vissza a cimoldalra
2017-12-14
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Társművészetek (1220)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3859)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60213)
Momus társalgó (6308)
Milyen zenét hallgatsz most? (24990)
Kedvenc előadók (2814)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11198)
A csapos közbeszól (95)

Zenetörténet (210)
Operett, mint színpadi műfaj (3408)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (424)
Erkel Színház (8586)
Berlioz újratemetése (141)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2453)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2427)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6447)
Élő közvetítések (6746)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1203)
Franz Schmidt (2975)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1142)
Bartók Béla szellemisége (256)
Opernglas, avagy operai távcső... (19881)
Jonas Kaufmann (2150)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (571)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

79 év múltán – Az új Bohémélet az Erkel Színházban
IVA & -ppp-, 2016-02-23 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Az új Bohémélet az Erkel Színházban 2016. február 21.
Erkel Színház

Rodolfo – Boncsér Gergely
Schaunard – Nagy Zoltán
Marcello – Haja Zsolt
Colline – Kiss András
Mimì – Sáfár Orsolya
Musetta – Szakács Ildikó
Benoît – Gárday Gábor
Alcindor – Geiger Lajos
Parpignol – Beöthy-Kiss László

Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez.: Kovács János


Szeretett, öreg Bohéméletünk új alternatívája: az érzelmektől megszabadított Puccini – Bohémélet 2.0 az Erkel Színházban

Azt mondják, a szentimentalizmus gyengeség jele. De én olyan szépnek érzem, ha az ember gyenge.” Ezt a Puccinitól származó gondolatot dr. Meszlényi Róbert monográfiájában olvastam, nagyon régen, még Puccini-rajongásom kezdetén. Legutóbb akkor kéredzkedett emlékezetembe, amikor a Bohémélet – szentimentalizmus nélkül című ajánlóval (Budapestinfo) találkoztam, amely a rendező rövid bemutatása után ilyennek ígéri új Bohéméletünket:

Az Erkelben színpadra kerülő alkotása a nemzetközi operavilágban komoly visszhangot keltett, a 21. századi miliő ellenére alapvetően tradicionális felfogású előadás visszhangja ugyanakkor pozitív volt, a kritikusok dicsérték, ahogyan a rendező a történetet megszabadította a szentimentalizmustól.”

Úgy gondolom, a zenés drámai műfajok ismerői egyetértenek velem abban, hogy a szentimentalizmust Puccini kontextusában (akár a szerző önvallomását, akár az őt ért bírálatokat tekintjük) nem a XVIII. század végének, XIX. század elejének művészeti irányzatát jellemző érzelgősség és érzelmesség alternatívái- vagy együtteseként ismerjük el, hanem tisztán az érzelmek iránti fogékonyságról tanúskodó, az érzelmeket közvetítő művészi kifejezésként. Értendő ezen minden idők egyik legtehetségesebb és legfelkészültebb operaszerzőjének témaválasztása, hajlíthatatlan részvétele a szövegkönyvek alakításában és mindenekelőtt a muzsikája. Ha egy rendezőnek nem csupán az a szándéka, hogy a színpadon megjelenő mű érzelmessége ne billenjen át érzelgősségbe, és az énekesek előadását jó ízléssel távol tartsa az érzelgéstől, hanem a történet szentimentalizmustól való megszabadítását szorgalmazza, a mű lényegébe ütközik, amely elidegeníthetetlenül a zene sajátja. A zenéé, amelyben az énekszólamok a színpadi megerőszakolás közepette másképp szólalnak meg.

Nemcsak a rosszízű ajánló mérsékelte kedvemet az Erkel színházi előadáshoz, hanem Damiano Michieletto Salzburgi Fesztiválon bemutatott rendezésének 2012 augusztusában az interneten látott élménye is. Tanulságosnak bizonyult azonban, hogy ennek ellenére kíváncsi voltam a rendezés budapesti verziójára (elsősorban a darabban bemutatkozó énekeseinkre), szembesülve azzal, hogy egy vágott felvétel kis kockában való egyszeri nézése során, közben bűvölettel hallgatva elsősorban Anna Netrebko éneklését, nem mindent úgy és annak lát az ember, mint a színházban. A két előadás olvasata között nemcsak árnyalati, hanem lényegi különbség is mutatkozott: az Erkel Színházban immár 2016-ra aktualizált történet is bohémekről szól, bohémek világát ábrázolja. Ám az aktualizálás divatos, agyonismételt gyakorlata, ellentmondásainak „nagyvonalú” kezelése e lényeggel együtt is sekélyes.

