vissza a cimoldalra
2017-11-24
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60141)
Milyen zenét hallgatsz most? (24981)
Momus társalgó (6274)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3855)
Társművészetek (1217)
Kedvenc művek (142)
Kedvenc előadók (2813)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11196)
A csapos közbeszól (94)

A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (369)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2424)
Kimernya? (2594)
Help me! (1079)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1182)
Élő közvetítések (6688)
Operett, mint színpadi műfaj (3379)
Franz Schmidt (2958)
Pantheon (2147)
Bartók Béla szellemisége (238)
Lehár Ferenc (590)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2421)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (933)
Moldován Stefánia (44)
Rost Andrea (1945)
Momus-játék (5368)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

„Csak az igazán fontos dolgokat kell megőrizni” – Archív beszélgetés Pierre Boulezzel
Aradi Péter, 2016-03-26 [ Interjúk ]
nyomtatóbarát változat

Nemrégiben hunyt el Pierre Boulez. 91. születésnapján egy 1988-as, máig érvényes gondolatokat tartalmazó interjújának újraközlésével emlékezünk a zeneszerzőként, karmesterként és esztétaként is fontos nyomot hagyó muzsikusra. Az Aradi Péter által készített interjú 1989. április 2-án hangzott el a Bartók Rádióban, és 1989 júniusában jelent meg nyomtatásban, a Kritikában.

Pierre Boulez   -Ön egyike ama öt zeneszerzőnek (Kurtág György, Ligeti György, Luigi Nono és, Wolfgang Rihm mellett), akiknek művei kiemelt helyet kaptak a Wien mModern elnevezésű bécsi kortárs zenei fesztiválon, 1988 novemberében. Véleménye szerint melyek azok a közös vonások, amelyek alapján éppen önökre esett a rendezők választása?

   -Azt hiszem, nincsenek bennünk közvetlenül megragadható közös vonások, hiszen öt különböző személyiségről van szó. Úgy gondolom, a fesztivál szervezői éppen arra törekedtek, hogy képet adjanak napjaink zenéjéről – ha egyelőre nem is egészen átfogót, de amit a következő fesztiválok teljesebbé tehetnek – , olyan zeneszerzők műveit megszólaltatva, akiket koruk jellegzetes képviselőinek tartanak. Minden korszakban több ilyen van, harminc évvel ezelőtt például rendezhettek volna egy fesztivált Stravinsky, Varèse és mások műveiből, akiket szintén csak annyiban lehetne közös nevezőre hozni, hogy mindnyájan hatottak koruk zenéjére.

   -Az említett öt zeneszerző közül ketten magyarok: Kurtág György és Ligeti György. A fesztiválon részt vevő muzsikusok között ugyancsak sok magyart találunk. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a magyar zene – és most elsősorban a kortárs zenére gondolok – ilyen fontos szerepet játszik és ilyen nagy elismerésnek örvend Európában, vagy a magyar művészek nagy száma csupán Ausztria és Magyarország földrajzi és kulturális közelségének tudható be?

   -Mindkét – egyébként nagyjából velem egykorú – magyar zeneszerző munkásságát igen jelentősnek tartom. Egyiküket, Ligetit, nagyon korán fölfedezték, hiszen 1956 óta Nyugaton él. Kurtágot sokkal később ismerték meg, mivel ő Magyarországon maradt, és így egy ideig némileg el volt vágva a nyugati zenei élettől, de aztán – ha viszonylag későn is – felismerték az értékeit. Így hát természetesnek és helyesnek tartom, hogy mindkettőjük műveit játsszák. Persze el lehetett volna képzelni azt is, hogy egyik évben Ligetit, a másikban Kurtágot játsszanak, ily módon kitágítva a magyar zene jelenlétét, s nem egyetlen évbe összesűrítve, de nem hiszem, hogy ennek különösebb jelentősége lenne. Az a lényeg, hogy e két valóban fontos zeneszerző életműve méltó figyelmet kapott.

