vissza a cimoldalra
2018-07-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60969)
Momus társalgó (6348)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2278)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4053)
Társművészetek (1259)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11286)
A csapos közbeszól (95)

A díjakról általában (1033)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (951)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4309)
Operett, mint színpadi műfaj (3648)
Karmesterekről, karmesterségről-"úgy általában" (633)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2811)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (746)
Élő közvetítések (7310)
Balett-, és Táncművészet (5534)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1443)
Franz Schmidt (3156)
Gaetano Donizetti (951)
Miklósa Erika (1224)
Kedvenc magyar operaelőadók (1085)
Momus-játék (5503)
Kimernya? (2729)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Elhunyt Nikolaus Harnoncourt
- vape -, 2016-03-07 [ Kommentár ]
nyomtatóbarát változat

Nikolaus Harnoncourt 1964-ben új időszámítás kezdődött vén kontinensünk zenei interpretációtörténetében. Akkor jelent meg ugyanis a Nikolaus Harnoncourt irányította Concentus Musicus Wien kamarazenekar lemeze, amelyen Bach 6 Brandenburgi versenye hallható eredeti hangszereken, autentikus előadásban.

1829 óta, amikor Mendelssohn előadta az egyre hírnevesebb szerző akkorra teljes feledésbe merült Máté passió című művét, minden bizonnyal ez volt a második legjelentősebb lépés a régi korok zenéinek feltámasztása felé vezető úton.

Az évszámok azért inkább csak jelképesek, természetesen mindezek nem előzmények nélkül történtek, a nevezetes év előtt is játszottak Bachot, és persze más régi zenét is. (Gondoljunk csak Händel Messiásának századok óta töretlen diadalmenetére.) A múlt század hatvanas éveiben pedig megszállott fanatikusoknak már hét évtizedes gyakorlata volt elmúlt korok műveit előadni valóban eredeti hangszereken, de szórványos, gyakran nem túl alaposan végiggondolt kísérleteik nem ütötték át a későromantikában kialakult előadási stílushoz szokott nagyközönség érdeklődésének vasbeton falát.

Ahhoz kellettek az addig soha nem látott sebességgel bekövetkező mozgások az 50-es 60-as években a társadalom, a tudomány, a technika és a kultúra területén. Hogy Harnoncourt egyáltalán megalakíthassa zenekarát 1957-ben. Lemezük is jelent meg rögtön ezután, de hét év múlva valami más történt. A Telefunken, egy nagytekintélyű lemezkiadó cég látta meg a fantáziát, értsd üzleti lehetőséget egy addig szinte észrevehetetlen előadói magatartás széles vásárlóréteg elé terítésében.

És nem választottak rosszul. Mert azzal, hogy Harnoncourt, a valóban nagyszerű zenész, tudományos elkötelezettséggel látott neki a mind a hangszerek kiválasztásához, mind a rajtuk valójátékmód megértéséhez, mindpedig a zenék előadásmódjának tanulmányozásához, valami újat hozott. Kiküszöbölte az addigi próbálkozások talán legnagyobb hibáját, a határozatlansági tényezőt: addig a hangszerek többé-kevésbé régiek voltak, ám a játékstílus nem annyira.

Minden törekvése ellenére Harnoncourt gyakran kényszerült kisebb-nagyobb megalkuvásokra mindazokon a területeken, amit az előbbiekben felsoroltunk, de egy idő után már nem is igazán törekedett a szigorúan tudományos eredetiség megfoghatatlan ideájának elérésére. A társakra, tanítványokra, követőkre várt, hogy az elkövetkező évtizedekben kiteljesítsék azt, amit ő elkezdett: még megalapozottabb ismeretek birtokában élményszerűen megszólaltatni Monteverdi, Vivaldi, Bach, Händel és a többiek életművét.