Paolo Fantin díszlete az első felvonásban nem hagyományos párizsi padlásszoba, inkább egy modern építésű lakó-, iroda- vagy üzemház tetőtere. Meghatározó eleme a színpad magasságát és szélességét csaknem kitöltő, áttetsző üvegezésű, kétszárnyú ablak, amely előtt négy matrac szolgál a lakók fekhelyéül, valamilyen hőfejlesztő masina, amely mellett szükséges tüzet rakni egy vödörben is, hogy abban égjenek el azok a könyvek, kéziratok, amelyeket a szövegkönyv szerint feláldoznak megfagyás ellen. Nem tudni, hogy a színpad bal szélén felállított kamera rejtett értelmű, divatos dekorációja-e a rendezésnek, vagy az előadás felvételéről gondoskodott.

A hatalmas ablak szárnyainak vízszintes osztásán közlekednek a felvonás hősei, illetve a keret függőleges elemeiben, amelyek szűk lépcsőházat (vagy létrát, esetleg felvonót) takarnak. E játékkeret mutatósságánál csak kimódoltsága erősebb, amiről Puccini egy másik vallomása idéződött fel bennem: „Nincs nehezebb az egyszerűnél. Az egyszerűség az az istenség, mely előtt minden művésznek áldoznia kellene.

Tehát ebben a térben létezik, fázik a ruházatát vélhetően turkálókban vagy kínai kereskedésekben beszerző négy rokonszenves, fiatal bohém. Alakítóik megjelenésben, hangbeli és fizikai alkatukban megfelelnek szerepük feltételeinek. Kiss András mackós hangú és termetű Colline, Haja Zsolt nem a nagy baritonokéra emlékeztető, de szép hangú és jóképű Marcello, Nagy Zoltán kamaszos külsejű popzenész, mintha egy televíziós tehetségkutatóból érkezett volna, Schaunard szólamára alkalmas baritonnal, enyhén vibrátós énekléssel.

Boncsér Gergely kellő vivőerejű, szép fényű tenorja hallatán felmerül a kérdés: miért kellett mostanáig várnunk arra, hogy Budapesten is bemutatkozzon Rodolfo szerepében. Az elkényeztetett Bohémélet-néző igényeihez képest Benoît háziúr jelenetét a rendezés elnagyolta, noha Gárday Gábor hang és játék tekintetében is a szerep kellemes birtokosa.

Vita tárgya lehet, hogy szomszédjuk, Mimì – Puccini szándékai szerint – spontán került-e abba a helyzetbe, hogy kialudt utolsó gyertyája (itt valószínűleg füves cigarettája), vagy már előzőleg kiszemelte magának Rodolfót, és leste az alkalmat, mikor marad a fiú egyedül, hogy bekopogjon hozzá valami ürüggyel, majd szándékosan elveszítse kulcsát a szobában.

Ez a rendezés cáfolja Mimì furfangosságát. Az ablakkeret osztásán látjuk őt hazatérni, miközben idegesen és kétségbeesetten keresgél a retiküljében. Feltűnően szép, csinos és sikkes, ám mozgása koordinálatlan. Mire végre belép a bohémek szobájába, már annyira szétszórt és szétesett, hogy nem is remélhetünk további három és fél felvonásra való történetet, amelynek ő a főalakja. Csakis reménytelen keresgélése, fokozódó hiányérzete köti le: nem törődik a költővel, tekintetét sem veti rá. Kis kezének hidege Rodolfót csak pillanatig bűvölheti el, Mimì visszavonja tőle, amint megkapta a megtalált kulcsot.

