Feljegyzések a hűtőházból – Az első Vivaldi-opera a Magyar Állami Operaházban

2015. június 20
Magyar Állami Operaház

Antonio Vivaldi: Farnace

Farnace - Xavier Sabata
Berenice - Szabóki Tünde
Tamiri - Meláth Andrea
Pompeo szóvivője - Hegyi Barnabás
Selinda - Schöck Atala
Gilade - Ducza Nóra
Aquilio - Szigetvári Dávid

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Németh Pál

Az első Vivaldi-opera hát megérkezett a Magyar Állami Operaházba.

A mondat blikkfangosnak tűnhet, beleértve az esetleges szégyenérzetet is, hogy miért ilyen soká következett be ez az esemény, de erről szó sincs. A „Rőt pap” operakomponista mivoltát még nem oly régen is csak a barokkra specializálódott zenetörténészek igen szűk csoportja tartotta nyilván, ők is csak a tények és feljegyzések szintjén. A világ egyik legnépszerűbb művének (vö. A négy évszak) alkotóját sokáig senki sem tartotta operakomponistának, noha a legismertebb dalműszerzőket meghaladó számban került ki keze alól opera, mai tudásunk szerint legalább negyvennyolc (egyik kései följegyzésében maga Vivaldi 94-et említ, de ez erős túlzás lehet).

Mindez szám ellenére tehát a komponista operaszerzőként messze nincs benne a köztudatban. Csak néhány példa: Németh Amadé méltán alapműként kezelt összeállítása, az Operaritkaságok (Zeneműkiadó, 1980) csak egyetlen életrajzi kivonat erejéig szerepelteti a szerzőt. Ezt még betudhatnánk a három és fél évtizeddel korábbi kiadás avultságának, de a Batta András által jegyzett, a patinás Könneman Verlag (magyarul a Vince Kiadó) által nemrégiben megjelentetett gigantikus Opera c. könyv még ennyit sem nyújt, mindössze egyetlen bekezdésben letudja a közel 50 operát sikeresen tető alá hozó komponistát és alkotásait. Ebből persze nem az következik, hogy Vivaldi elfeledett, netán rossz operista lenne, hanem csak az, hogy van még pótolniuk a zenetörténészeknek ismeretterjesztés címén, amiben a zeneileg igényes operaházi előadás csak megerősített.

Nagyon dicséretes tehát, hogy a nemzet első zenés színháza végre megtörte a jeget, még akkor is, ha az idei „bőség zavarában” talán kevesebb energia jutott – promócióban mindenképpen – a darabra, mint újdonságra. Ugyanakkor már a bevezetőben rögzítenünk kell, hogy a Ház a legjobb erőit összpontosítva készült föl a ritka magyarországi bemutatóra, s az – zeneileg legalábbis – kiemelkedő szintet ért el, mindenképpen az idei év zenei csúcselőadásaihoz kell sorolnunk.

Ebben legnagyobb érdeme a Capella Savaria előadásait és sok-sok lemezét vezénylő, de az Operaházban csak most debütáló Németh Pálnak volt. Németh nemcsak anyanyelvi szinten beszéli Vivaldi ékes nyelvét, de az Operaház – barokkhoz érthetően nemigen szokott – zenekarát is kellően inspirálni tudta. Jó érzés tudni, hogy idehaza is – Vashegyi György mellett – stabil kézben van a barokk opera ügye. Üdvös lenne, ha Némethet ezt követően rendszeresen köszönthetnénk az Operaház – ezúttal megemelt – zenekari árkában.

A szólisták mindegyikének volt/van régizenei kötődése, s így tulajdonképpen a hét, majdnem azonos súlyú főszerep majdnem egyenletesen magas színvonalon szólalt meg. A különbségek – egyáltalán nem meglepő módon – a volt és a van törésvonalának mentén helyezkedtek el. Egy mégoly kiváló szopránénekesnő, mint Szabóki Tünde, számára sem kivitelezhető, hogy Wagner-főszerepek után sikeresen és főleg: lebegésmentesen és bántó él nélkül abszolváljon egy virtuóz könnyedséget, jóval puhább hangadást igénylő szólamot, mint amilyen ebben a produkcióban Berenice-é. Hiába negatív főszerep, az éles hang idegen ebben a közegben, s a gyorsabb futamok pedig hallhatóan intonációs gondokat okoztak a valamikor ideális barokk énekesnek számító művésznőnek, elsősorban a recitativókban. (Erre mondta lakonikusan Tallián Tibor egy másik énekesnőnk pár évvel ezelőtti régizenés közreműködése kapcsán: „Hja, azok az extrém bayreuthi sportok”.)