   -Véleménye szerint mi az oka annak, hogy Bartók zenéje teljesen hiányzik a programból, ezzel szemben osztrák kortársaitól, Schönbergtől, Weberntől, Bergtől sok mű elhangzik a fesztiválon?

   -Tudja, Bartókot sokkal többen játsszák, mint mondjuk Schönberget, mert zenéje bizonyos szempontból könnyebben befogadható. Most például éppen Londonban van egy nagy Bartók-fesztivál, ahol Solti György vezényel minden zenekari koncertet. Bartókkal kapcsolatban tehát nincs annyi pótolnivalónk, hiszen naponta játsszák a műveit. A csodálatos mandarin szvit, valamint zongoraversenyei – különösen a harmadik – és hegedűversenye a leggyakrabban játszott művek közé tartoznak. Azt hiszem, ő valóban bekerült az állandó repertoárba. De ha erre ön azt mondja, hogy legalább egy művét azért beiktathatták volna a programba, én ezzel teljesen egyetértek. Arra azonban nem tudok válaszolni, hogy miért nem tették meg, minthogy a fesztivált nem én szerveztem.

   -Természetesen nem. Én csupán a véleményére voltam kíváncsi. Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy pályája elején nagy hatással volt Önre Bartók, de később ez a hatás csökkent. Vajon miért?

   -Bartók zenéje számunkra is érthetőbb, könnyebben megközelíthető volt 1945 körül, mert az ő zenei nyelve csak kiterjesztése volt egy általunk ismert és megszokott tonűális, modális nyelvnek, amely sok tekintetben közel állt egyfajta klasszikus írásmódhoz. Ettől ő alapvetően nem tért el, de például nagy ritmikai vitalitás jellemezte, s e tekintetben több újat hozott, mint a bécsi iskola. Ez annak köszönhető, hogy Bartók – akárcsak Stravinsky – elmélyülten foglalkozott a népzenével, amely sokban különbözött a nyugati zene hagyományaitól. Számomra ezért volt érdekes egy olyan hatást is befogadni, amely a megszokott szférán kívül esett. A továbbfejlődéshez azonban más hatásokra is szükségem volt, olyan kérdésekben, amelyek megoldásához Bartók még kiindulópontot sem adhatott.

   -Ön 1975 óta vezeti Párizsban az IRCAM-ot, az Akusztikai-Zenei Koordinációs Kutatóintézetet, amely 1977 óta a Pompidou Központban működik. Milyen kutatásokat végeznek itt? Miben áll az akusztikai és miben a zenei kutatás, ha egyáltalán el lehet választani a kettőt?

   -Időnként el lehet választani őket. Az akusztikai kutatások keretébe tartozik például a termek akusztikai viszonyainak, a hangszerspektrumoknak a vizsgálata – néha tehát kimondottan elméleti jellegű kérdések, amelyek nem érintik közvetlenül a muzsikusokat, mégis befolyásolják azt, hogy hogyan szólal meg a zene. A zenei kutatások először is hangokra irányulnak: hogyan lehet előállítani szintetikus hangokat? Ez persze önmagában nem elég, a hangokat össze kaell kötni egymással, ehhez szükség van egyfajta nyelvre. Azt is vizsgáljuk, milyen kapcsolat van e nyelv és a hangszerek között, s hogyan szervezi és irányítja a nyelv a hangszereket. Van tehát egy elméletibb, elvontabb része, maga a nyelv, s vele kapcsolatban – hiszen kölcsönös hatásról van szó – a gyakorlati oldala: hogyan lehet szintetikus „húros” hangszereket készíteni, például szintetikus hegedűhangokat létrehozni, amelyek szintén részei az alkotási folyamatnak? A mérnökök, technikusok, feltalálók, illetve a muzsikusok közötti együttműködés nem mindig zökkenőmentes, mert nem rendelkeznek azonos fokú zenei, illetve tudományos műveltséggel. Emiatt néha elég nehézzé válik a közös munka, ami pedig nélkülözhetetlen, ugyanis a zenészeknek egyes kompozíciós problémák megoldásához feltétlenül szükségük van műszaki képzettségű emberek segítségére, akik másképp közelítik meg a problémákat, s ez nagyon hasznos lehet a zenészek számára, mert a technikusok olyan megoldásokat találhatnak, amelyek a zenészeknek esetleg eszükbe sem jutnak, vagy pedig túl bonyolultan képzelnek el valamit, amit sokkal egyszerűbben is meg lehet valósítani. Ilyen fajta párbeszédet kell tehát létrehozni köztük.

