Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Védőbeszéd a Trubadúr mellett

2016-05-09 14:46:35 Pál Tamás

Verdi
Verdi a Trubadúr idején...
Fogalmam sincs róla, hogy miről szól.” – Ezt Leo Slezák mondta Verdi Trubadúrjáról, s az ember csak ámul. Hiszen Slezák nagyon művelt ember volt, fantasztikus fizikai, s ezen belül vokális adottságai mellett intellektuális sokoldalúsága emelte alakításait messze a kor átlaga fölé. Repertoárja Taminótol kezdve, Radamesen, Otellón át Lohengrinig terjedt, s talán éppen kikezdhetetlennek látszó énekművészi tekintélye tette a Trubadúrról szóló furcsa mondatát szinte kötelező alapigazsággá, ha a darabról szó esik.

No de Slezák mégis csak énekes volt, nem zenetudós, vagy esztéta, s az ő véleményét tekinthetjük akár művészi attitűdnek: úgy gondolta, hogy Manrico szerepét nagyszerűen el lehet énekelni anélkül is, hogy a történettel különösebben törődnénk.

Igen, de operai körökben a legmagasabb szinten is általános a vélemény, hogy a Trubadúr librettója zavaros fércmunka.

A Caruso-blog nagyműveltségű, kitűnően író gazdája így ír: „Remélhetőleg nem nagyon akad épeszű néző, aki az operairodalom egyik legkuszább librettóját a maga valóságában akarná látni...” A körünkből a közelmúltban eltávozott irányadó tekintély, Koltai Tamás a pár évvel ezelőtti „képtáras” előadás kapcsán pedig ezt mondja: „A salzburgi előadás rendezője, Alvis Hermanis megtalálta a megoldást, amely összeköti a képtelenséget és a valóságot, értelmet ad az idejétmúlt történelmi kulisszáknak (ami máskor előhívja a kulisszahasogató játékot), és visszavezeti a darabot a realitásba, amely A trubadúr esetében a történet alapszintjén értelmezhetetlen”.

Pár hete új rendezésben mutattuk be Szegeden Verdi művét, s az előkészítés azt jelentette, hogy szinte egy teljes évet tölthettem ennek a zseniális operának társaságában, bűvkörében. Mindenekelőtt szeretném kijelenteni a fentiekkel szemben: véleményem szerint a Trubadúr drámai vonalvezetése lenyűgöző, s ennek megfelelően librettója egyike az operairodalom legnagyszerűbb alkotásainak.

A történet egyszerű, egyenes vonalú, tökéletesen érthető, s drámai szűkszavúsággal, kitérők nélkül halad a végkifejlet felé. Valós történelmi alapja egy létező spanyol arisztokrata család egymást követő két generációjának históriája, amely szorosan egybefonódik a spanyol történelem egyik legvéresebb, legkalandosabb periódusával, a Rekonkvisztával, s az ezzel egy időben folyó koronaviszállyal. Az akkor trónkövetelő Urgel hercegi család a mai napig jelentős politikai tényező az ibériai félszigeten. Bár az opera hősei költött alakok, a librettó akár egyszeri elolvasásával játszi könnyedséggel elhelyezhetők a kor politikai sakktábláján. Luna grófja a király kegyeltje, és hadainak parancsnoka. Szerelme, Leonora a királyné udvarhölgye, Manrico Urgel zsoldosa. A trónkövetelő onnan szedte katonáit, ahonnan lehetett, nem lovagok harcoltak seregében, így kerülhetett Manrico is csapatába, s juthatott parancsnoki poszthoz, rang nélkül, pusztán vitézsége által.

Itt most megállok. Szeretném bizonyítani, hogy bármennyire hihetetlennek tűnik, fentieket a librettóból tudom. Természetesen a szövegkönyvet előadási szándékkal olvastam, s ha ebből a szempontból szükségesnek tűnt, az ott talált információkat más forrásokból is kiegészítettem.

Nézzük sorjában:

- Koronaviszály. Leonóra énekli első áriája előtt, a recitativóban: „Civil guerra intanto arse...” (ford.: Közben fellobbant a polgárháború...)

