vissza a cimoldalra
2017-11-25
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60142)
Milyen zenét hallgatsz most? (24981)
Momus társalgó (6274)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3855)
Társművészetek (1217)
Kedvenc művek (142)
Kedvenc előadók (2813)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11196)
A csapos közbeszól (94)

Házy Erzsébet művészete és pályája (4110)
Miklósa Erika (1217)
Joan Sutherland - La Stupenda (107)
Luciano Pavarotti (78)
Gaetano Donizetti (939)
Erkel Színház (8519)
Brahms, Johannes (156)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2427)
Operett, mint színpadi műfaj (3391)
Élő közvetítések (6693)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1186)
Bartók Béla szellemisége (239)
Franz Schmidt (2959)
Kelemen Zoltán, operaénekes (86)
A nap képe (1988)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (563)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Technika nélkül nem megy – avagy a hibás énektanítás veszedelmei
- ppp -, 2015-05-12 [ Főtéma ]
nyomtatóbarát változat

Zeneakadémia, operatanszak 2015. május 4.
Zeneakadémia, Nagyterem

Operatanszakosok áriavizsgája

Km. Blazsó Domonkos, Brassói-Jőrös Andrea, Czikora László, Csóka Anita, Erdős Attila, Herczeg Máté, Ihring Anna, Kristofori Ferenc, Sahakyan Lusine, Ruszó Alexandra, Sárközi Xénia, Szűcs Attila, Tatai Nóra, Tóth Pál Mátyás, Vida Anikó, Zuo You

Felkészítő tanárok: Fried Péter, Halmai Katalin, Kertesi Ingrid, Kiss B. Atilla, Marton Éva, Meláth Andrea, Nádor Magda, Pászthy Júlia, Sándor Szabolcs

Concerto Budapest
vez. Medveczky Ádám

Raina Kabaivanskát megkérdezték egy interjúban, hogy mi kell a jó énekléshez, mi a jó éneklés titka? Az énektanítással is foglalkozó egykori primadonna szerint három dolog: a hang jó pozíciója, biztos támasz, szabad torok.

Ilyen egyszerű lenne?

Nem: ilyen nehéz.

Hiszen ha a dolog egyszerű lenne, mindenki, akinek hangja van, gyorsan és könnyedén megtanulna énekelni, mi pedig dúskálnánk a jobbnál jobb énekesekben. Ehelyett tapasztalatunk már évtizedek óta ezzel ellentétes, a 80-as évek elején kezdték kongatni a vészharangot az énekkultúra felett, és mára a nemzetközi szaksajtóban folyamatosan mást se olvasni, mint az igazán jó énekesek hiánya feletti siralmakat.

Hangok persze ma is vannak, még ha bizonyos hangfajok teljesen eltűnni is látszanak. Nincs vagy alig van drámai szoprán, hőstenor, hősbariton, hiánycikk az igazi basszus is. Divat lett kis hangon énekelni: az a „szép”, az a trendi. Ha valakinek nagy hangja van, könnyen rásütik a bélyeget, hogy ordít, és az nem is szép. Sose felejtem el, mikor a bécsi állóhelyen valaki legyintett Guleghina nevére: á, nagy a hangja, és??? De emlékszem, hogy torkollta le mindenki egyöntetűen, persze mind olyanok, akik még hallották és ismerték az igazi operaénekes fogalmát.

A nagy hangokkal együtt a nagy egyéniségek is egyre ritkábbak, ám ha valaki jó adottságokkal születik is, a mai világban nem tud hosszú karriert befutni, mert minden ellene dolgozik. Nincs elég idő és tanár, hogy jól megtanulja a mesterséget, a színházak és impresszáriók kizsákmányoló politikája miatt az induló tehetségeket is hamar tönkreteszik azzal, hogy nem nekik és hangjuknak való szerepekre kényszerítik őket.

Mindennek alapja a helyes, a legjobb olasz tradíciókra épülő hangképzés lenne. Hiszen ahogy Jelena Obrazcova mondta, a szép hang csak annyi, mintha valakinek lenne egy Stradivari hegedűje, de nem tanulna meg rajta játszani. Renato Bruson pedig azt mesélte tanulmányaira visszaemlékezve, hogy mestere öt teljes évig csak olasz dalokat engedett énekelni, ami akkor neki az agyára ment. De később megértette, hogy így volt jó és kívánatos, hiszen utána énekelt sokáig, sőt énekel még ma is, közel a nyolcvanhoz is főszerepeket vállalva.