Mondják, a fáradtság, az unalmasság, érdektelenség ábrázolásával csínján kell bánni a művészetben, nehogy az átragadjon az olvasóra, nézőre. Ugyanakkor színészek, táncosok, műsorvezetők tanulják, hogy tekintetüket a megszólaló partnerre szegezzék, mert érdeklődésük a közönségre vetül. Vajon lehet-e hatásos egy mégoly jól megoldott Rodolfo-ária is a színpadon, ha az a személy, akihez éneklik, hátat fordít neki és rá sem tekint? Ez az ária olyan bemutatkozás, amelyben a hős őszinte ugyan, szenvedélyesen kitárulkozik, de feltétlenül tetszeni akar, megnyerni magának a másikat. Látunk, hallgatunk egy fiatalembert, aki ebben teljesen eredménytelennek bizonyul, holott a partitúra szerint az eredmény Mimì hasonló szándékú, szintén kitárulkozó, szenvedélyes bemutatkozása.

Igencsak következetlen lett volna, ha Sáfár Orsolya csakis önmagával törődő, jéghideg Mimìje megannyi kedvességgel, szívvel szólaltatja meg áriáját. Szépen szárnyaló hangon, biztos technikával énekel, de érzelemmentesen és nem tudni, hogy ez a rendezői koncepció teljesítése-e (a történet szentimentalizmustól való megszabadítása), vagy énekesnői minőségét jelzi. Képes lenne-e hitelesíteni egy szerény hímzőnőt is, mindazt, amiről az ária szövegéből értesülünk?

A bohémek otthonából távozó szerelmespár korrekt éneklésének és a néző számára közömbös játékának ambivalens hatásáért egy csodálatos szcenikai mozzanat kárpótol bennünket, ha csak néhány másodpercre is! Mimì és Rodolfo ugyan csak az utcai karácsonyünneplésbe indul, ám az éterbe küldött, himnikus szólamukkal a közösnek ígérkező élet mennyei boldogsága felé. A méretes ablak szárnyai kettétárulnak, a színpad oldalaihoz simulva, hogy keretet és helyet adjanak a Quartier Latin ünnepi–vásári képének. Néhány pillanatra meghatódom. Az ablakszárnyak harmonikusan illeszkednek az Erkel Színház színpadnyílásába, meghosszabbítva a legyezőszerűen szélesedő, nagy nézőtér szárnyait. Milyen gyönyörű is ez a színház és milyen csodálatosan használható a színpad! Felcsendül a harsány zene: a Bohémélet II. felvonásában vagyunk!

Párizst azonban nem kapunk. Vagyis kapunk: a lehető legszínháziatlanabb, ám annál affektáltabb módon, távol a szürreálistól, inkább valami didaktikus társasjátékot idézve. Párizs térképe nyílik elénk (azazhogy nem nyílik, hanem közterület-fenntartónak öltözött díszletmunkások nyitják, a zenébe belezavaró zajokkal), háttérként és padlózatként adva egybefüggő ívet. Turistareklámra emlékeztető szájbarágás, a látványtervezői lelemény „megúszása”. „Vannak” kávéházak, amelyekben (teraszukon?) játék-házak az ülőalkalmatosságok, amolyan mai lakóparki fazonúak, a háttér felé a térképre ragasztva folytatódnak.

Erőszakos és szigorú Musetta jelenik meg, áriájának megrendezése pedig olyan ízlésficamról árulkodik, amelyhez hasonló ezen a színpadon csak a Kesselyák Gergely rendezte Nabucco Szabadságkórusában volt tetten érhető. A színpad elsötétül, a játékházakban fény gyúl, és elkezdődik a revü. A csapodár lány karjai mentén rajongó férfiak feje sorakozik, mintha csak A víg özvegy valami rosszabb előadásában lennénk. Sok-sok Musettát láttam már Operaházunk és az Erkel színpadán, nagy, drámai primadonnákat és jeles szubretteket, gyakorlókat és új beállókat. Nem emlékszem olyanra, aki nem szólaltatta meg a Puccini széles dallamíveibe oltott pikantériát, a hősnőt iróniával jellemző szentimentalizmust, olyanra, akinek ne lett volna több és annál is több varázsa. Szakács Ildikónak nincs, a szerep sem neki való, éneklése a dal végére hamiskás is lett.