- Urgel herceg neve kétszer fordul elő. Luna grófja mondja a tercettben: „D'Urgel seguace, a morte proscritto...” (Urgel híve, halálra ítélt...). Manrico beözönlő katonái kiáltják a Kolostor-képben: „Urgel viva!” (Éljen Urgel).

- Luna grófjának helyzete: „Abuso forse quel poter che pieno in me trasmise il prence!” (Talán visszaélek a hatalommal, amit teljességgel rám ruházott a király!)

- Továbbá: Inez világosít föl bennünket Leonora udvarhölgyi státuszáról, azzal a mondatával, hogy: „di te la regal donna chiese” (a királynő már keresett).

- Manrico, lásd fent: „D'Urgel seguace..” stb. Az, hogy rangtalan: „e di stemma ignudo...” (üres címerű), mondja Leonora, mikor arról mesél, hogy vette le lábáról az ismeretlen hős a lovagi tornán.

Ha hozzávesszük a mű legelején található hely- és idő-megjelölést: „L'avvenimento ha luogo parte in Biscaglia, parte in Aragona. Epoca dell'azione:1409”, (A történet részben Vizcayában, részben Aragóniában játszódik. Idő: 1409), egy kis böngészés a neten, s a történet fentebb leírt invokációja teljesen világos. (Az Urgel hercegi család egyébként napjainkban Andorra irányításában visel még mindig jelentős szerepet, de ezt csak ráadásnak, azért, hogy megvillantsam, hová tud elvezetni bennünket a partitúra.)

Ha sikerült elnyernem az Olvasó bizalmát a tekintetben, hogy a történetet valóban a partitúra alapján mesélem, jöhetnek a darab legfontosabb paraméterei. Pontosan tudjuk a főszereplők nevét, státuszát, korát (erről pár bekezdéssel később). Tudjuk az időt (1409), ismerjük a helyszíneket:

Emilia Goggi
Emilia Goggi, az első Azucena
- Az első és második jelenet ugyanazon az éjszakán, vagy pár nap különbséggel játszódik az Aljaferia palotában,

- a Cigánykép pár hónappal később valahol a vizcayai hegyek közt valamikor ősszel.

- Egy, vagy maximum két napra rá a Kolostor-kép Castellor mellett,

- pár nap, de legfeljebb egy hónap múlva – különben véget érne a megadott, 1409. év – a Táborkép (innen az ősz: Azucena mondja: „ove sinora i sterili montagne ebbi ricetto” azaz „ahol mostanáig a kopár hegyek adtak hajlékot”) Castellor vára előtt.

- Közvetlenül ezután a „strettás”-kép bent a várban.

- Nem sokkal később (annyival, ahány nap alatt Leonora és Ruiz rejtőzködve Castellor várából Zaragozába érnek) megint csak az Aljaferiában.

- Itt, a palota börtönében ér véget a darab pár óra múlva.

Pontosan végig tudjuk követni a hősök cselekedeteit és motivációját együtt és külön-külön. Vegyük mondjuk Luna grófjának példáját!

- Aragóniai Ferdinánd egyik legrangosabb hívét, fővezérét, szerelemtől égve találjuk 1409 egyik (valószínűleg nyári) éjszakáján Leonora ajtaja előtt. Itt összefut riválisával, Manricoval, ez utóbbi ott és akkor párbajban legyőzi, de égi sugallatra meghagyja életét.

- Nem sokkal később a Gróf vezette sereg Pelilánál megveri Urgel csapatát, amelynek egyik kapitánya a zsoldos Manrico, s a Gróf katonái halálosan megsebesítik a dalnokot.

- Hallván, hogy Leonora kolostorba akar vonulni, szerelme halála miatt, a Gróf a Castellor melletti Szent Kereszt zárdához siet embereivel a fogadalomtétel hajnalán, hogy elrabolja a lányt. A holtnak hitt Manrico megjelenése lebénítja a meglepett nagyurat, akit aztán Urgel érkező emberei lefegyvereznek.