De az ő úttörő életműve nem csak a fantaszta kísérletezőé, - és ami talán még rosszabb – a szárazon értekező tudósé! Kiváló előadó is volt, nemcsak elismerendő, csodálható is. Szívesen hallgatjuk az Orfeót, a Bach kantátákat, a Négy évszakot, az Op. 12 concertóit a Concentus Musicus előadásban, bár lehet, hogy igazán nagyra már nem az ő felvételeit tartjuk.

A kezdeti sikerek után Harnoncourt nem pihent, mindvégig fáradhatatlanul tanult, zenei horizontja szélesedett, korok, műfajok nem jelentettek akadályt. Valószínűleg a huszadik század – és ez már önmagában is érték – legelképesztőbb méretű és változatosságú előadói életművét hagyta maga után, amelynek hatása óriási és megkerülhetetlen.

Gambán, csellón Bachot játszott, zenekarainak a reneszánsztól a huszadik század első feléig bezárólag majd minden jelentős, vagy kevéssé jelentős zeneszerző, irányzat a repertoárjára került egészen az operettig. Egyéni látásmódjával mindenkiben talált valami új szögből láttatni valót, amire rá lehetett csodálkozni: ezt így is lehet?

Ezek gyakran felszínes megoldásoknak tűnnek, és igen, hogy igazán mélyre hatoljon, az így nem mindig adatott meg neki, de ezen a ponton idézzük őt: „Minden muzsikus elolvashatja a zenét, tanulmányozhatja a kort és törekedhet a korrektségre. De számomra a kérdés mindig az, miért írt a zeneszerző az adott módon. És ez az, ami sohasem hagy nyugton: a tartalom, nem a forma.”

Most valami személyeshez érkeztünk. Szerencsém volt Harnoncourt-t 2007 decemberében Budapesten hallani, amikor három Bach kantátát vezényelt a Concentus Musicus és az Arnold Schönberg Choir élén. Engedtessék meg, hogy felidézzem, amit akkor írtam:

Ha esetleg azok után, hogy Herreweghe, vagy egy-két régizenei produkcióval Gardiner is megfordult nálunk, valaki azt hitte volna, hogy most már Harnoncourt csak egy a sok közül, hát tévedett.

Tele volt a nagy hangversenyterem. Így karácsony előtt három olyan Bach-kantáta, amely az utolsó két novemberi és az első adventi vasárnapra íródott, amúgy is vonzó lehet, de Harnoncourt neve is fogalom ma már. Félő volt, hogy esetleg valóban csak a neve az. De nem.”

Mi Harnoncourt titka? Hogy ma már tényleg túl van a szigorúan tudományos autentikusság utolérhetetlen délibábjának kergetésén – kis zenekar, fiúszopránok stb. –, miközben azért hallhattunk tolótrombitát és violino piccolót (terccel magasabbra hangolt kis hegedűt) is. Kialakított egy olyan előadásmódot, amely a kezdetek gyermekbetegségeit már leküzdötte, és amely olyan gazdag hangszínekkel, frazeálással, dinamikai árnyalatokkal igyekszik ezeket a remekműveket megszólaltatni, amelyeket Bachhoz egyedül méltónak érezhetünk. Illetve dehogy igyekszik itt bárki, megszólal minden. Gondoljunk csak vissza a 140. kantátában hallható – orgonaváltozatban is jól ismert – Zion hört die Wächter singen korál hegedű-brácsa unisono szólamának arra a gazdag dinamikai és frazeálási eszközökkel kidolgozott elővezetésére, amelynek tanulmányozására, hogyanjainak, miértjeinek megértetésére egy egész régizenei kurzust lehetne szánni. Vagy arra a csodára, amit a 36. kantáta első részét záró korál zenekar-kórus összjátékakor dinamikai és hangszínbeli kifejezésben hallottunk. Na, ezek voltak a torokszorító pillantok.