A Zeneakadémia operatanszakosaival most volt alkalmam negyedszerre találkozni. Ott voltam egy évvel ezelőtt a felvételijükön, láttam félévkor egy színpadijáték-vizsgájukat, két hónapja a tanszaki koncertet és most ezt a vizsgakoncertet. A négy alkalom alapján már láthatók a legfontosabb jelenségek és tendenciák, és ezekből már nemcsak ítéletet mondhatunk az énekes növendékek pillanatnyi vokális állapotáról, képességéről, hanem távlati következtetéseket is levonhatunk róluk és tanáraik munkájáról egyaránt.

Elsőként megállapítható, hogy a gárda túlságosan egyoldalú: rengeteg szoprán, és minden másból kevés. Basszus, bariton nincs, mezzo szintén. Ez az arány semmiképpen nem felel meg sem az operairodalom, sem egy színház, sem az operai piac igényeinek.

Második megállapításom az lenne, hogy a fellépő énekesek között egyetlen egy sem volt, aki a Kabaivanska által megjelölt hármas egység útján járna. Van köztük, aki részben igen, de legtöbben egyáltalán nem. A fellépőkre majd egyenként is kitérek később, de azt el lehet mondani, hogy senki nem énekel maszkban, a legtöbbjüknek fogalma sincs a helyes támaszról, vagy ha elméletben lenne is, nem gyakorolja. Ami pedig katasztrofálisan hiányzik, az a harmadik tényező, a szabad torok. Mindenki felszoruló gégével, kis hangon énekel. Az igazi operai éneklés, a széles, bő torkú, a folyamatos levegőoszlopra alapozott operai hangadás nyomait se látni, hallani. Ezzel az éneklésmóddal, amelyet a fiatalok pár kivételtől eltekintve bemutattak, semmiféle operaházban, még a legkisebbekben sem lehet főszerepet énekelni, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ilyen hang helyben marad, nem jön át a zenekaron. Ezzel a hangképzéssel maximum dalokat vagy oratóriumokat lehet énekelni, ha találnak közönséget rá, aki ezt élvezettel hallgatja. Jómagam nem tartozom közéjük.

Szintén elég világosan látszik a növendékeken egyfajta gyakorlatlanság. Nem ismerik a pódiumot, nem szokták a reflektorokat, és ezért mikor egyedül kell megszólalniuk, nem tudják a bennük rejlő maximumot még megközelítően se kihozni. Mindannyian hatványozottan jobban és bátrabban énekeltek, mikor duettben vagy együttesben léptek fel. Ez feladatot jelent az Egyetem vezetésének is, mert lehetőségeket és alkalmakat kellene keresni arra, hogy a fiatalok élesben találkozhassanak a közönséggel.

Az egészre vonatkozó nagy kérdés: miért? Kinek a felelőssége, kinek a hibája ez? Egészen biztosan nem a diákoké, legalábbis az énektanulásnak ezen fázisában semmiképp. Hiszen a diák ebben az időben úgy néz fel mesterére, mint egy kiskutya a gazdájára: neki ő minden, maga az egész világ! Óriási a felelőssége tehát egy zeneakadémiai tanári karnak abban, hogy gazdálkodik a rájuk bízott fiatalok tehetségével, és a dolog sajnos már eleve ott eldől, hogy a tanári kart hogy és milyen szempontok alapján hívják meg a katedrára. Biztos recept nincs, hiszen előfordult már olyan, hogy hangfenoménnek nem mondható énekesek is kiváló növendékeket képeztek (Berdál Valéria Szegeden), de előfordult a fordítottja is: nagy tenorunk, Simándy József bizony egyáltalán nem bizonyult sikeres tanárnak, erről mesélhetnének egykori tanítványai, de udvariasságból és kegyeletből ma már biztos nem teszik. Egykor pedig nem merték volna nyilvánosan megtenni.

A budapesti Zeneakadémia nem követte azt a más országokban (Ausztria, Olaszország, Szovjetunió) bevált példát, hogy a jövő énekeseit a kor legnagyobb énekeseire bízták. Már évtizedekkel ezelőtt is nyilvánvaló volt, hogy a tanári karban sokan tevékenykednek, akiknek ott semmi keresnivalójuk nincs, és éneklésüket egyszer is hallva világos volt, hogy legfeljebb arra képesek, hogy növendékeiket rövid úton és teljes bizonyossággal tegyék tönkre. (Nevektől udvariasságból eltekintek.) Sajnos ez a tendencia most is érvényes, hiszen a mai tanárok között olyanok is tanítanak operaéneklést, akik operai tevékenységet jószerével nem folytattak sohasem, vagy karrierjük rövid és/vagy technikailag megalapozatlan volt. Volt, aki azért nem futott be jelentős pályát, mert technikája sohasem volt kikezdhetetlen.