   -Az IRCAM-ban folytatott kutatások közül melyek a legfontosabbank az Ön számára, mivel foglalkozik a legintenzívebben?

   -Ami a leginkább foglalkoztat, az a hangok létrehozása vagy átalakítása egy tényleges időben, vagyis a koncert ideje alatt. Nem szeretem ugyanis, ha valaminek az eredménye csak sokkal később mutatkozik meg, szeretem kontrollálni, amit csinálok, ugyanakkor persze némi előrelátás is szükséges. Elsősorban az ember és a gép, illetve a régi és az új technika közvetlen kapcsolata érdekel. A mai technika i fejlődés révén ez lényegesen könnyebbé vált, hiszen a különböző berendezések sokkal nagyobb teljesítményre képesek, mint korábban. Az izgat, hogyan lehet – minden technikai felszerelés ellenére – megőrizni a muzsikus, az előadó közvetlen gesztusát, amely egy kottából indul ki, azt valamilyen módon mindig deformálja, vagy egy impulzussal, vagy éppen visszafogva, mindenesetre módosítja a látott sémát. Ez az, ami nagyon érdekes egy előadásban: ha megszüntetjük ezt a közvetlen kapcsolatot az előadói gesztus és az előadói idő között, ezzel a zene igen sokat veszít. Én ezért nagyon fontosnak tartom ezért olyan technikák kifejlesztését, melyek lehetővé teszik az előadó gesztusának és gondolatának megőrzését, abban a pillanatban, amikor játszik.

   -Mennyire kell jártasnak lennie egy zeneszerzőnek a számítástechnikában és egyáltalán a legmodernebb technikákban, ha elektroakusztikus műveket akar komponálni?

   -Nem köteles részletekbe menően ismerni mondjuk a számítástechnikát, nem lehet elvárni tőle, hogy programokat írjon vagy találjon ki. Persze van néhány ilyen zeneszerző, de ez inkább a kivétel. Általában van egy asszisztensük, aki úgy segít nekik, hogy zenei elképzeléseiket lefordítja a számítástechnika nyelvére. A lényeg az, hogy némi tanulás után megértsék magukat a módszereket. Ha én elsajátítom a hangszerelés tudományát, nem kell tudnom, mondjuk oboán játszani, vagy oboát készíteni, vagy az oboa hangját akusztikailag elemezni, erre nincs is szükségem. De ismernem kell ennek a hangszernek minden hangzásbeli, kulturális és esztétikai vonatkozását. Ha tehát az elődök partitúráinak tanulmányozása révén mindezt már magamba szívtam, ez egy biztos alapot nyújt, amelyből le tudok szűrni valamit a magam számára, mert ismerem a hangszeres metódusokat. Miután magamévá tettem egy metódust, egy gondolatmenetet, ezt alkalmazni tudom az alkotásban, s így sokkal többet tudok kihozni belőle, mint a számítástechnika beiktatása nélkül.

   -Azt azért tudni kell, hogy mire képes, milyen lehetőségeket rejt egy számítógép, nem?

