Életének 88. esztendejében elhunyt Meixner Mihály, vagy ahogy szinte mindenki hívta, Sir Mike.

Bő négy évtizede ismertem meg, majdnem ennyi ideig ért az a megtiszteltetés, hogy atyai barátomnak nevezhettem.

Köszönthettem nyolcvanadik születésnapján. A Los Angelesiek legutóbbi budapesti hangversenyén találkoztam vele utoljára, majd öt éve, aztán bő éve terveztünk egy közös ebédet, ami családi okai, betegségei miatt nem realizálódott. Hát immáron csak majd egy másik dimenzióban…

Úgy hiszem, nincs Magyarországon olyan komolyzene-rajongó, aki ne találkozott volna az ő nevével – akár a Ki nyer ma? kapcsán, akár valamelyik rádiósorozatát hallgatván – vajon műsoron lesz-e ismét a Mi a titka? – vagy épp egy metropolitanes közvetítés kommentátoraként.

Most, hogy sajnos, csak múlt időben beszélhetünk már róla, sok-sok emlékfoszlány beugrik. Egy-egy közös ebéd, sörözgetés emléke. A szegedi Vaszy-ünnepségen tartott megemlékezése, amikor a jeles szegedi muzsikusról nevezték el a Színház melletti teret – hiszen Mihály, többek között, Vaszynál is tanult. Sokszor megfordulhattam apró rádiós szobájában – Carelli Gáborral háromszor találkoztam, egyszer Szegeden, amikor könyvét dedikálta, egyszer New York-i lakásán, és egyszer nála, a Rádióban.

Legendás TIT-sorozata volt Budapesten – lenyűgözött, mert nem volt szüksége papírra, jegyzetekre.

Amikor feleségével, Szőkefalvi-Nagy-Katalinnal meghívtak budai lakásukba, ámultam-bámultam a gyönyörű könyvek, lemezek láttán. Persze jóval többször „találkoztunk” az éteren át – ismét csak hihetetlen tudását, felkészültségét, eleganciáját tudom felidézni.

Többször kapacitáltam, írja meg emlékeit – hiszen olyan muzsikusokkal került jó barátságba, esetenként pertuba is, mint Casals, von Matacic, Gardelli, Simándy, és itt még hosszan, hosszan lehetne a neveket sorolni – sajnos, ez a kötet nem született meg.

Maradnak az emlékek, marad a Rádió hangarchívuma, s a szomorú tény: a magyar zenei élet egy olyan oszlopa dőlt ki, aki nemzedékeket nevelt a klasszikus zene szeretetére, s mindenekelőtt, nyitotta rá a szemét a zenei interpretáció fontosságára, az előadóművészet jelentőségére.

Számomra ő volt az utolsó uomo universale.