vissza a cimoldalra
2020-06-03
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11497)
A csapos közbeszól (95)

Momus-játék (5850)
Pantheon (2645)
A MET felvételei (461)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62171)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4594)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4811)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7358)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (3896)
Kimernya? (3638)
Társművészetek (1717)
Operett, mint színpadi műfaj (4313)
Opernglas, avagy operai távcső... (20488)
Franz Schmidt (3609)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1951)
Don Giovanni (264)
Charles Gounod (233)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Aida II. - Aida fehéren, feketében
- ppp -, 2015-04-15 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat
Aida II. - Aida fehéren, feketében

Fesztivál-Aida az Erkelben 2015. április 8/10.
Erkel Színház

VERDI: Aida
Egyiptom királya – Sebestyén Miklós/Kovács István
Amneris, a lánya – Komlósi Ildikó/Gál Erika
Aida, etióp hercegnő – Sümegi Eszter/Boross Csilla
Radamès, az őrök kapitánya – Fekete Attila/Johan Botha
Ramfis, főpap – Fried Péter/Palerdi András
Amonasro, Etiópia királya – Kálmándi Mihály/Fokanov Anatolij
Főpapnő – Heiter Melinda/Vörös Szilvia

Hírnök - Boncsér Gergely

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Honvéd Férfikar
vez. Kesselyák Gergely

Az Aida premierje előtt a rendező, Mohácsi János több interjút is adott, melyek közül az egyikben kijelentette, hogy Aida feketére festését elutasítja, mert idejétmúltnak tartja. Ezzel a kijelentésével akarva-akaratlanul orientálta a későbbi nézőket, hogy mire számíthatnak ill. számítsanak. Vannak mondatok,amelyek rövidségük ellenére tömören kifejezik egy koncepció lényegét, és Mohácsi kijelentését én ilyennek gondolom: jelezte vele, hogy a valósággal, Egyiptom és Verdi művének valóságával nem szándékozik különösebben foglalkozni. Ugyanis a műben Aida etióp származású, azaz núbiai néger, s ha valaki járt már a környéken, például akárcsak Asszuánig eljutott, az tudhatja, hogy az ott élő fekete hölgyek nem egyszerűen csak feketék, hanem olyan feketék, mint a szén.

Mohácsi Aidája azonban nem fekete, hanem fehér. Nem fekete, mint a szén, hanem fehér, mint a hó, amit a fekete jelmez különösen hangsúlyossá tesz. A fekete szín amúgy is meghatározza a színpadi látványt: a két női főszereplő, a kórus nagy része: az egyiptomi köznép és papság mind feketét visel, számomra rejtett utalásul egy közelebbről meg nem nevezett kor és helyszín diktatúrájára. Bár a díszlet motívumai egyiptomi jellegűek, architektúrájában nem az ókori Egyiptomot jeleníti meg. Nem azt az Egyiptomot, amelyet az előző produkcióban Csikós Attila zseniális színpadképe olyan tökéletesen ábrázolt, az első pillanattól ráhangolva Verdi remekművének csodálatos zenéjére.

Egy kis Egyiptom, egy kis kortalanság: ez még önmagában nem lenne elég a koktélhoz, tehát a fekete alaptónus mellé tettek egy harsánypiros jelmezkollekciót az etiópoknak, és egy világos szürkét az egyiptomi katonaságnak, megtűzdelve olyan megoldásokkal például a cipőket illetően, amelyektől a nézőt nevetőgörcs fogja el.

Például ki hinné, hogy Fokanov-Amonasro a második felvonásban olyan remek bőr félcipőben érkezik egyenesen a sivatagi harctérről, hogy bármelyik eleganciára vágyó férfiú is elirigyelné; Sümegi Eszter pedig oldalán magasan felsliccelt jelmezében épp olyan divatos fekete bokacsizmában villogtatja valóban formás lábszárát, mint amilyet múlt héten láttam a Váci utca egyik kirakatában. Boross Csilla ellenben olyan sarut visel, mint amilyet Amneris is kapott. Hogy teljes legyen a katyvasz lábbeliből is, meg általában is, a katonák csúnya fekete bőrsurranót viselnek, az egyik főpap bőrcsizmában, a másik az Amnerisére emlékeztető szandálban pompázik.

Az említett általános keveredésen és Aida hófehérre mázolásán kívül Mohácsi Jánosnak különösebb ötlete nem támadt az Aidával kapcsolatban, lehet, hogy azt kell mondanunk: szerencsére. Mert ami viszont eszébe jutott, az eszközeiben, szellemében igencsak messze esik Verdi csodálatos operájától. Lényegében színpadra vitte a cselekményt, kirívó torzítások nélkül, felismerhetően,csak bizonyos pontokon támadva meg azt. Ilyen volt a nyitány koreografálása — minden mai rendező mániája: „nem hiszek a zene hatásában, hát inkább mészároljuk le azt!” — a templomkép balettbetétje és a második felvonás győzelmi jelenetének teljes megjelenítése.