- A következő napokban a Gróf Castellor vára alá vezeti csapatait, hogy lecsaphasson riválisára és visszaszerezze Leonorát. Eközben katonái elfogják Azucenát, akiben Ferrando felismeri Garzia elrablóját, s akit – miután elárulja (akaratlanul, vagy szántszándékkal), hogy ő Manrico anyja – máglyára hurcoltat, hogy elégettesse.

- A várat a Gróf elfoglalja, de szerelmét nem találja. Manricót és Azucenát magával hurcolja székhelyére, az Aljaferiába, s egy hajnalon éppen parancsot ad kivégzésükre, mikor váratlanul feltűnik Leonóra, s Manrico életéért kezét ajánlja a Grófnak. A Gróf rááll az alkura, ám az a pár pillanat, amíg kiadja a parancsot, elég a lánynak, hogy megigya a gyűrűjébe rejtett mérget.

- Amikor a Gróf Leonora után megy a foglyok börtönébe, a lány a szeme láttára hal meg. Az őrjöngő Góf parancsára Manricót azonnal lefejezik. Azucena a dalnok holtteste fölött vágja a Gróf szemébe, hogy saját öccsét ölette meg.

A fentiekhez alig kellene hozzátenni, ha a másik három főszereplő sorsrajzát vázolnánk föl, az életutak intarziaszerűen fonódnak egymásba.

Vannak a librettónak kulcsmondatai, amelyek a történetben való eligazodás, illetve a szereplők motivációja szempontjából különösen fontosak.

Magától értetődően ilyen az 1409-es évszám, de a „timing” szempontjából talán a legfontosabb a Gróf kérdése Azucenához a Tábor-képben: „Rammenteresti un fanciul, prole di conti, involato al suo castello, son re lustri, e tratto quivi?” (Emlékszel-e egy gyermekre, egy grófi ivadékra, akit elraboltak a kastélyukból úgy tizenöt éve, s oda vittek?).

A szövegkönyvnek ebből a „rejtőzködő” mondatából jó eséllyel megbecsülhetjük a szereplők korát: a gyerekrablás idején Garzia, csak úgy, mint Azucena gyermeke, karonülő csecsemő volt, úgy 2-3 éves. Akkor most Garzia-Manrico 17-20 lehet, bátyja, a gróf pár évvel idősebb, azaz 21-24, Azucena pedig, aki minden bizonnyal fiatalon szült, úgy 32-36.

Két kulcsmondata is van Azucenának, közvetlenül az elbeszélés előtt. Az első: „Ma giovanetto i passi tuoi d'ambizion lo sprone lungi traea!..” (Hiszen, mint fiatal legényt, a becsvágy sarkantyúja messzire űzött!..). A másik, rögtön ez után: „Essa bruciata venne ov'arde quel foco.” (Ott égették meg, ahol most ez a tűz ég!).

Az első Manrico karakteréről, belső világáról tájékoztat sokat sejtetően, a második – minden látszat ellenére – a mű talán legfontosabb mondata, de erről majd írásom legvégén.

Amint látjuk, semmi kuszaság, semmi zűrzavar, a librettóról mintha Occam borotvája nyesegette volna le a fölösleget. Nincsenek titokzatos szereplők, akikről beszélnek, de sosem tudjuk meg, kik ők, mint például Lorenzino a Simon Boccanegrában, vagy Padre Cleto A végzet hatalmában. A hősök mozgása reális és követhető, nem kell motorizált egységeket képzelnünk a színre, mint mondjuk a Végzetben, ahol ilyenek nélkül elképzelhetetlen lenne Melitone oda-vissza száguldása Hornachuelos-Velletri-Hornachuelos útvonalon, amelynek hossza légvonalban is úgy 1500 mérföld. S nincs benne olyan nevetséges képtelenség, mint A puritánokban, ahol a bevezető imádság tenorszólamát az a Lord Arturo énekli, aki csak tíz perc múlva lép nagy csinnadratta közepette színre.

Giovanni Guicciardi
Giovanni Guicciardi, az első Luna gróf
Vajon mi lehet az oka, hogy a Trubadúr előadástörténete során a megismerés szándékát a lekezelő pocskondiázás váltotta föl? Talán az, hogy a mű szokatlanul, szinte a művészettörténeti jövőbe látóan mélyre hatol a hősök pszichológiai jellemzésében, s előadása különös élességel veti fel az előadóművész szerepének, lehetőségeinek és felelősségének kérdését.