Szinte egyedüli kivételt jelent az egykori tanszékvezető, ma Professor Emeritaként működő Marton Éva. Ha senki másnak, neki tudnia, látnia és hallania kellene, hogy ami ezen a koncerten elhangzott és látszott, alapvetően szomorú tévút. Ez nem az az operaéneklés, amelyet ő gyakorolt évtizedeken keresztül; nem ezt látta és hallotta azoktól a világsztároktól, akik egykor partneri és valóban a mesterség óriásai voltak. Elfelejtette volna? Nem hiszem… de ha igen, hát ajánlanám neki és az összes növendéknek is, hogy hallgassa meg, milyen technikával énekelt ő 1971-ben, mikor friss diplomásként Melis György duettpartnere volt a Magyar Rádióban.

Térjünk rá a növendékekre, de név nélkül. Nem lenne helyes megbélyegezni őket azzal, hogy névvel fogalmaznak meg róluk erős kritikát. Útközben vannak még, megvan, lehet még talán esélyük a javításra is. Amit írok róluk, nekik és tanáraiknak, az illetékeseknek egyértelmű lesz név nélkül is.

A koncertet nyitó tenor Pedrillo áriájának már második sorában lerekedt, majd utána falzetteken és gikszereken át jutott el az egyébként igazán nem jelentős énekesi feladatot jelentő ária végére. Nyilvánvaló volt, hogy az egyébként kellemes hangszín ellenére semmiféle, a szó szoros értelmében semmiféle professzionális hangképzésről nincs fogalma. A másik tenor jelentősebb hanganyag, de szintén kezdetleges technikával énekel, viszont az együttesekben minden alkalommal fel kellett rá figyelni. Lehet, hogy ha nem tanul meg rendesen énekelni, nem lesz főszerepek tenoristája, de kisebb vagy karakterszerepekben igen hasznos énekese lehet bármelyik színháznak.

Az Aspasia képzelt jelmezében fellépő szoprán mintapéldája annak az iskolának, amelynek képviselőit (vagy áldozatait) évek óta ontja a Zeneakadémia. A túl világos, kifehérített, operai hang helyett inkább tyütyögő hangon éneklő, egy kaptafára készült énekesnők, akikkel már Dunát lehet rekeszteni az Operaházban is. A mesternőjük képviselői ők, akik annak tüneményes muzikalitása és bájos, puha hangszíne nélkül közel sem tudják ugyanazt a hatást elérni, mint az egykori felejthetetlen Micaela vagy Pamina. Hasonló „erényeket” mutatott fel az Ilia áriáját éneklő fiatal szoprán is, azzal a nem jelentéktelen eltéréssel, hogy neki jelentős volumenproblémái is vannak.

Kiemelkedő produkciót nyújtott a Figaro házassága Grófnőjének III. felvonásbeli áriáját éneklő szoprán. Végre egy olyan előadás, amelyben hallatszott, hogy megvan hozzá a hangi fedezet, a technikai és zenei elképzelés. Szép legatók, finom indítások és légkör — de sajnos mellé ott van a magasság meglehetős korlátozottsága is. Az egykori Szendrényi Katalinra emlékeztetett hangszépségében és sajnos hibáiban egyaránt.

A Tatjána levéláriáját szépen, finom árnyaltsággal éneklő szopránban úgy éreztem, hogy sokkal több van hangban is, hangi kifejezésben is, mint amennyit megmutatott. Mintha a fellépést nem a drámai szopránba hajló lírai szoprán felől, hanem az álmodozó vidéki kislány figurája felől közelítette volna meg. Ami tévedés, mert az operában a hanggal kell kifejezni mindent. Ahogy azt megmutatta már a Carmen Csempész-quintettjében is, de leginkább a második rész Bohémélet-quartettjében, ahol a koncert egyetlen igazi, olasz operához, Puccinihez méltó hangját és hangképzését mutatta be.