Úgy gondolom, hogy ennek a produkciónak leggyengébb és legtámadhatóbb pontja éppen a koreográfia (koreográfus: Bodor Johanna). Ftah szentélyében a balett látványa idegesítő, konklúziójában erőszakos, sőt egyenesen taszító. Az Amneris budoárjában először megjelenő gyerekek a műtől és zenéjétől idegenek. Ők valószínűleg a budapesti artistaképző iskola ifjú növendékei, bár egykor a darabnak ezen a pontján is, későbbi jeleneteiben is balettintézeti növendékeket és –táncosokat láttunk.

Ami aztán a bevonulási indulótól kezdődő táncokat és mozgásokat illeti, azok teljes komikumba fulladnak. A trombiták diadalittas zenei motívumaira megjelenő rokkantak, a háború kegyetlenségét ábrázolni akaró nyomorultak, sérültek felvonulása, az elakadt harci szekér taszigálását kísérő színpadi akciók nem jelentenek új megoldást. Hiszen nincs új a Nap alatt: nagyon hasonlót láttam Hans Neuenfels berlini Végzetében is; ott is harsányan röhögött rajta a közönség, most se tehet mást az ember. Legfeljebb elsírja magát…

Az 1993-as Aidáról írt recenziójában a nagy kritikus, Fodor Géza állította először ellentétbe a színpadi és a zenei megvalósítás színvonalát. Milyen a SZÍNHÁZ, milyen a KONCERT? Fodor Géza megoldását mély tisztelettel kölcsönvéve azt mondanám, hogy ezúttal a SZÍNHÁZ, számos ponton sikerületlen vagy elutasítandó megoldásai ellenére, az aktuális nemzetközi tendenciákhoz képest nézhető, fogyasztható, majdnem hagyományos, és ami legfőképpen javára írható: énekesbarát színrevitelt eredményezett.

Ami az új produkció KONCERT részét illeti, sokkal elégedettebbek lehetünk. A zenei kivitelezés általánosan magas színvonalú, néhány valóban kiemelkedő alakítással. Ezért dicséret illeti a karmestert, Kesselyák Gergelyt, aki röviddel finoman szólva is vitatható Nabucco-rendezése után bizonyította, hogy sokkal inkább helyén van itt, a zenekari árokban.

Meggyőződésem, hogy az Operaházban még jobb eredményt tudott volna elérni, mert az Erkel Színház nem egészen összeszokott együtteseivel nem sikerült minden ponton elérni az optimális megoldást. A zenekarban különösen a vonósok tónusa nem volt mindig egységes és szép színű, illetve, mint már annyiszor, a fúvósok együttes játékában voltak hiányosságok, többször hallatszott melléfújás vagy gikszer. De egyelőre jár nekik a türelem, a színház újra megnyitása óta még nem telt el elég idő ahhoz, hogy túlzott szigorúsággal bíráljunk, és ez a türelem kijár az énekkarnak is.

Teljesítményüket a darab nagy részében kifogástalannak hallottam, csak a győzelmi jelenet nagy tablóinak néhány pontján „rikkantott ki” a kompakt hangzásból a tenorszólam, itt-ott a basszusból hiányzott a szükséges erő. Rendkívül rokonszenves azonban az a lelkesedés, amellyel részt vesznek az előadásban, látszik rajtuk a hit abban, amit csinálnak, s ettől ugyan időnként a színpadról a civilség szele jön le, a magam részéről többre becsülöm minden üres profizmusnál azt, ha a zenélés örömét látom, hallom és érzem.

A két szereposztásnak tűnő két előadás valójában nem tekinthető igazán két szereposztásnak, hiszen a sorozatnak mindössze két estéjén lépett fel az elsőtől eltérő cast, jelentős vendégművésszel megtámogatva. Talán ennek is volt köszönhető, hogy számomra a produkció legnagyobb élményét a 10-i előadás szerelmesei, Boross Csilla és Johan Botha párosa jelentette. Többször írtam elismerően Boross Csilláról, különösen Abigél szerepében, többször tettem bíráló észrevételt példul Toscájára, de egyetlen szerepében sem találtam soha ennyire meggyőzőnek. Aida szerepe tökéletesen illik hangjához, énekes és szerep ritka szerencsés találkozásának lehettünk tanúi. Technikailag nagyszerűen győzi a szólamot, lényegében sikerrel valósítja meg a minden szoprán számára szinte megoldhatatlan feladatot: az első két felvonás hatalmas volument követelő, és a harmadik-negyedik felvonás lírai részeit is gyönyörűen énekli.