Volt némi hasonló, bár korántsem ekkora mértékű gondja szólamával a Tamirit alakító Meláth Andreának is. Meláth is A rózsalovag címszerepe, A kékszakállú herceg vára női főhőse és hasonló súlyú feladatok után érkezett Farnace feleségének egyszerre fenséges, egyszerre megrázó szólamához. Neki is elsősorban a mélyebb fekvésű recitativókkal gyűlt meg a baja, melyekben a romantikára jellemző mellezéssel próbált úrrá lenni. Az áriákban viszont Meláth sikeresen hozta a stílus megkövetelte hangvételt. Javára írandó még, hogy a barokkban csak elvétve található szenvedélyességű anyaszerepet vonzó líraisággal, törékenyen jelenítette meg, s képes volt a szerep különös komplexitását (férje és anyja ősi ellenségek) érzékeltetni.

A pályakezdés évtizedén alig túljutott Schöck Atalának még nem ártottak meg a drámai feladatok, ráadásul eddig több Cimarosa-, Händel-, Monteverdi- és Rameau-operaszerep került már tarsolyába, melyek pompás előtanulmánynak bizonyultak Vivaldihoz. Selinda pikánsan frivol szerepét meglepő lazasággal, humorral, derűs optimizmussal és legfőképpen: természetes énekléssel jelenítette meg.

Selinda „udvarlói” közül Ducza Nórának rettentően jól állt Gilade nadrágszerepe. Jeleneteit, virtuóz hangváltásokkal jellemzett szólamát könnyedén, magától értetődő természetességgel tolmácsolta. Szigetvári Dávid, Aquilio alakítója hangban korrekt módon szólaltatta meg a római légiók prefektusát, ami egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Ugyanakkor Selinda iránti vonzalmát csak karikatúra szinten tudta felvázolni, ami nem igazán tűnt hitelesnek.

Mivel a római prokonzul, Pompeo ebben a változatban csak néma szereplőként volt jelen, szóvivőjére hárult döntései kihirdetésének feladata. Hegyi Barnabás a különlegesen virtuóz kontratenor szólamot rendkívüli magabiztossággal közvetítette.

Utoljára maradt az előadás nemzetközi sztárvendége, a címszerepet alakító Xavier Sabata. Farnace – jelen esetben – szintén kontratenor szólamát nemcsak hibátlan virtuozitással, de valódi uralkodói attitűddel jelenítette meg. Az előadás csúcspontját a rendkívüli szépségű, fájdalmas Gelido in ogni vena kezdetű ária jelentette, melyben az elbukott király elsiratja halott(nak hitt) gyermekét. Sabata az általam fellelt felvételek mindegyikénél lassabb tempót véve mindenkinél megrázóbban tudta az önmarcangoló apa érzéseit közvetíteni.

Az előadást az Operaház művészeti vezetője, Anger Ferenc rendezte. Anger újabban erős affinitást mutat a szélsőségesen extrém helyszínek iránt, így ezt az operát egy boncteremként is funkcionáló hűtőházba helyezte, melyben egyik-másik hős olykor megfelelő szakasszisztencia segítségével kibelez valamely frissen érkezett hullát. Gondolom, Anger másik adekvát tipikus operai helyszíne Lahti impozáns síugrósánca, netán a Sydney-i állatkert zsiráfháza lehetett volna, de reméljük, a jövőben ezek a lehetőségek sem maradnak kihasználatlanul, csupán a helyszínhez immár operát kéne társítani. A Farnace alapján ugyanis erősen gyanítom, hogy a rendező előbb döntötte el, hogy mit fog a színen rendezni és csak utána kapta meg hozzá, hogy ezt melyik darabban teheti.

Ha most Anger kétségkívül fáradságos munkáját aprólékosan elemezni próbálnám, a kaján utókor jogosan mondhatná, hogy ezzel óhatatlanul is legitimálnám a műfajt komolytalanná tévő rendező tevékenységét. Ez pedig pontosan annyira lenne értelmetlen, inadekvát és akaratom ellen való cselekedet, mintha gázmaszkban próbálnék meg énekelni.

Valahogy úgy, ahogy azt a rendező kérte az előadásban közreműködő énekkartól…

fotó:© Rákossy Péter