   -Természetesen. Ezt nem lehet egyik napról a másikra megtanulni, bizonyos képzettség szükséges hozzá. Ismerni kell a számítógép nyújtotta lehetőségeket, a kézi komponálástól – ha nevezhetem így – meglehetősen eltérő módszereket. A kézi komponálásnál a zeneszerző állandóan rövidre zár, ami azt jelenti, hogy az általa legjobbnak tartott megoldást választja. A gépnek viszont nincs ilyen jellegű intelligenciája. Ha azt mondom, találjon nekem egy megoldást, száz megoldást fog kiadni, vagy ezret, vagy csak kettőt. Én elfogadhatom mindkét megoldást, és beépíthetem az alkotásomba, vagy a száz lehetőség közül kiválaszthatom a legmegfelelőbbet, s ezeket mintegy tölcsérbe töltve eljutok a megoldáshoz. Tehát rövidre zárás helyett a fokozatos szűkítés módszerével élek. Ez benne az érdekes. Ha veszek például állandóan és egymástól függetlenül ismétlődő periódusokat, s ezekre ablakokat nyitok, biztos, hogy valami érdekes jön ki belőle. Ez egy informális struktúra, szemben a „kézi” – vagyis formalizált, redukált, eseményjellegű struktúrákkal. A számítógép révén viszont nem eseményjellegű, informális struktúrákat lehet előállítani. A felhőkhöz hasonlíthatnám ezt. Fölnézünk az égre, és megállapíthatjuk, hogy az adott pillanatban milyen alakú felhőket látunk, majd megfigyelünk egy eseményt az utcán, például egy elhaladó autót. Az autó elment, ismét fölnézünk az égre, s nagyjából ugyanazt a fajta struktúrát látjuk, mint az előbb, bár időközben változott, de nem változott meg alapvetően. Ez egyszerűen egy forma, amely egy bizonyos informalitás keretén belül változott. Ez a különbség a nem eseményjellegű eljárás és a zeneszerző eseményjellegű eljárása között, aki saját maga valósítja meg az elképzelését. Természetesen össze lehet kötni a kettőt. Az esemény elindíthatja a nem eseményt, vagy éppen fordítva, megszüntetheti. A kettő összekötése hihetetlen mértékben gazdagítja az alkotókészséget.

   -Véleménye szerint elképzelhető, hogy az elektroakusztikus vagy elektronikus zene fokozatosan ki fogja szorítani a hangszeres zenét?

   -Nem, éppen azt mondom, hogy a kettő együtt él. A hangszeres zene hangilag nagyon gazdag – tudja, egy 110 tagú zenekar által produkált hangzást nagyon nehéz lenne szintetikus eszközökkel reprodukálni. Még nem találták meg azt az eszközt, amellyel ilyen hangzást minden véletlen elemével együtt pótolni lehetne. Úgyhogy e tekintetben aggodalomra semmi ok: az egyik módszer nemhogy megszüntetné, inkább kiegészíti a másikat.

   -Ön 1976-ban létrehozta saját együttesét, Ensemble InterContemporain néven. Mit takar ez az elnevezés?

   -A „Contemporain” arra utal, hogy kortárs zenét játszunk, az „Inter” pedig az interdiszciplinaritást fejezi ki. Vannak olyan muzsikusaink, akik nemcsak játsszák a kortárs zenét, de tanítani is tudják, előadásokat tartanak, egyfajta propagandát kifejtve a zene népszerűsítése érdekében. Mások kísérletezni szeretnek, ők az IRCAM-ban dolgoznak, s például a hangszeres lehetőségek kiszélesítésével foglalkoznak, ami akár a hangszerek módosítása, akár számítógépek közbeiktatása révén elképzelhető. Az interdiszciplináris jelleg tehát abban mutatkozik meg, hogy a muzsikusok a klasszikus XX. századi és az új művek előadásán kívül a tanításban, a kutatásban vagy egyéb területeken is nagy munkát végeznek.

