Prágai varázslatok
Ha az ember kifelé baktat az életből, a lehető legintenzívebben próbálja meg átélni a hátralévőt.
Legutóbbi, rövid prágai tartózkodásom alatt ez csak részben sikerült. Későn érkeztem meg ahhoz, hogy részt vegyek a 15. Nemzetközi Trebbia Gálán – de tekintettel arra, hogy ez a rangos rendezvény, illetve díj nálunk jószerével ismeretlen, talán mégis indokolt, hogy írjak róla.
Aki Prágában jár, rendszerint eljut a Strahovi Kolostorba, elsősorban annak világhírű könyvtárába. Nos, a komplexum része a hófehér, karcsú Szent Rókus templom is. Ez ad helyet a Miro Galériának. Nevét nem a katalán festőről kapta, hanem a benne működő galéria tulajdonosáról, Miro Smolák úrról.
Ez a galéria a legnagyszerűbbek közé tartozik Prágában. Kiállításai rendívül színesek – láttam már itt Goya-rézkarcokat, együtt Dali utánérzéseivel, mongol népi festészetet, op-art műveket (köztük Vasarelyt is), most épp egy kortárs amerikai festőnő vásznai tekinthetők meg.
Smolák úr 2000-ben alapította a Nemzetközi Trebbia Díjat. Rangjára jellemző, hogy a jelölőbizottságban megtalálható Jiři Belohlávek, vagy hogy az idei díjkiosztó gálára a Prágai Vár Spanyol termében került sor, a Prágai Szimfonikus Zenekar közreműködésével. (A szólisták között szerepelt Miro úr felesége, az ismert szoprán, Alena Miro is.)
A díj a következő kategóriákban kerül átadásra: a kultúra és művészetek támogatásáért; művészeti teljesítményért; a kultúra nemzetközi párbeszédéért; életmű-díj.
Az idei kitüntetettek között akadt USA-beli, német, szlovák, venezuelai, cseh, belga állampolgár. Én leginkább a cseh írók egyik doyenje, Vladimir Páral életmű-díjának örültem.
A záró bankett előtt jótékonysági árverésre került sor, nemzetközileg ismert személyiségek amatőr festményei kerültek kalapács alá, többek között Karel Gott A kávéházban című munkája.
Ha a jeles eseményre nem is jutottam el, másnap Smolák urat üdvözölve részesülhettem a fogadásról megmaradt pezsgők egyikéből…
Este (március 14-én) pedig Dvořák Rusalkája a Národni divadloban. Megvallom, a darab különösen kedves szívemnek – számos rendezést-díszletezést láttam, a legendás Josef Svobodától hármat is, egyre letisztultabbakat, kevesebb színpadi kelléket felvonultatót, az utolsó már szinte csak világítási effektusokkal dolgozott. De egy néhai New York-i barátom szerint Svoboda a Metben csak egy kalaptartóval, egy karosszékkel és fényekkel vitte színre a Forzát – hatalmas sikert aratva.
Ott lehettem egy bécsi előadáson, Beňačková és Nyesztyerenko, de a közönség akkor kezdett el igazán őrjöngeni, amikor megjelent a karmester. Apró termetű öregúr, a palotapincsi is toronymagas lett volna mellette, ám dirigensként óriás. Václav Neumann.
A jelenlegi prágai rendezést még nem láttam. Jiři Heřman munkája, Jaroslav Bönisch díszleteivel emlékezetes és rendkívül konzekvens. Ő is sok fényhatást használ. A színpad fő eleme egy „T” alakú asztal, az esküvői, pompázatos kép alatt orgia színhelye, aztán, ahogy a tragikus végkifejlet közeledik, a színek egyre komorabbak, már szinte csak szürkeskálán. Késsel a kezében kerülgeti egymást a sellőlány és Ježibaba hogy aztán Rusalka megadóan vágja kését az asztalba. De a darab végén a boszorka leple is az asztal mellett hever…
Rendkívül erős az énekesi gárda. A címszerepben Dana Burešová, vidéki évek után közel negyedszázada a prágai társulat tagja. A hang intakt, ha kell, nagy vivőerejű. Nincs olyan meleg színe, mint a Beňačkováénak, vagy a Kaupováénak, de jelentős alakítás.
Ježibaba és az Idegen hercegnő szerepét időnként vállalja ugyanaz az énekesnő, így tett Urbanová, és most Denisa Hamarová. Az övé nem egy sötét, drámai hang, de muzikalitásával, játékával meggyőző tudott lenni.
A Herceget éneklő Aleš Brisceint, ha jól emlékszem, huszonéve Az eladott menyasszony Vasekjaként láttam először. A voce ma kellemes spinto, a karrier nemzetközi (bő évtizede a Párizsi Opera állandó vendége).
A három sellő, a kisebb szerepek alakítói legalábbis korrekt, de többször jó teljesítményt nyújtottak.
Neumann nevét már említettem, de most egy bizonyos Josef Kuchinkáét kell. A tavaly, kilencven esztendősen elhunyt dirigens három évtizeden át volt a Narodni tagja, többször láttam vele a Rusalkát, emlékezetes, amikor egy előadás után sikerült helyet kapnom az Arany Tigrisben – bejött a zenekar négy kürtöse, és improvizáltak. Kuchinka a szó legjobb értelmében vett Kapellmeister volt, a Rusalka zenekarának első forte megszólalásánál, a Boszorkány belépésénél, csal oldalra nézett a rezekre, és azt hittem, a csillár is leszakad.
Most az orkeszter élén bizonyos Zbyňek Müller állt. A szereposztás szerint mint „dirigent”.
Hmmm…