Amilyen erős vizuális hatása volt az ablak széttárulásának az első két kép között, annyira elértéktelenedik az ötlet a III. felvonás hasonló indításában. Talán arra utal, hogy a karácsonyi vigasság óta odabenn zajlott szerelmespárunk élete, és most ismét kint vagyunk, Párizs immár zordabb külvárosában. A díszlet eltér a salzburgi verzióétól, amelyben a színpad jobb oldalán egy szabadba nyíló talponállót láttunk. Megvilágításának és az életképének atmoszférája volt, amely egy kis melegséggel oldotta a kietlenséget, pontosan annyival, amennyivel Puccini partitúrája is ellenpontozza a szerelmesek tragédiába tartó válságát. Az Erkel színpadán egy vélhetően raktárnak használt konténert látunk, előtte dobozokkal. Ez a táj reménytelen. Az aszfalton tartja magát a hó, amelyen rövid szoknyában térdepelve rejtőzik Mimì a konténer mögé. Innen már mindegy, hogy tüdőbajban szenved-e, vagy drogfüggőségben: a rendező és Carla Teti jelmeztervező megpecsételte sorsát.

Sáfár Orsolya és Boncsér Gergely azonmód biztonsággal szólaltatja meg a szenvedélyes dallamokat. A szerelmesek a szöveg szerint megegyeznek abban, hogy a lány gyógyulása érdekében majd csak tavasszal válnak szét. A pár az újból szállingózó hópelyhek alatt kart karba öltve indul a város felé… – egy másik rendezésben. A Bohémélet 2.0-ban – a szöveggel ellentétesen – máris különválnak.

Tél van még a IV. felvonás idején is. Tagadni lehetne, ha Puccini zenekarából nem hallanánk a jeges fuvallatokat. Hogy a nagy ablak egyik szárnya miért van mégis tárva, s immár miért ilyen hagyományos nyíláson keresztül közlekednek a szereplők, nem világos. Lehet, hogy már nem a padlás, hanem az utca szintjén vagyunk, nem belül, hanem kívül, ahová kilakoltatták a bohémeket? Alig valószínű, hogy a járdán csapnának fergeteges mókázásba, párnacsatába, amelynek során a habszivacs töltelékek egy része is kiszabadul – ó, de olcsó látványosság, már csak a tortadobálás hiányzik. Beérném azzal is, ha a soha ilyen nyáriasan nem öltözött, végét járó Mimìre nem a legvékonyabb takarót terítenék, hanem a vánkosokat pakolnák, és az ágyra fektetnék, nem egy lejtősen keresztberakott matracra.

Mielőtt óvatlanul a bohémek előrelátó gondosságát, gyakorlatias, paraszti gondolkodását kérném számon, tisztázom: ha a rendező és a látványtervezők az önpusztító életmódra butaságokat pakolnak, a darabból nem tragédia lesz, hanem egy öngyilkos és hanyagságból gyilkoló társainak sikertörténete. Ha a tragédia előtt ennyire nem látjuk a küzdelmet, a mégoly reménytelen ellenállást sem, nincs tragédia. Hiába rajzolja fel egy óriási tenyér az ablak opálos üvegének párájába a MIMI nevet, mintegy feliratozva Rodolfo kétségbeesett kiáltását, katarzis sincs, a történet nem rázott meg bennünket.

A szövegben a karácsonyi vásárfia főkötőként szerepel, helyette Mimì csillogó papírkalapot kapott karácsonykor, az kerül elő a záró felvonásban is. Muffját is meghozzák (szabadon fázó nyakához és dekoltázsához) – de vajon hol lehet szerezni ilyent, és ki ismeri ezt a ruhadarabot Párizsban 2016-ban? Colline szépen búcsúzott kabátjától az áriában, de azt nem tudják, hogy régi ruhadarabot ma már Pesten sem lehet értékesíteni. A használt holmi mind Nyugatról érkezik, megvesszük akármilyen hibával is, és ha az Puccini szentimentalizmustól megszabadított Bohémélete, még tapsolunk is hozzá.

Kovács János karmester és a jobb rendezésre hivatott énekesek meg is érdemelték.

