A szerelem, mint a fantasztikum és a realitás találkozása – Edita Gruberova dalestje az Operaházban

2016. január 31.
Magyar Állami Operaház

P. I. Csajkovszkij: Miért?, Op. 6 No. 5
Bölcsődal, Op. 16 No. 1

Ny. A. Rimszkij-Korszakov: Friss és illatos, Op. 43 No. 3
Nem a fentről fújó szelek, Op. 43 No. 2
A. Dvořák: Cigánydalok, Op. 55 No. 1-7
R. Strauss: Vörös rózsák
A dália, Op. 10 No. 4
Leányvirágok, Op. 22 No. 1-4
Mályvák, Op. posthumus
G. Mahler: Emlékezés
Hársfaillatot éreztem
Jancsi és Juliska
Válás és távollét

Edita Gruberova – ének
Peter Valentovic – zongora

Van Dosztojevszkijnek egy általam régen ismert, nagyon találó mondata: „A fantasztikusnak annyira kell érintkeznie a reálissal, hogy már majdnem hihető legyen.” A félkegyelmű írójának ezen gondolatát egészen idáig csak művei értelmezéséhez gondoltam kellő segítségnek, de most, vasárnap késő este tudatosult bennem, hogy bizonyos helyzetben ennél sokkal messzebb mutat(hat). Edita Gruberova operaházi dalestjéről mentem éppen haza, szélsőséges érzések hullámoztak bennem felváltva.

Adva volt egy világhírű bel canto koloratúrcsillag, aki ezen az ünnepivé nemesedett estén nem a leginkább ismert arcát mutatta be. Dalokat énekelt a szláv és a német dalirodalomból szemezgetve. Ismertebb és kevésbé ismertebb dalok jöttek szép sorban, okosan, pompás dramaturgiai érzékkel felépítve, az énekesnő és a közönség teherbírását hibátlanul kisakkozva. A téma a sorok közé volt rejtve: a szerelem. Gruberova a 70. életévét kezdte nemrégiben, ez az általa sem titkolt realitás keretezte a koncertet. Keretezte, mert a kezdeti és a záró hangok hangsúlyozottan kiemelték a művésznő korát.

Az életkor kényes kérdés az énekeseknél, döntő többségük ennél jóval korábban felhagy az aktív muzsikálással. Mégis, számos énekessel őrzök csodálatos élményt hasonló életkorból, a dalest műfajából a legmélyebb benyomásokat Peter Schreier (legutoljára éppen 70) és Helen Donath (75) tette rám. Mindkettejüknél a felettébb eminens szövegmondás tűnt legfontosabbnak, de Gruberovánál minden más és másképp volt.

Megilletődötten jött elő, mintha kicsit félve kezdte volna Csajkovszkij dalát, a hang itt-ott csak apró fáziskésésekkel követte az „utasításokat”, a színe is picit fátyolosabbnak tűnt. Valahol a dal közepe táján fölnéztem a kivetítőre (amely dicséretesen üzemelt) és egyből megtaláltam a kulcsot: „Miért sápadt a tavasszal még színes rózsa? Miért néma a zöld fűben a kék ibolya?” [Szabó Katalin ford.] A szomorú dal depressziós és rezignált hangon szólalt meg, hideg és sápadt fénnyel.

Ahogy haladt az este, jöttek az optimistább, a lelkes, sőt szenvedélyes dalok. Rimszkij-Korszakovnál Gruberova arca már a lendületes bevezető futamok alatt kigyúlt, hiszen a közelgő szerelmes tavaszról dalolt, ilyenkor minden asszony fellángol, hiszen „A boldogságnak a szív hamar átadja magát…”.

Dvořák Cigánydalai (op. 55) még vadabb karaktereket hoztak ki a kezdetben még decensnek tűnő énekesnőből, aki a változó hangulatú dalokkal egyre szélesebb érzelmi/dinamikai skálát mutatott fel. Megszólalt a gyász, az öröm, a tánc, a lüktetés, az elmúlás és az újraszületés. Olykor ujjongtunk vele, máskor meg csendben nyeltük a könnyeinket, olyan ellentétes tónusú mondatokra, mint például az utolsó dalban: „Kapjon bár aranykalitkát a sólyom, nem cseréli el rá a tövisfészkét.”

A szünetre egyértelmű lett, Edita Gruberova pillanatnyi átalakulásait a dalok irányítják. Ha olykor azt érezzük, hogy mintha csomó ülne a torkán, azt éppúgy a művek indukálják, mint amikor fergetegesen sziporkázva, vidáman, szinte gyermekhangon csilingel.

A szünet után előbb Richard Strauss első pillanatra kicsit távolságot tartóbbnak tűnő „virágos” dalai következtek. Azután már a második strófánál hallottuk, hogy Gruberova egy újabb arcát kapjuk, az ifjú, cserfes lányos hangvételt felváltotta az asszonyi, az elsöprő szenvedélyt az elmélyült, a gyorsan múló fellobbanást az állandó lobogás. A filozofikusabb kíséret talán rásegített arra, hogy időtlenebb érzelmeket észleljünk, a pillanat helyét mintha átvette volna az örökkévaló. Ilyenkor persze sosem tudom, hogy ezt az előadó is így gondolja, vagy csak éppen én vagyok/voltam a szokásosnál jobban ráhangolódva erre.

Gustav Mahler dalai kicsit visszahúztak a földre. A mahleri szenvedély persze nem ugyanolyan fékezhetetlen, mint mondjuk Rimszkij-Korszakové, de legalább segített visszazsilipelni a strauss-i áhítatból. A koncert végső harmóniáját az Emlék c. dal adta meg („Dalokat ébreszt bennem a szerelem, Minduntalan!”). Talán a Mahler-dalok-ban sikerült leginkább megmutatnia azt a szélsőséges hangi sokoldalúságot, ami Gruberovát az eddig ismert területei mellett a daléneklésben is mesterré teszik.

A koncert kíséretét Peter Valentovic adta, korrekt hangon, de számomra túl diszkréten.

A lelkes ovációra az ünnepelt díva előbb fölpakolta a zongorára virágcsokrait, majd adott még nekünk három tanulságos ráadást. Egy újabb Mahler-dalt két Puccini-részlet követett. A fecskéből Magda Canzonettája felröpített a magosba még egyszer utoljára (megcsillantva egy bravúros C’-t is), majd Liú áriája végleg visszarántott. Ahogy a fojtott záróhangot Gruberova elkapta, tekintete fájdalmassá vált. A rabszolgalány sóhajával visszaértünk a realitáshoz.

A közönség állva ünnepelte az énekesnőt, aki csokrait összecsomagolva vetett véget a zenének és az estének.

fotó:© Rákossy Péter