   -Azt olvastam egy interjújában, hogy az Ön számára egy mű akkor jelent valamit, ha olyan, mint egy labirintus, vagy mint egy megoldandó rejtély, amelyet nem lehet egyetlen alkalommal teljes egészében megismerni. A kortárs zeneművek nagy részéről – legalábbis az átlag zenehallgató szemszögéből – ez elmondható, hiszen többnyire hiányzik belőlük a hagyományos értelemben vett dallam, vagy ha van is, nem olyan fülbemászó, hogy első hallásra meg lehetne jegyezni. De azt hiszem, Ön nem egészen erre gondolt…

   -A melódia nemcsak a kortárs zenében ragadható meg nehezebben, gondoljon csak a Wagner-operákra: ott sem könnyebb megjegyezni a melódiákat – kivéve talán a híres éjszaka-motívumokat – , nem hiszem, hogy operái gyorsabban befogadhatók, már csak szövevényes cselekményük miatt sem. Úgy gondolom, nemcsak a zene formai elemei játszanak itt szerepet, hanem magát a zene szókincsét is föl kell ismernünk minden egyes alkalommal. Az akkordokat rögtön azonosítani tudjuk, ezek ugyanis úgynevezett osztályozott zenei elemek. Azonban az újabb zenei nyelvben, már Schönbergtől kezdve, megszűnik az akkordok szerepe, nincsenek is osztályozva, ahhoz, hogy fölismerjük, hallani kell őket, akár többször is. Ez okozza a nehézséget. A már kialakult és megszokott formai és tartalmi rend helyett a kortárs zene esetében magában a műben jön létre a rend, s ez megnehezíti a megértést.

   -Vajon ahhoz, hogy élvezni és értékelni tudjuk a modern zenét, szükséges-e ismernünk a klasszikus zenét, vagy éppen ellenkezőleg, ez csak gátolja a befogadást, mert hajlamosak vagyunk ehhez hasonlítani, ezt tekinteni mércének?

   -Azt hiszem, ez attól függ, hogyan hallgatjuk a klasszikus zenét. Ha zárt, megmerevedett, halott zenének tekintjük, nehéz e „celofánba burkolt” zene és a mai zene között bármiféle kapcsolatot találni. Pedig egy klasszikus műben éppen azt kell megkeresni, hogy mivel kapcsolódik a mához, nem szabad hideg távolságtartással szemlélni. Az aktív hallgató keresi ezt a kapcsolatot: a történelmet élő, nem pedig halott dolognak tekinti. Akkor pedig semmi oka, hogy megtagadja vagy elfelejtse a kultúráját. Azt szoktam mondani, hogy nem vagyok a könyvtárak ellensége, a könyvtárak léteznek, de nem szabad hagyni, hogy uralják az ember életét, s tudni kell időnként elégetni őket. Olyanok, mint a főnix, amely újjászületik hamvaiból – utána másképp látjuk. A könyvtáraknak mindig lángokban kellene állniuk, s közben hamvaikból folyamatosan újjá kéne születniük. Így, és csakis így lehetnek érdekesek.

   -1970-ben, amikor a BBC Szimfonikus Zenekarral Budapesten járt, egy magyar kritikus, Pernye András a következőket írta Önről: „Pierre Boulez vezénylésében és a zenéhez való viszonyában az az utánozhatatlan, hogy számára Alban Berg vagy Stravinsky éppúgy klasszikus, mint – adott esetben – Beethoven.” Egyetért ezzel a megállapítással?

   -Igen, tökéletesen. Ők valóban klasszikusok, életművüket beteljesülésnek tartom, és ugyanolyan világosan érzem, mint azokat, amelyekkel fiatal koromban találkoztam. Természetesen mindenki Beethovenen nevelkedett, Stravinskyt én is sokkal később, 19-20 éves koromban fedeztem fel. Teljesen magamban szívtam zenei nyelvüket, alkotói módszereiket, így az interpretációjuk sem okoz különösebb gondot számomra.