Ebben remek partnere volt az első részben még Rodolphe áriájával meglehetősen küszködő fiatal kínai tenor, akinek a quartettben sikerült átvenni partnernője énekesi intencióját, és kettejüknek köszönhetően az est kiemelkedően legszebb zenei pillanatai születtek meg. A kínai fiatalember nagy tehetség, született hang, de sajnos úgy tűnik, nem előre, hanem visszafelé fejlődik. A korábbi alkalmakkor sokkal jobb hangi produkciót nyújtott, csodálatos Ottavio-áriát és Enzo-románcot hallottam már tőle, most azokhoz képes erősen lecsökkent volumennel és hátraeső magasságokkal énekelt.

A Quartettben Musettaként közreműködő szoprán először Amina áriáját és cabalettáját énekelte, számomra az est legnagyobb csalódását okozva. Korábban egy nem túl szép színű, de korlátlan és halálbiztos magasságú koloratúrszopránnak tűnt, most szinte egyetlen ép hangot nem hallottam tőle: magassága romokban, minden hangért küzd már a középregiszterben is. Ami eddig vele történt az Akadémián, az számomra megmagyarázhatatlan merénylet, a hangtemetés eklatáns példája.

Mesternője másik növendéke szintén inkább hátra tett lépést, mint előre. Egy éve a felvételin átszellemülten és magával ragadóan énekelte Wally áriáját. Most Gounod Júliájának méregáriájával lépett színre, amelyet még a szerep legnagyobb alakítói is szívesen kihagytak, előadáson, sőt stúdióban egyaránt. A Wally-áriához képest a magasságok most szűkebbnek, itt-ott alacsonynak, a hang egészében testetlenebbnek hallatszott; viszont az előadói erények csillogtak most is, így nem véletlenül aratta az est egyik legzajosabb sikerét.

Gounod operaslágere, a Faustból Margit Ékszeráriája csak záróhangjában tűnt operaéneklésnek, előtte a fiatal szoprán önmagának énekelgetett, kétségtelenül bájosan, de alig hallhatóan. Ugyanazt kellett általa megtapasztalnom, aminek oly gyakran vagyok tanúja az operaházi előadásokon is: hogy az énekest csak a szerep felében vagy annyiban sem hallani, mert hangja a magas hangokat és a kifejezetten kantábilis részeket leszámítva halk és kidolgozatlan.

Végezetül essen szó két fiatalról, akik a totális fachtévesztés áldozatai: egyikük a növendék „társulat” egyetlen mezzója, aki azonban nem mezzo, hanem lírai szoprán, és abból is a világosabb. A varázsfuvola 3. dámájából ezért egyetlen hangja se hallatszott, a Carmenben a Mercedest éneklő szoprán hangja tűnt sötétebbnek, végül pedig Santuzzaként vallott teljes kudarcot. Nyilván érzi maga is, hogy nem a fachjában énekel, ezért próbál néha sötétíteni, amitől viszont magassága beszűkül és elvékonyodik.

A másik tévedés áldozata a Bohémélet Marceljeként közreműködő fiatal „bariton”, aki tulajdonképpen buffo tenor. Ő nem operatanszakos még, csak harmadéves énekszakos. Alkatilag, előnyös megjelenését és kiállását tekintve ideális lehetne operettszínpadon, de ott is inkább naturbusch alkat, mint bonviván. Tartok tőle, hogy ennek ellenére már egy év múlva az operatanszak hallgatójaként fogom újrahallani Mozart-baritonként vagy Valentinként. Vagy ha nincs meg a megfelelő magassága, Wolfram dalával az Esthajnalcsillaghoz. Svéd Sándor parádés szerepét ma „baritenorok” éneklik ugyanis.

Bevallom, hogy a koncertet olyan szemmel és füllel ültem végig, mintha impresszárió vagy operaigazgató lennék. Kit szerződtetnék és mire? Mindössze négy hallgatóban láttam és látom a karrier lehetőségét, feltételezve természetesen azt, hogy a következő években a legjobb irányba fejlődnek tovább: Contessa, Mimi, Rodolfo, Juliette.

A fiatalok egy igazi veterán keze alatt zeneileg tökéletes biztonságban érezhették magukat. Tanáruk, a kiváló Medveczky Ádám bizonyára a tanulás folyamán is mindenben segítségükre volt, pálcával a kezében is mindenben számíthattak rá. Fejében és kezében az egész operairodalom, szívében a szeretet minden növendéke iránt — óriási kincs ő a jövő minden fiatal énekes növendékének, ahogy már korábban is egész generációkat bocsátott útjára.

