„Otello voltam” – José Cura az Operaházban
2015. február 11
Magyar Állami Operaház
Verdi: Otello
Otello - José Cura
Desdemona - Pasztircsák Polina
Jago - Fokanov Anatolij
Emilia - Dobi - Kiss Veronika
Cassio - Nyári Zoltán
Roderigo - Boncsér Gergely
Montano - Egri Sándor
Lodovico - Cserhalmi Ferenc
Herold - Zsigmond Géza
Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Marco Comin
Tartja magát az anekdota, hogy egykor sikeresebb napokat megélt jeles írónk idősebb korában (sok-sok kudarccal és megalkuvással a háta mögött) rendszeresen így mutatkozott be: „Szép Ernő voltam”. Valamiért ez jutott eszembe José Cura február 11-i előadása kapcsán. Az Otellót vezette elénk a szerephez méltó alkattal, ám a figurától idegen sminkeletlen megjelenéssel és vérszegény előadásmóddal.
Vámos László egykori rendezése is csak romokban emlékeztet egykori önmagára, Otelló hajója már a Viharkórus alatt is ott tanyázik a rendezői jobbon, az Esultate előtt mindössze taszajtanak egy jó méternyit rajta, hogy középre kerüljön. Majd bejön a győztes hadvezér, májbajosan odavet valamit nekünk. Nyeszergős tenorhang, erősen mozgó középregiszter, ajjaj…
Otello gyorsan el, Jagoé a terep. Amikor Cura legközelebb visszatér, már épp a cselekmény sűrűjében vagyunk, a zászlós sikerrel tette dolgát, az udvar népe kellően felbolydulva. Otellónk néhány tárgyilagos mondattal elcsitítja(?) a vitatkozókat, majd Desdemonához fordul. Eddigre kiderül, hogy a mozgó középhangok szerencsére csak a beénekeletlenség nyomai lehettek, de Otello nem lett tüzesebb, föl- s alá sétálgatva, kedvetlenül válaszolgat hitvesének, véletlenül sem mutatva iránta semminemű érzelmet. Vajon meddig fog markírozni? latolgatjuk a váratlanul jött szünetben (a darabot ezúttal két pauzával játsszák).
Otello a második felvonásban sem vonultat föl különösebb indulatot, persze ehhez Jago is sikerrel asszisztál. A konfliktus csak szavakban érhető tetten, az énekes(ek) mezzoforte tartományig merészkedve óvatoskodnak. Cura semmivel sem ad többet, mint amit egy korrekt első próbán illik. Az Ora e per sempre addio monológot körülbelül fele idő alatt lehajtja, szegény dirigens alig bírja követni. Mintha csak jelzés céllal lenne jelen. Nincsenek indulatok, vagy ha igen, csak nagyon alapszinten. Az énekes közlekedése kellemes, ruganyos, indulattalan. A Bosszúkettős kedélyes karlengetéssé silányul, összességében az egész felvonás egy merő Álomelbeszélés…
Cura az első fortét 8 óra 7 perckor adja ki magából, ránéztem az órára, ekkor pontosan kettő órája tartott az Otello. Ez az effekt sem jött magától, kellett hozzá egy Desdemona, aki kiprovokálta belőle. Eljátszottam a gondolattal, hogy ez lenne a koncepció, Otello csak békésen tűr magában, s amikor az asszony felpirítja, csak akkor robban egy nagyot? Amikor elűzi Desdemonát, azt tényleg hatásosra veszi, van egy durva mozdulata, miközben lecédázza a hitvesét. Hihető is, ahogy a traumatikus jelenet után leroskad a székébe. A Dio, mi potevi monológ volt Cura előadásában az egyetlen darabrészlet, ami mind zeneileg, mind előadási szempontból kiegyensúlyozottan szólalt meg. Ennél a jelenetnél merült fel komolyabban, hogy valamiféle koncepció állhat Cura különös szerepértelmezése mögött. Hogy Otello csak elnyomja magában az indulatot, azután egyszer csak kitör belőle az ősösztön, bár azért visszafojtott indulat és rezignáltan passzív jelenlét között van különbség. De sajnos, ez az érzés gyorsan elmúlt, mert ezt követő Jago-Otello-Cassio jelenetben Cura visszazökkent ugyanoda, ahol korábban volt, épp csak föladja a végszavakat a partnereknek.
Ezen nem segített az utolsó felvonás néhány mutatós, ám mélység nélküli és teátrális gesztusa. Az Otello halála felettébb hatásos az előadásában, de engem rettentően zavart, hogy ennyire szabadosan kezeli a kottát. Ahogy végigjáratja tekintetét környezetén az „Oh! Gloria, Otello fu…” frázis alatt, számomra inkább csak az Otellót alakító egykoron volt énekes elmerengését hozta, aki valaha „Otello volt”…
Az Operaház a helyzethez képest igyekezett ünnepi köntösben tálalni ezt a kissé elöregedett produkciót (21 éve, a szegedi szabadtéren láttam először), ami nem mindig sikerült. Anatolij Fokanov Jagoja ugyanazokat a stílusbeli problémákat hordozza, mint amikor 12 évvel ezelőtt írtam róla, annyi különbséggel, hogy mostanra a hangadására a mezza voce lett jellemző, ami határozottan jót tett a figurának. Ugyanakkor az alak továbbra is borzasztóan kisstílű, ami egy valódi otello-i temperamentummal való találkozás esetén megborítaná az egész darab szerkezetét.
Az előadás hőse szememben a Desdemonaként tavaly debütáló Pasztircsák Polina volt. Pasztircsák a rendelkezésére álló keretet maximálisan kitágítva igazi aurát teremtett hősnője köré. Az előadás zenei csúcspontja így a Fűzfadal és Ave Maria lett, ahol – a dirigens aktív közreműködésével – néhány pillanatra megállt az Idő, értelme lett a szavaknak és hangsúlyoknak.
Nem tudhatjuk, hogy Marco Comin milyen karmester, csak azt, hogy a lehetőségekhez képest a maximumot kihozta a két együttesből. Alkalmazkodva a változatos képességű szereplőgárdához megteremtette egy lehetséges jó előadásnak a vázát, amit azután ki-ki a maga szájíze/ízlése/adottságai alapján töltött ki.
fotó: © Nagy Attila