   -Kik azok a zeneszerzők, akik a legnagyobb hatással voltak Önre, s akiket a legfontosabbaknak tart?

   -A válaszom nagyon banális lesz. Azok a zeneszerzők, akik mindenkire hatnak: Bach, Mozart, Beethoven, Wagner, Schönberg, Stravinsky, stb., stb. A szokásos névsor. Viszont fontos, hogy az ember képes legyen dialogizálni velük, tanulni tőlük. Egyszerre van bennük valami, ami akkor, az alkotás pillanatában előre nem látható, visszatekintve mégis logikus és magától értetődő. Ha erre mindenki képes lenne, nem volnának másoknál tehetségesebb emberek. Ezek az emberek nemcsak tehetségesebbek: önálló gondolataik vannak, s zeneszerző elődeik műveiből tudatosan szűrik le a maguk számára, amire szükségük van, s képesek dialógust teremteni. Számomra ez a fontos, nem a nevek.

   -Esetleg olyasmit is észre lehet venni az elődök műveiben, ami nekik eszükbe sem jutott?

   -De mennyire! Könnyen elképzelhető, hogy egy zeneszerző gondolt valamire, de nem számolt a lehetséges hatással, mert spontán módon, ösztönösen jött belőle. Később valaki felfigyel rá, s úgy ítéli meg, hogy ennek ma nagyobb hatása van, mint a maga korában, mert a szerző megelőzte a korát, amely nem volt még elég érett ahhoz, hogy észrevegye vagy befogadja az adott gondolatot. Így ma ezt energikusabban és produktívabban lehet továbbvinni.

   -Egy interjújában Ön egyszer azt mondta, hogy a versek megzenésítéséről vallott nézetei Mmeglehetősen eltérnek a szokványostól. Mi az Ön elgondolásának a lényege?

   -Nemcsak az a célom, hogy a zenével „elmondjam” a verset. A tartalmán kívül engem a hangzása is érdekel, s ezt is megpróbálom visszaadni a zenében. Ezenkívül lényeges szerep jut a vers szerkezetének is, különösen olyan költőknél, mint amilyen például Mallarmé, akinek gondosan fölépített, szigorúan megszerkesztett verseiben a szavak, a rímek, a szótagszám kiválasztását alapos mérlegelés előzi meg. Ilyen verseket nem lehet egyszerűen a zene felületén lebegtetni. Nagyon fontos, hogy a zene szerkezete megfeleljen a vers szerkezetének, s hogy ez a megfelelés többrétegű legyen. Ahogy az ember egyre mélyebbre hatol a költemény megértésében, olyan mértékben jut el a zene egyre mélyebb megértéséhez is. A zene segít a vers megértésében , a vers pedig a zenéében, a viszonyuk tehát kölcsönös.

   -Mire gondol, amikor saját műveit hallgatja? Nincs olyan érzése, hogy ma másképp írná meg őket? Más szóval: hogyan viszonyul régebbi műveihez?

   -Ha valóban befejezett művek, tehát már semmi hozzátennivalóm nincs, bizonyos távolságból tudom szemlélni őket, s majdnem úgy előadni, mint másnak a műveit, de csak majdnem, hiszen azért megmaradnak az emlékezetemben az alkotás egyes mozzanatai. Ezzel szemben, ha egy művemet befejezetlennek érzem, ha úgy gondolom, hogy nem érte el a célját, újra és újra előveszem, s addig dolgozom rajta, míg el nem jutok a kívánt eredményig.

   -Ez gyakran előfordul?

   -Hogyne, nagyon sokszor.

   -Egy körülbelül másfél évtizeddel ezelőtti interjújában olvastam egy nagyon értédekes gondolatát, mely szerint azok a kultúrák, amelyek túl sokat foglalkoznak a múltjukkal, előbb-utóbb elsorvadnak. Ma is fenntartja ezt a véleményét?