Az előadóművész felelőssége, hogy döntsön, milyen szándékkal veszi kézbe az interpretálandó műalkotást. Az opera története során, épp a Trubadúr keletkezését megelőző hosszú, mintegy félévszázados periódusban dalművek sora íródott, amelyekben nem a történet, a jellemrajz volt igazán fontos. Fentiek jól bevált sablonok szerint ismétlődtek műről-műre, a humánum a vokalitásban, az emberi hang szépségében, a hangadás változatosságában, a híres énekes-virtuózok személyiségében jelent meg.

Ha a belcanto-librettók csereszabatos érzelmei és kiszámítható cselszövései felől közelítünk, akkor a Trubadúr világa valóban érthetetlennek és komplikáltnak tűnik. Holott nem az, egyszerűen sokkal mélyebbre nyúl amazoknál és sokkal egyedibb. Hőseinek interpretálásához nem elég a vokális és színpadi patronok eleddig jól bevált alkalmazása, itt már emberábrázolásra van szükség.

Kezdem érteni Slezákot. A Trubadúr ugyanis teljesen úgy néz ki, mint egy bel canto dalmű. A szerző a Rigolettóhoz képest mintha visszalépne, újból van háromrészes ária da capo cabalettával, kevés az együttes, a darab négy hatalmas, vokálisan pompás és nehéz szóló-szerepre épül. A Gróf és Leonóra figurája is olyan megszokottan „belcantósnak” látszik, s ha felületesen vesszük szemügyre, még Manrico gyerekesen hősies karaktere is belefér a sablonba. Gyanút csak Azucena egyszerre démoni és sajnálnivaló személye kelthet, aki, akárcsak Rigoletto a nevét viselő dalművet, kilöki a Trubadúrt a szépéneklés otthonos világából. Hasadt lelke nem írható le a fennkölt szenvedély, a nemes bánat, a hősies önfeláldozás bármi nagyszerű ábrázolásával. Ezek az egyértelmű kifejezések megközelíteni sem képesek Azucena alakját, hiszen annak lényege a marcangoló szétszakítottság. Ö nem énekel háromrészes nagyáriát, semmilyen áriát nem énekel. Amit „Máglya-ária” címen szoktak a mezzoszopránok haknin előadni az előírtnál sokkal lassabban, az sokkal inkább egy kényszeres dúdolás, ami a maga mániákusan ismételt szövegével kínzó Leitmotivként kíséri Azucenát a mű folyamán.

Ha van zűrzavar a Trubadúrban, az Azucena lelkében található. Igen, legnagyobbrészt ez a pokoli zűrzavar ihlette Verdit a mű megírására, s aki ezt a zűrzavart veti az alkotó szemére, az nem alkalmas arra, hogy a darabot előadja, s arra sem, hogy véleményt mondjon róla.

Hiszen, ha nem az avult sablonok szerint nézzük, Manricóról is hamar kiderül, hogy nem egyszerűen szerelmes, szépszavú dalnok, hanem „becsvágytól sarkantyúzott” számkivetett feltörekvő, aki naponként kockáztatja életét, hogy az ellenség fellegvárában szerelmével találkozhasson. Leonora is több szenvedő várkisasszonynál. Ha Manrico feltörekvő, ő épp hogy kitörni vágyik minden áron abból a világból, ahová a dalnok szeretne bekerülni. Nagyjelenete árulkodó példa arra, hogy telik meg Verdi kezén a réginek tűnő műforma új tartalommal. A „Miserere” az ária és a cabaletta közötti olykor semmitmondó „bridge” helyét tölti ki úgy, hogy a jelenet az égbe repül. Érdekes, sehol nem olvastam egy sort sem arról, honnan a férfikar, amely a Misererét énekli? Hogy kerülnek hajnalban a várbörtön közelébe, s miért éneklik a gyászdalt? Tudják előre, mi fog történni? A jelenet zsenialitása annyira lenyűgöző, hogy a darab legelszántabb kritikusainak sem jut eszébe a szituáció szürrealitását az alkotóknak felróni.