A koncert után pár nappal néztem meg Mozart Szöktetését az Erkel Színházban, ahol az előadás végén Hábetler András megkérdezte a gyerekeket: eljönnétek megint az operába? Egyöntetűen zúgott fel a kórus: IGEEEEEEEEEEEEN. Megható és reményteli pillanat volt. Az opera jövője ennek alapján, úgy tűnik, biztosított. A közönség meglesz hozzá. Hogy az énekesek is meglesznek-e, az ennek az operatanszaki koncertnek alapján számomra sajnos nem egyértelmű.

legújabb:
Kelemen Zoltán - 2017-11-24
Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
Zeneakadémia, Előadóterem

"Liszt-Kukacok Akadémiája"

11:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

Szabó Ferenc János (zongora)
SCHUBERT: Három zongoradarab, D. 946
LISZT: A Villa d'Este ciprusai 1-2
LISZT: A Villa d'Este szökőkútjai

11:00 : Budapest
Erkel Színház

ROSSINI: Olasz nő Algírban

11:00 : Budapest
Bartók Béla Emlékház

A Michel Sogny módszer, a tradícionális magyar zongoratanítás és 40 év tapasztalata itthon és külföldön
Szentpéteri Gabriella bemutató tanítása

11:00 : Budapest
Olasz Kultúrintézet

Massimo Mercelli (fuvola)
MÁV Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Andrea Vitello
BACH: h-moll szvit BWV 1067
MOZART: G-dúr fuvolaverseny K. 313
SCHUMANN: I. szimfónia Op.38

17:00 : Budapest
MűPa, Üvegterem

Szives Márton (marimba, ütőhangszerek)
Mucsi Gergő (ütőhangszerek), Paragi Balázs (zongora)
"Hangulatkoncert"
KEIKO ABE: Wind in the Bamboo Grove (Szél a bambuszligetben)
ANDERS KOPPEL: Marimbakoncert
ASKELL MASSON: Kim
LUIGI MARINARO: Specchio (Tükör)
PETER GARLAND: Apple Blossom (Almavirág)

17:00 : Budapest
BMC, Koncertterem

Budapesti Vonósok
Házigazda: Molnár Szabolcs
CORELLI: D-dúr concerto grosso Op. 6 Nr. 4
LIGETI GYÖRGY: Régi magyar táncok
LIGETI GYÖRGY: Ramification
KURTÁG GYÖRGY: Művek kamarazenekarra

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Ji Eun Yook (hegedű), Jihyun Cho (zongora)
A MÁV Szimfonikusok Kamarazenekara (Euro Sinfonietta Wien)
Vezényel: Alfredo Sorichetti
MOZART: 4. (D-dúr) hegedűverseny, K. 218
MOZART: 20. (d-moll) zongoraverseny, K. 466
HAYDN: 1. (D-dúr) szimfónia, Hob. I:1

19:00 : Budapest
Erkel Színház

VERDI: Traviata

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Ducza Nóra, Jekl László (ének)
Várallyay Ágnes (csembaló)
Savaria Barokk Zenekar korhű hangszereken
Művészeti vezető: Németh Pál – fuvola
COUPERIN: Salve Regina
Qui dat nivem (147. Psalm)
Domine salvum fac Regem
La Sultanne
Les Nations – Premier Ordre «La Françoise»
Concert Royaux – Troisieme Concert

20:00 : Budapest
Budavári Mátyás-templom

Magyar Virtuózok Kamarazenekar
vez.: Szenthelyi Miklós


18:00 : Szombathely
Agora Savaria

Szombathely Koncert Fúvószenekar
"60 éves jubileumi koncert"

19:00 : Pécs
Kodály Központ

Wing Singers Gospel
Cantissimo
Trillák Kórus – Mohács, Babits Kamarakórus

19:00 : Gödöllő
Gödöllői Királyi Kastély

Fülep Márk (fuvola), Granik Anna (zongora)
"Bach összes fuvolaszonátája"

19:00 : Vác
Bartók - Pikéthy Zeneművészeti Szakközépiskola és Zeneiskola AM

Ábrahám Márta (hegedű)
Vác Civitas Szimfonikus Zenekar
vez.: Sándor Bence
BEETHOVEN: VII. szimfónia
BRAHMS: D-dúr hegedűverseny
A mai nap
született:
1901 • Serly Tibor, hegedűs, zeneszerző († 1978)
1904 • Nádasdy Kálmán, rendező († 1980)