-IVA-

Az új Bohémélet az Erkel Színházban


Rózsaszín főkötő helyett csillámos rózsaszín kalap, avagy a mai kor követelményei

Az új Bohémélet az Erkel Színházban Mikor először híre járt, hogy az Operaház vezetősége bizonyos értelemben megunva a Nádasdy-Oláh jegyezte klasszikus Bohémélet-produkciót, és azzal párhuzamosan az Erkel Színházban általuk korszerűnek gondolt új rendezésben hoz színre egy másikat, rögtön Damiano Michielotto 2012-es salzburgi rendezése jutott eszembe. Nem vagyok általában az átértelmezések és modernizálások nagy barátja, de az a Bohémélet nem csak meggyőző volt, hanem egyenesen felkavaró és magával ragadó előadás is. Mikor az is kiderült, hogy az új pesti előadás rendezőjének is az ifjú olasz művészt hívták meg, aki a salzburgi előadás ismétlésére kapott megbízást, az első kérdés, melyet magamnak feltettem az volt, hogy lehet-e kétszer ugyanabba a folyóba lépni? Rendezői értelemben lehet, hiszen ugyanaz a rendezés a világ több színházában is futhat egyszerre, nagyobb kérdés, hogy ugyanaz a rendezés, amely tökéletes előadást eredményezett mondjuk Salzburgban, tökéletest fog-e eredményezni Budapesten is.

A hírekkel ellentétben a pesti előadás nem teljesen azonos a korábbi salzburgival. Lényegében igen, koncepcióját tekintve mindenképp, de mégsem egy az egyben ugyanaz. Az Erkel Színház színpadának nem éppen szerencsés adottságaihoz kellett igazítani a díszletet, nélkülözve a színpadi tér mélységét; a 3. felvonás városszéli büfékocsiját pedig egy igen csúnya és funkciótlan sötétkék konténerre cserélték. Apró változtatás, igaz, de mégis jelentős hangulati mínuszt eredményezett. Ennyit azonban szívesen elnéznénk a rendezőnek és magának a produkciónak is, ha ugyanaz az erős, szuggesztív hatású Bohémélet elevenedne meg a színen, mint Salzburgban, erről azonban nem számolhatok be. Ez pedig már nem a rendező, nem a díszlet, hanem az énekesek számlájára írható.

Michielotto koncepciója az 1830-ban játszódó történetet a mai kor ifjú bohémjeire adoptálja. A négy művész többé-kevésbé megfelel az eredeti kvartettnek, Mimi azonban nem a szomszédban lakó varrólányka, hanem a világban társtalanul és céltalanul lézengő, önmagával semmit kezdeni nem tudó, meglehetősen züllött és léha bakfis, akiről még az se derül ki, hogyan és miért került Rodolphe szobájába. A történet természetesen megtörténhet ezzel a négy ill. hat fiatallal is, de ebben a korban és világban az a poézis, amely a librettó minden szavából és Puccini minden hangjából árad, hiánycikk. Hogy azt ne mondjam: ismeretlen. A fiatal költő és a gyertyáját (itt cigarettáját) szorongató ifjú leányka első találkozása ilyen körülmények közt ma aligha történne meg, és úgy, ahogy a zenében írva van, nem is történik meg.

Rodolphe és Mimi párbeszéde játékban is, hangban is nélkülözi az egymásra csodálkozás és találás finom fokozatait, sőt: Mimi meglehetősen hideg, kissé agresszív viselkedése még a fiatalember hirtelen fellángolását is hiteltelenné teszi. Michielotto már Salzburgban is mintha kevéssé hitt volna a szituációban, magában a nagy szerelemben: már akkor feltűnő volt, hogy milyen kevéssé kerül intimen közeli kapcsolatba Mimi és Rodolphe. (Leszámítva azt a darabba végképp nem illő részt, amely Salzburgban nem volt, de itt, nem tudni miért, bekerült a rendezésbe: a szerelmi kettős végén Rodolphe hirtelen nekiesik Miminek, szoknyáját felhúzogatva – bocsánat, de – tapizni kezdi a lányt. Ha valami, ez tényleg ízléstelen és értelmetlen egyszerre. A szöveg csak finoman, egy óvatos kérdésben és egy pajkos válaszban „Ha visszatértünk? Kíváncsi..!” utal egy későbbi szerelmi kapcsolatra, effajta hirtelen közönséges gesztusra még csak jelzés sincs.)

Egymástól távol állnak a szerelmi kettős nagy részében is, egymást nem érintve éneklik a kvartettet, és bár a szöveg szerint egy későbbi, tavaszi válást terveznek, a színpadot két oldalt, egymástól távol és távolodva hagyják el. Mimi haldoklási jelenetében pedig gesztusban és mimikában is az ölelés, az érzés kevés: az, ami a zenét oly döbbenetesen szívszorítóvá teszi. Mimi egyedül hal meg, ágyától Rodolphe messze állva asszisztál csak kedvese végórájához, és magát a halál tényét is megrendülve, de ismét csak távolról konstatálja.

