be azóta sem. A II. világháborút elsősorban az amerikai kontinensen vészelte át, majd azt követően folytatta világjáró körútjait, egészen 1950-ig.

Másnál is tapasztaltam korában, hogy a legnagyobb előadóművészek a magánéletüket sokszor gyermeki naivitással élik meg. Mert Svéd Sándor 1950-ben – még csak 44 éves ekkor – felelőtlenül (vagy gyanútlanul?) hazajön fellépni. Siker és ünneplés fogadja és a kommunista hatóságok - merő praktikumból - bevonják az útlevelét. És hiába hivatkozott érvényes szerződéseire a Metropolitannel, a bécsi Staatsoperrel, azt nem is kapta vissza egészen az 1956-os forradalomig. Lezárult a vasfüggöny és Ő idebent ragadt. Maradt a jólét, a rózsadombi villa, a kiemelt helyzet, s a Magyar Állami Operaház mai szemmel elképzelhetetlen minőségű, világszínvonalúnak tekinthető együttese, ahol kényszerűen újra társulati tag lehetett. Svéd a maga módján tiltakozott, levelekkel bombázta a hivatalokat, s kisebb, szinte gyerekes csínytevésekkel próbált borsot törni az illetékesek orra alá. A szerepeit tüntetően eredeti nyelven énekelte, ami akkor bárki másnál főben járó vétség lett volna. Mintha kicsit élvezte volna ezt a helyzetet, ráadásul még a Kossuth-díjat is megkapta. Mi gazdagabbak lettünk egy sor remek alakítással, Ő pedig egy keserű tapasztalattal.

Svéd Sándor Mire 1956 végén „kiszabadult”, felnőtt egy újabb generáció, Svéd szólamát az újabb és fiatalabb világsztárok énekelték. Tetszik, nem tetszik, a nemzetközi másodvonalba kényszerült, s előbb-utóbb újra felbukkant idehaza – ezúttal mint vendég lépett fel kedvenc szerepeiben.

Különc figurája Budapesten folyamatos beszédtémára adott lehetőséget. Imádta a nőket (ők is viszont) és híresen fukar volt. De – és ez is a személyiségéhez tartozott – váratlanul tudott bőkezű is lenni. Antalffy Albert mesélte, hogy amikor először ment Bécsbe próbát énekelni az 50’-es évek végén, az ott élő Svéd a hajnali vonatnál várta, megreggeliztette és a tetthelyre fuvarozta a pályakezdő kollégát.

A legendás hangszépség és technika mellett óvón féltette hangszerét, előfordult, hogy az első mondatok után egyszerűen elhallgatott egy Tosca-előadás során, mert valami kapart a torkában, s csak játszani volt hajlandó szünetig, amikorra befutott a váltótárs. Gyakran elképesztette a kollégákat hangi bravúrjaival, egy ízben a Radames-románc végén a színfalak mögül beénekelte az éppen hangi problémákkal küszködő énekes helyett azt a híres b’-t, de megbízható tanúk tudósítottak arról, hogy bármikor képes volt a tenoristák próbakövét jelentő felső C’-t is megfújni.

Szinte minden arannyá vált a torkában. Pár éve a televízión gyanútlanul szörfözve sikerült összetalálkozni egy fekete-fehér felvétellel, amin a „Szőke kislány, csitt, csitt, csitt!” kezdetű magyar nótát énekelte, valamikor a bezártság éveiben. Tátott szájjal csodáltam, hogy ez az elég egyszerű szöveg és dallam miként válik a legmélyebb érzések hordozójává.

Ma lenne 110 esztendős!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.