Azt Verdi leveleiből tudjuk, hogy eredeti szándéka szerint a Trubadúrban szakítani akart a régi operai formavilággal. Véleményem szerint ezt meg is tette, új eszközei azonban fínomak és észrevehetetlenek. Említettem a „stride la vampa”-t, mint vezérmotívumot. Vannak rejtőzködő motívum-ismétlések is. Azucena kérlelő szavainak G-dur háromnyolcada a Cigánykép végén szinte hangra azonos a következő kép, a Tábor-kép E-durjával, a Gróf és Azucena párbeszéde alatt. „A te véred az én vérem”, énekli Azucena G-durban emitt, s „Manrico vére a te véred”, sugallja a zene E-durban amott. Azucena a Börtön-képben, mielőtt elnyomná az álom, ugyanazt a motívumot énekli, amivel Leonora kezdi a Misererét. Halál-halál. A nyitó-képben Ferrando, a férfi bosszúdémon e-moll háromnyolcadban adja elő félelmes történetét, a Cigányképben Azucena, a női bosszúangyal e-moll háromnyolcadban mormolja maga elé ugyanazt a históriát. Lehet véletlen, de nem hiszem. Új eszközök, s a régiek, soha nem hallott gazdag tartalommal újjáteremtve: a régies látszat ellenére a Trubadúr zeneileg, drámailag gyökeresen más alapokra helyezi a műben változatlan gazdagsággal érvényesülő olasz vokalitást.

„Essa bruciata venne...

A végére hagytam pár szót arról a jelentéktelennek látszó különbségről, ahogy ez a mondat Gutiérreznél, illetve Verdinél elhangzik.

Az operában – nem úgy, mint Guttieréznél – Azucena kunyhója mellett, a drámai konverzáció színhelyén NEM történhetett meg ez a tizenöt éve lezajlott tragédia, mert ezt a jelenetet az alkotók, Verdi és a librettisták Aragóniából Vizcayába helyezték át. Egy ideig azt gondoltam, nemtörődömségből. Ma már meg vagyok győződve, hogy ez a látszólagos hanyagság a mű legfontosabb, legdrámaibb vonalát erősítette: a tragikus kétértelműséget. Ha meggondoljuk, semmi sem bizonyítja, hogy amit Azucena elmesél, igaz. Ami biztos megtörtént, az a szörnyű máglyahalál, ezt Ferrando és Azucena egybehangzó szavai bizonyítják. Az is tény, hogy a kis Garzia eltűnt, de hogy a parázsló gyerekcsontok melyik fiúcska szörnyű végét tanúsítják, ezt nem tudhatjuk. Ha hiszünk Azucénának Garziáét, de miért higgyünk? Miért ne kételkedjünk mi is Manricóval együtt? Az opera alkotóinak ez a mesteri húzása, ahogy egy kis változtatással fölöslegessé teszik a dráma Azucenájának magyarázkodását, újabb szempontot vet föl, ahonnan nézve különösen furcsának tűnik a Trubadúr alábecsülése.

A zenetörténetben kicsit is jártasabb operabarát bármikor utánanézhet a darab nyomainak Verdi levelezésében, s tanúja lehet annak a különleges műgondnak, ahogy a komponista ezzel a neki olyan fontos témával foglalkozott, mindenekelőtt a dráma, a hősök sorsát illetően. No meg egyébként is eléggé elképesztő az érett Verdiről egyáltalán feltételezni, hogy a Rigolettóval szinte egy időben hozzáfog egy zagyva, kusza, értelmezhetetlen libretto megzenésítéséhez. Ugyanilyen hajmeresztő, hogy a lesajnáló ítélkezés azt a Gutiérrezt sorolja be a ponyvaírók közé, aki épp az „El Trovador”-ral írta be magát a legjelentősebb spanyol drámaköltők sorába.

Végezetül, nem a bárgyú tekintélytisztelet, hanem a mű alapos ismerete késztetett „védőbeszédem” megírására, s remélem, velem együtt talán valamivel többen fognak a Trubadúrhoz a befogadás és nem az ítélkezés szándékával fordulni.


Castellar vára ma






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.