Elidegenedés? A szerelem, a mély emberi kapcsolatok tagadása? A történet aktualizálásán kívül talán ez lehetett Michielotto koncepciója, amely ugyan szöges ellentétben áll a mű cselekményével, zenéjével, és valószínűleg a szerzők szándékával is, de Salzburgban a csodálatos énekes gárdának köszönhetően mégiscsak Puccini győzött. Az élete legjobbját nyújtó Piotr Beczala, és főként a hangi virágkorba lépett, minden árnyalatot kifejezni tudó, történelmi értelemben is kivételes hangszépségű Anna Netrebko olyan előadást produkált, amelyben minden hangnak érzelmi töltete volt, amelyet akárhányszor néz újra az ember, mindig, újra és újra a könnyeivel küzd, vagy épp enged nekik boldogan szabad utat — hogy éppen milyen érzelmi diszpozícióban van, aszerint.

Ehhez a rendezéshez kétségtelenül fiatal énekesekre van szükség. Nem hiszek benne, sőt tagadom, hogy az énekeseket kor és testalkat szerint lehet és kell kategorizálni, de az nyilvánvaló, hogy ezekben a jelmezekben és színpadi beállításokban egy idősebb vagy korpulens művész menthetetlenül komikus hatást keltene. Sajnos azonban az Operaház rendelkezésére álló mai fiatal énekesek között egyetlen egy olyan sincs, aki hangilag nem hogy versenyre kelhetne, hanem akárcsak messziről megközelítené salzburgi elődjét. Az ember keserű nosztalgiával gondol vissza arra az időre, amikor mondjuk a 70-es években egyszerre vagy egymás után tapsolhatott Házy Erzsébet, László Margit és Andor Éva klasszikus Mimijének, hogy utána tanúja legyen Sass Sylvia, Kincses Veronika és Tokody Ilona minden szempontból nemzetközi klasszist képviselő alakításának. Hat énekesnőt neveztem meg egyazon évtizedből, miközben ma a színház tulajdonképpen egyetlen hasonló kaliberű lírai szopránnal se rendelkezik. Hogy a bariton és tenor fachról már szó se essék…

Hagyjuk a múltat, nézzük a jelent!

Számos kisebb feladat és jelentős operettszínházi bonviván múlt után Boncsér Gergellyel most először találkoztam igazi főszerepben. Rodolphe-ja rokonszenves, hiteles, de eddig mutatott színpadra termettségéhez képest meglepően visszafogott alakítás. Mintha túlságosan is el lenne foglalva az énekléssel, és ettől kevesebb lenne játékában a szív és szenvedély. Amit hangilag mutat, dicséretes és elismerésre méltó, szép ívek, biztos és jól szóló magas regiszter, beleértve az ária — ha jól hallottam — magas C-jét is. Kifogásolni azt lehet, ami nincs meg hangjában: a szerephez és Puccini zenekarához elengedhetetlenül szükséges szín, a tömörebb és csengőbb középregiszter. Nem Puccini lenne az ő igazi fachja, hanem a legmagasabb fekvésű bel canto hősök: Elvino, Arturo, Almaviva. Kár, hogy a színház vezetősége abban a repertoárban nem vagy alig tervez és gondolkodik, így neki sincs esélye megmutatni magát benne.

Az előadás legproblematikusabb pontja, mondhatnánk, a gyenge láncszem: Sáfár Orsolya Mimije. Ingrid Bjoner, a nagy norvég Wagner-szoprán mondta, (nem most, hanem már 1993-ban!), hogy ma szubrettek éneklik a lírai szoprán szerepeket, líraiak a spintót, spintók a drámai szopránt, és így öt év alatt „sind sie kaputt”. Előadásunk Mimije tökéletesen megfelel Bjoner látleletének. Bár várakozásaimra némiképp rácáfolt pozitív értelemben, mert katasztrófát vártam, és a szerepet mégis elénekelte. Mimihez különösen szép, puha, bársonyos színű, a középfekvésben erőteljes, a 2. és 3. felvonás zenekarán átszóló, fortében és pianóban egyként hatásos orgánum szükséges, de Sáfár Orsolya hangja nem ilyen. Színe világos, kicsit éles, amely a harmadik felvonásban minden erejét megfeszítve átjön a zenekaron, viszont valószínűleg a próbákon megerőltetett hang középen vibrál és gyakran lebeg, nem képes hatásos, szívet melengető pianókra sem. A hangi hiányosságoknál számomra sokkal nagyobb gondot jelentett azonban alakítása: Netrebkónak sikerült a rendezésben elképzelt lányfigura hidegsége ellenére hangjával egy kandalló melegségét sugároznia, Sáfár végig megmaradt annak a hebrencs, ellenszenves lánynak, akinek első színpadra lépésekor látszott. Színészi eszközeit változatlanul erősen korlátozottnak tartom: legyen szó bár Nanettáról, Laurettáról vagy most Mimiről, a színpadon mindig ugyanazzal a játékkészlettel operáló Sáfár Orsolyát látom.