Viszont arra, amit a Wachet auf nyitótételében hallottunk, még pesties kifejezés sincs. Amit itt a kórus művelt, az elképzelhetetlen szinten lebegett minden fölött, amit eddig arról gondolhattunk, mit tudhat egy harminchat tagú éneklő társaság. A szoprán szólam nem valamiféle kirívóan hangos, éles hangszínnel próbálta a korált kiemelni, hanem mezzoforte erősséggel, éteri módon megszólaltatva, így az nem egyszerűen kiemelkedett a többi szólam közül, hanem valahogy úgy volt ott megkerülhetetlenül, hogy azok mintegy körülölelve, a maguk módján kénytelenek voltak ellenpontozni. Nem több ember énekelt egyszerre – itt maga a négy szólam szólt.

Annakidején több csellista is játszott próbát a Bécsi Szimfonikusoknál. Nem Harnoncourt volt a legjobb, de Karajan őt vette fel. Biztos megérzett benne valamit, ami több mint a hangok megfelelő szintű eljátszásának képessége. És most ott vezényelt ez az ember, kissé suta, de pontos, érthető mozdulatokkal. A huszadik század egyik legnagyobb zenésze lett, aki ezekről a művekről mindet tud, tisztában van a tempókkal, ritmikai viszonyokkal, fortékkal, pianókkal. Az igazi puristák talán rosszallhatják némely megoldását, de a végeredmény hatása alól senki nem szabadulhat.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

17:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

"A II. Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűverseny nyitókoncertje"
Fesztiválakadémia Budapest
BARTÓK: 44 duó két hegedűre, BB 104 (részletek)
Kokas Katalin, Kelemen Barnabás (hegedű)
MENDELSSOHN: d-moll hegedűverseny
Tóth Kristóf (hegedű), Anima Musicae Kamarazenekar (művészeti vezető: G. Horváth László)
SCHNITTKE: Concerto grosso, No. 1
Shlomo Mintz, Kelemen Barnabás (hegedű), Dinyés Soma (csembaló, preparált zongora), Anima Musicae Kamarazenekar (művészeti vezető: G. Horváth László)
Vezényel: Jan Latham-Koenig

20:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

„Amikor leszáll az éj”
A Fesztiválakadémia Budapest nyitókoncertje
SAINT-SAENS: Violons dans le soir
Horti Lilla (szoprán); Natalia Lomeiko (hegedű); Balog József (zongora); Molnár Piroska (vers)
POPPER: Requiem, Op. 66
Danjulo Ishizaka, Natalie Clein, Jan-Erik Gustafsson (cselló); Balog József (zongora)
MOZART: g-moll vonósötös (K. 516)
Kelemen Barnabás, Kokas Katalin (hegedű); Yuri Zhislin, Dmitry Smirnov (brácsa); Jan-Erik Gustafsson (cselló)
J.S. BACH: „Mein gläubiges Herze” – ária a BWV 68-as kantátából
Horti Lilla (szoprán); Dmitry Smirnov (hegedű); Philippe Tondre (oboa); Lakatos György (fagott); Dinyés Soma (csembaló)
SOSZTAKOVICS: d-moll cselló–zongora szonáta, Op. 40
Fenyő László (cselló); Diana Ketler (zongora)

20:30 : Budapest
Vajdahunyadvár

Közreműködik: Radnóti Katalin (fuvola), Kiovics Okszáná (hegedű), Szabadfi Mónika (csembalo)
Semmelweis Vegyeskar (karigazgató: Oláh Márta)
Musica Sonora Kamarazenekar
Vezényel: Illényi Péter
J.S. BACH: V. Brandenburgi verseny BWV 1050
VIVALDI: Gloria RV 589
SCHUBERT: Esz-dúr mise D. 950
A mai nap
született:
1866 • Francesco Cilea, zeneszerző († 1950)
1944 • Maria Joao Pires, zongorista
elhunyt:
1757 • Domenico Scarlatti, zeneszerző (sz. 1685)
1969 • Kemény Egon, zeneszerző (sz: 1905)