   -Igen. Nézetem szerint a túl súlyos memóriával rendelkező kultúrák általában elhalnak. Az ókorban például a római kultúra egy adott pillanatban már annyira túl volt terhelve a görög kultúrával és a sajátjával, hogy egyszerűen ennek a hajónak el kellett süllyednie. Úgy gondolom, hogy a legéleterősebb kultúrák képesek föláldozni örökségük egy részét, mert tudják, hogy elegendő erejük van a megújuláshoz. Amúgy nem lehet mindent megőrizni, különösen ma, amikor olyan mennyiségű tárgy halmozódik fel, amit már számba sem lehet venni. Csak az igazán fontos dolgokat kell megőrizni. Egy erős kultúra habozás nélkül képes szakítani és tiszta lappal újrakezdeni. A hanyatló, végét járó kultúra igyekszik mindent megőrizni, mert fél, hogy különben eltűnik. És minél inkább konzervál, annál inkább eltűnik.

   -Annak idején a nagy francia forradalmat hozta fel pozitív példáaként. Tudna jelenkori példát is említeni?

   -Az afrikai kultúrák egy része ilyen. Mi sajnáljuk, hogy eltűnnek az ősi afrikai hagyományok, de számukra ez nagyon fontos, hiszen nem maradhatnak örökre ebben a hagyományos kultúrában. Némi túlzással azt mondhatnám, hogy a törzsi fázisból rögtön az ipariba mennek át. Valami tehát nem stimmel ebben a fejlődésben, hiszen a két állapot között óriási szakadék tátong: mesterségesen rombolják le eredeti kultúrájukat, s állítanak a helyébe egy olyat, amely a hagyományaiktól teljesen idegen. Ezért ezeknek az országoknak a helyzete meglehetősen nehéz és bizonytalan.

   -Én egy kis ellentmondást érzek itt: ezek az országok szakítottak a hagyományaikkal, mégis a legfejletlenebb és legkevésbé dinamikus országok közé tartoznak.

   -Vannak országok, amelyeknek sikerül áthidalniuk ezt a problémát. Japán például ősi kultúrájának sok fontos vonását meg tudta őrizni, s úgy tette magáévá a nyugati kultúrát, hogy közben nem rombolta le a sajátját. Ez nagyon ritka. Ők nem rabjai a saját kultúrájuknak, s amit megőriznek belőle, az nem akadályozza meg őket a gyors fejlődésben. Aki járt Japánban, láthatta, hogy a hagyományok nyomai mindenhol fölfedezhetők, ugyanakkor nem hagyják, hogy az emlékek uraljanak mindent.

   -A mi európai kultúránk tehát ebből a szempontból nem jó úton halad?

   -Talán cinikusnak hangzik, amit mondok, de a második világháború szörnyű pusztítása egyszerűen kikényszerítette az újjászületést, különösen egy olyan országban, mint Németország. Persze, nem azt akarom mondani, hogy ehhez egy háború szükséges.

   -A zenéhez visszatérve, végezetül hadd kérdezzem meg: mikor láthatjuk-hallhatjuk Önt ismét Magyarországon?

   -E pillanatban nem szerepel a terveim között, nincs is most ilyen megállapodásom a magyarokkal.

   -De elfogadna egy meghívást?

   -Természetesen. Eddig mindig a BBC zenekarával jártam ott, utoljára talán 1976-77 közrül, pedig akkor már nem voltam a zenekar állandó karmestere, de megkértek, hogy vállaljam el a turnét. Kellemes emléket őrzök a magyarországi koncertjeimről, úgyhogy szívesen visszatérnék.

Köszönöm a beszélgetést.