Haja Zsolt Marcelje játékban hozza a rendezésben elvárt alakítást, időnként azonban mintha egyébként kitűnő Papagenójának kliséiből is becsempészne valamicskét. Nagyobb gond, hogy minden eddigi alakítása közül most tűnt hangja echte tenornak, és nem tenorális baritonnak; különösen a 3. és 4. felvonásban. Ez önmagában is probléma lenne, a Bohéméletben azonban különösen az, mert a tenor-bariton kettősök két tenor hangon megszólaltatva nem ugyanazt a hatást érik el, mint megfelelő hangszín-különbözőség esetén.

A probléma hasonló Sáfár Orsolya és Szakács Ildikó esetében is. Szakács Musette-ként rendkívül biztos magas regiszterrel brillírozik, nem eredménytelenül, jól adja az érző szívű vampot, de sajnos az ő hangjából is hiányoznak középfekvésben ugyanazok a színek és erő, mint Mimi alakítójáéból. Két szubrettel egészen más, sajnos szegényesebb az egész mű és előadás hangszín palettája, mint két egymástól eltérő hangfajú szopránénekesnő esetében lehetne.

Nagy Zoltán most Schaunard szerepében helyén van, játékban és hangban egyaránt. Körülbelül ez az a szerepkör, melyre adottságai predesztinálják. Kiss András Colline-je az egész este legfigyelemreméltóbb hangi adottságát mutatja fel. Már korábbi, kisebb feladataiban is fel kellett figyelnem a mai mikronikus hangok közötti jelentős volumenjére, igazi basszus hangszínére. Most, egészen a Kabátáriáig ugyanezeket az erényeket mutatta, ott azonban hirtelen defektet kapott. Kiderült, hogy a kitűnő hanghoz — reméljük, csak egyelőre — még nem párosul hasonlóan jó énektudás. A basszus slágert piano tónusban bár, de a hang teltségét megőrizve, tökéletes legatóval kell énekelni, hogy elérje hatását. Ez most nagyrészt elmaradt, de a hiba, úgy érzem, javítható. Még mindig esélyesebb így: a dolognak ez a része megtanulható, de hang nélkül jelentős énekes nem lesz senkiből. Bár szorgalom és tanulási szándék nélkül sem!

Az előadás közreműködői közül meg kell említeni a Benoit szerepéből szokásához híven erős hangi és játékeszközökkel jó karaktert teremtő Gárday Gábort. A korábbihoz képest, legalábbis nekem úgy tűnt, kisebb létszámú volt énekkar, amelynek a második felvonást leszámítva a Bohéméletben nincs különösebben nagy feladata, de annak hibátlanul megfelelt. A rendezés egyik tévedésének tartom ellenben Geiger Lajos Alcindorját, aki minden eddigi Alcindortól eltérően kiváló megjelenésű, szálfa termetű, vonzó férfiúvá alakította a kissé ütődött öregúrnak megszokott figurát, némileg értelmetlenné téve ezzel Musette teljes viselkedését.

A német repertoárból az olasz repertoárba „átirányított” Kovács János kiváló munkát végzett, és szokásától eltérően kevesebb kompromisszumot tett az énekesek kíséretében, mint általában szokott. Talán mert úgy érezte, egyébként helyesen, hogy ha mindig csak arra figyel, hogy egy kisebb hangú énekes hallatsszon, és ne a partitúra parancsa érvényesüljön, a hatás esik áldozatul. (Talán azt is felmérte, hogy egyik-másik szólista esetében a vállalkozás amúgy is reménytelen, mert úgyse fog hallatszani…) A magam részéről csak a második felvonás erőteljesebb pezsgését, intenzitását hiányoltam, ott a rendezés is inkább kaotikus volt, mint mozgalmas.