Szerepének csúcspontja vitathatatlanul a győzelmi kép, az abban mindent uraló, ellenállhatatlan erővel, fénnyel szóló hangja, de a Nílus-parti jelenet irgalmatlan technikai buktatóin is gond nélkül úrrá lesz. A fináléban pedig Bothával közösen megállítják az időt, és a sírkamra megjelenítése nélküli sírkamra-jelenetben a rendezés megoldatlansága ellenére is csak hanggal, énekművészettel teremtenek nagy operai pillanatot.

És hát… Johan Botha! Óriási szerencsénk, hogy a lemondott Fabio Sartori helyett ilyen színvonalú tenort kapott beugróként a produkció. Botha jó húszéves karrierje, az elénekelt nagy drámai szerepek ellenére is majdnem hibátlanul megőrizte hangját, azt a hangot, amiért önmagában érdemes egy előadást megnézni, meghallgatni. Hőstenor státusza ellenére fantasztikus technikájának köszönhetően a leghihetetlenebb finomságokra is képes hang ez, és bár fürödtem a szólam hősi pillanataiban hallott hangözönben, a legnagyobb élményt egy, más előadásokban sokszor elsikkadó részben kaptam tőle.

A finálé indításakor, a „La fatal pietra sovra me si chiuse” frázistól Aida megjelenéséig oly puhán, a magány, a lemondás oly megindító hangján szólalt meg, amelyet soha életemben ekkora volumenű hangtól nem hallottam. Botha az énekeseknek azt a kihalófélben lévő típusát testesíti meg, akik esetében nem számít a külső, nem számít a kilók száma, tulajdonképpen még a színészi alakítás se: ő képes mindent csak a hangjával megjeleníteni, ábrázolni.

Az első szereposztás párosa is kétségtelenül remek alakítást nyújtott, de a második este kivételes színvonalát nem tudták megközelíteni. Sümegi Eszter az utóbbi években inkább a német repertoárban nyújtott emlékezetes alakításokat, magam is ünnepeltem és csodáltam Senta szerepében, alig várom, hogy Sieglindeként is halljam, de most Aida jelmezében nem érte el ugyanazt a hatást. A hang felső regiszterében egyre inkább észlelhető egy, az olasz fachtól idegen vibrátó, a piano éneklés nála pár éve tapasztalható hiánya miatt pedig dinamikailag egysíkú alakítást nyújt. Ha a szerep hangerő skálája 1-10 között mozog, Sümegi csak az 5-10 közötti tartományt használja. Ezért a győzelmi képben ő is remekül áténekel minden együttest, a szerep kulcspontjának tekinthető kötelező piano állásokban azonban egy intelligensen kidolgozott piano tónust alkalmaz, valódi pianók nélkül, sajnos gyakran pontatlan intonációval, különösen a Nílus-parti duett „Fuggiam gli ardori inospiti” részben.

Jól illik hozzá énektechnikailag Fekete Attila Radamese, aki szintén nem mondható a pianók nagy bajnokának. Becsületére legyen mondva, hogy mindent elkövet az árnyalásért, néhány forte megoldás helyett pianónak tűnő falzettel operál, azonban ma már, úgy érzem, sokkal inkább otthon érzi magát a szerep hősi akcentusokat és hangütést kívánó részeiben. Ezekben valóban meggyőző teljesítményt nyújt, nincs gondja sem technikailag, se dinamikailag, és egész alakítását olyan őszinte szenvedély hatja át, amely minden pillanatában rokonszenvessé és hitelessé teszi. Alakítását az egész új Aida-produkció egyik legnagyobb értékének tartom.

A produkció sebezhető pontjának hallottam mindkét szereposztás Amnerisét. Komlósi Ildikó már a most egy éve hallott Aidákban is volumenproblémával küzdött a szólam közép- és mélyfekvésű részeiben, ezek a problémák egy év alatt jelentősen felerősödtek. Színpadra lépésekor a duettben és a tercettben szinte alig hallatszik, a második felvonás nagy kettősében is csak a magas fekvésben szól jól hallhatóan. Nagy tapasztalata és profizmusa megtanította arra, hogy a puskaport a fontos csatára kell tartalékolni, ami esetében a negyedik felvonás duettje és az ítélkezési jelenet. Itt lényegében drámai szopránként működő mezzója még ma is erős hatást képes elérni a szerep legszélső értékeit jelentő magas hangok bombabiztos megszólaltatásával.