Bécs, 1988. november 15.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zeneműtára

Olivastro együttes
"Kora reneszánsz chansonok és liturgikus dallamok"

18:00 : Budapest
BMC, Könyvtár

Szalai Éva (zongora)
Házigazda: Tóth Endre
"Táncok és dalok - eredetik és átiratok"
ROBART SCHUMANN - CLARA SCHUMANN: Liederkreis (Dalciklus), Op.39
– In der Fremde (Idegenben), Op.39 No.1
– Intermezzo, Op.39 No.2
– Die Stille (Csönd), Op.39 No.4
– Mondnacht (Holdas éj), Op.39 No.5
– Schöne Fremde (Szép idegen), Op.39 No.6
– Frühlingsnacht (Tavaszi éj), Op.39 No.12
ROBERT SCHUMANN: Davidsbündlertänze (Dávid-szövetségi táncok), Op.6
GRIEG: Dalok (a szerző zongoraátiratai) Op.52
– Modersorg (Egy anya gyásza), Op. 15, No. 4
– Det forste mote (Az első találka), Op. 21, No. 1
– Du fatter ej Boigemes evige Gang (A költő szíve), Op. 5, No. 2
– Solveigs Sang (Solveig dala), Op. 23, No. 18
– Kjaerlighet (Szerelem), Op. 15, No. 2
– Gamlemor (Öreg anya), Op. 33, No. 7
KODÁLY: Marosszéki táncok

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Eckhardt Gábor (zongora), Déri György (cselló), Borbély Mihály (klarinét)
BEETHOVEN: B-dúr („Gassenhauer”) klarinéttrió, Op.11
BRUCH: Nyolc darab, Op.83/1-4
BRUCH: Nyolc darab, Op.83/5-8
BRAHMS: a-moll trió, Op.114

19:00 : Budapest
Erkel Színház

ROSSINI: Olasz nő Algírban

19:00 : Budapest
Felsővízivárosi Szent Anna Plébániatemplom

Almásy László Attila (orgona)
J.S. Bach, Max Reger, Jean Langlais és Liszt Ferenc művei

19:00 : Budapest
Benczúr Ház

Gódor Erzsébet (cimbalom)
"Az ezerszínű cimbalom"
Gódor Erzsébet cimbalomestje
Scarlatti, Mozart, Liszt, Debussy, Rachmaninoff, Bartók, Piazzolla és kortárs magyar szerzők

19:00 : Budapest
ERőMŰVHÁZ - Erzsébetvárosi Összevont Művelődési Ház

Novák Zita, Mihályi Éva, Mohácsy Orsolya, Puskás Ticia, Kovács Péter, Keskeny Ferenc (hegedű), Ludmány Dénes, Barát Adrienn, Horváth Ágnes (brácsa), Kádi Erika, Háry Péter, Balog Endre (gordonka)
Házigazda: Zelinka Tamás
"Kodály - Dohnányi Emlékév Koncertsorozat/2A"

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Vass István (zongora)
km.: Hegyes Ádám (zongora)
BEETHOVEN: Op.26 Asz-dúr szonáta
BARTÓK: Zongoraszonáta
BACH: Olasz koncert BWV 971
MOZART: d-moll zongoraverseny K.466

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Sonus Ütőegyüttes (művészeti vezető: Szabó István)
Markus Bellheim (zongora)
Horváth István (tenor), Alexandru Agache (bariton)
A Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Farkas Róbert
Nyugat-afrikai ütőhangszeres zene
LIGETI: Zongoraverseny
MUSZORGSZKIJ: Egy éj a kopár hegyen
BARTÓK:Cantata profana, BB 100
19:00 : Gödöllő
Királyi Váró

Scheuring Kata (fuvola), Kovács Gergely (zongora)
POULENC: Szonáta
HINDEMITH: 8 stücke für flöte allein
TAKTAKISHVILI: Szonáta
DOHNÁNYI: Ária
DUTILLEUX: Szonatina
A mai nap
született:
1690 • Charles Theodore Pachelbel, zeneszerző († 1750)
1868 • Scott Joplin, zeneszerző, zongorista († 1917)
1934 • Alfred Schnittke, zeneszerző († 1998)
elhunyt:
1982 • Házy Erzsébet, énekes (sz. 1929)