A rendezés… Az Operaház Facebook oldalán egy néző azt a kérdést tette fel, egyenesen és direktben a színház vezetésének címezve, hogy miért van szükség ezekre a modern rendezésekre. Mire a lap adminja a kérdezőt szeretettel invitálta a megtartott régi rendezés előadásaira, és a „mai kor követelményeinek megfelelő” új rendezésére egyaránt. Hogy ez az új Bohémélet a mai kor MILYEN követelményeinek felel meg inkább, mint a régi, azt a vasárnapi előadás után nem tudtam megfejteni. Az viszont egészen egyértelmű számomra, hogy az operajátszás örök követelményeinek teljesítéséért az énekeseknek még lenne tennivalója bőven.

-ppp-

Az új Bohémélet az Erkel Színházban
fotó:©Pályi Zsófia

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház, Bernáth Büfé

Ringató"

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Fülei Balázs tanítványai

18:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Wagner Rita tanítványai

18:00 : Budapest
Erkel Színház

HUMPERDINCK: Jancsi és Juliska

18:00 : Budapest
Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont

Szili Gabriella, Bólya Papp Nikoletta, Gavodi Zoltán, Dévényi Judit Anna, Megyesi Zoltán, Somogyi Balázs, Cser Péter, Najbauer Lóránt
Anima Musicae Kamarazenekar
vezényel: Dinyés Soma
HÄNDEL: Messiás 1. Rész.
A műről rövid ismertetőt tart Dinyés Soma

18:00 : Budapest
Bartók Béla Emlékház

Kokas Dóra (gordonka)
J.S. BACH: d-moll szólószvit gordonkára, BWV 1008
KODÁLY: Szólószonáta, Op.8

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti Kamaraterem

Farkas Mira (hárfa) Nyári László, Varga Oszkár (hegedű), Krähling Dániel (brácsa), Karasszon Eszter (cselló), Scheuring Kata (fuvola), Puha György (klarinét)
HÄNDEL: Prelúdium és toccata (Marcel Grandjany átdolgozása)
HASSELMANS: A forrás, Op.44
ALBÉNIZ: España, op. 165 – 5. Malagueña
KREISLER: Régi bécsi táncdallamok – 2. Szerelmi bánat
SARASATE: Spanyol táncok, op. 21 – 2. Habañera
WALTER-KÜHNE: Fantázia Csajkovszkij Anyegin című operájának témáira
DEBUSSY: Két tánc
RAVEL: Bevezetés és allegro, Op.46

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Moritz Gnann
NIELSEN: Héliosz-nyitány, Op.17
MILHAUD: A világ teremtése
RAVEL: Daphnis és Chloé

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Zemlényi Eszter (szoprán)
Nemzeti Filharmonikusok
Vezényel: Keri-Lynn Wilson
KRZYSZTOF PENDERECKI: II. („Karácsony”) szimfónia
MAHLER: IV. (G-dúr) szimfónia

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Szalóki Ági (népi ének), Bodrogi Éva (barokk ének)
Szalai Péter (ütők), Kónya István (lantok), Szászvárosi Sándor (viola da gamba)
"Mindez világ örvendezzen!"

19:30 : Budapest
Uránia Nemzeti Filmszínház

Sinfonietta Pannonica Ensemble:
Eckhardt Violetta, Jász Pál (hegedű), Sipos Gábor (brácsa), Máté Győző (brácsa), Szabó Péter (gordonka)
"Take Brahms - 2. hangverseny: Vonósötösök"
BRAHMS: F-dúr Vonósötös Nr.1., Op. 88
BRAHMS: G-dúr Vonósötös Nr.2., Op. 111

20:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Teleki Miklós (orgona), Kováts Kolos (basszus), Krusic Eleonóra (fuvola)
A mai nap
történt:
1925 • A Wozzeck bemutatója (Berlin)
született:
1922 • Németh Amadé, karmester, zeneszerző († 2001)
elhunyt:
1788 • Carl Philipp Emanuel Bach, zeneszerző (sz. 1714)