A második szereposztás Amnerise, Gál Erika sem az az igazi drámai mezzo, amelyet a szerep megkívánna, de mentségére meg kell állapítani, hogy ez a hangfaj ma a világpiacon is hiánycikk, Magyarországon pedig nem található. Gál a Komlósiénál jóval frissebb hangon énekel, a szerep alsó kétharmadában kielégítően, de nem tökéletesen szól. Azonban nem rendelkezik (még) stimm-kolleganője rutinjával és ravasz profizmusával, ő a puskapor nagy részét ellövi az első felvonásokban, így pont a leglényegesebb részre, a negyedik felvonásra fárad el némileg. Nem teljesen, de ahhoz éppen eléggé, hogy a magas regiszter biztonsága Komlósiétól elmaradjon. Úgy érzem, Gál Erika túlfoglalkoztatása komoly veszélyeket jelent orgánuma jövőjére, Erda poklából felugorva kellett volna Amneris csúcsait meghódítania. Ez pedig majdnem lehetetlen feladat. Az emberi hang nem lift, és aki mégis lifteztetni próbálta, mindenki nagy árat fizetett érte.

Amonasróként a szerep két budapesti veteránja lépett fel, mindketten ambivalens benyomást keltve. Kálmándi Mihály a második felvonásban az évad korábbi afonikus estéihez képest elég jól teljesített, a harmadikban azonban, az Amonasro drámai kitörését kísérő zenekar hullámai közt menthetetlenül elsüllyedt. Anatolij Fokanov pár hónapja hallott Jagójához képest hangilag szinte újjászületett, de alakításban sajnos az új rendező se tudta újításokra, valódi szerepformálásra inspirálni. Ő mindig, minden szerepében megmarad annak, aki: ő mindig a jól éneklő Anatolij Fokanov.

Az előadás négy basszusa közül a minden regiszterben remekül szóló Fried Péternek adnám az aranyérmet. Ezüstérmes Palerdi András, aki Zakariásához képest sokkal összefogottabban, jobb volumennel énekelt, csak a templomkép F-jével nem sikerült neki ezúttal se közeli barátságba kerülnie. A két Király hangilag egyformán gyenge: Kovács Istvánt már ismertük a szerepben, kb. lehetett rá számítani, mit hallunk majd. De Sebestyén Miklós egyenest a MET-ből érkezett, hogy fejére tegye a produkció talán legviccesebb elemét, a rézből készült fazekat — koronaként. A pálya ilyen előzményei után a magam részéről többet és mást vártam, nem ezt a sápadt hangi és színpadi produkciót. (Elgondolkodtam egy pillanatra, mikor mellette a kórus első sorában megláttam Kővári Csabát, aki a 80-as évek végén az Akadémia nagy basszus ígérete, az általam valaha hallott egyik legszebb basszus hanganyag birtokosa volt. Ő a kórusban, Sebestyén a MET-ben … bizarr az élet, kegyetlen a Sors.)

A kisebb szereplők közül Heiter Melinda Főpapnőjében határozott hangi fejlődést nyugtázok korábbi szinte hangtalan Lolájához képest. Szép énekléssel jeleskedett ezúttal is Vörös Szilvia. Boncsér Gergely pedig tényleg prózai színészhez méltó játékkészséggel valósította meg a rendező elképzelését a Hírnök figurájáról. Hogy az elképzelés erősen komikus, nem az ő hibája, teljesítményéből nem von le semmit.

Ez lenne hát az új Aida Budapesten. Néhány éve, mikor a MET-ben új vezetés új szelei kezdtek fújni, elhatároztatott, hogy az addigi avítt produkciókat újra, modernekre cserélik. (Eddig ismerős?) Kezdték Zeffirelli klasszikusnak számító Toscájával, amely helyett Luc Bondy csinált egy ritka pocsék, szegényes, a fél világon körbeutaztatott, de mindenütt megbukó újat. Kiderült, hogy a következő csere a videón és moziban annyiszor megcsodált, gyönyörű Aida lenne. És láss csodát: előbb a közönség tiltakozott, majd a szponzorok jelentették be, hogy a csere megvalósulása esetén megvonják a következő évi támogatást. Tehát maradt a régi Aida. A szép.

Budapesten tiltakozott valaki? Senki. Jött hát az új Aida. Ez a modern és korszerű, ezt kell majd néznünk mostantól 10-20 évig. Hogy lehetett volna rosszabb is? Hát persze! Jó szórakozást!

Fesztivál-Aida az Erkelben
fotó:©Rákossy Péter

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1904 • Jan Peerce, énekes († 1984)
1924 • Palánkay Klára, énekes († 2007)
elhunyt:
1875 • Georges Bizet, zeneszerző (sz. 1838)
1899 • ifj. Johann Strauss, zeneszerző (sz. 1825)
1998 • Erich Bergel, karmester (sz.: 1930)