vissza a cimoldalra
2017-10-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (59885)
Társművészetek (1211)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3847)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc előadók (2812)
Momus társalgó (6052)
Milyen zenét hallgatsz most? (24975)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2273)
Kedvenc művek (141)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11180)
A csapos közbeszól (94)

Bartók Béla szellemisége (212)
Erkel Színház (8353)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1121)
Balett-, és Táncművészet (5406)
Élő közvetítések (6641)
Lehár Ferenc (578)
Jonas Kaufmann (2132)
Pantheon (2104)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2362)
Marton Éva (718)
Operett, mint színpadi műfaj (3288)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (298)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1113)
Franz Schmidt (2921)
Végveszélyben a komolyzene a Magyar Rádióban? (467)
Zenetörténet (191)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

„A hangom magántulajdon” – interjú Kolonits Klárával
- zéta -, 2015-02-06 [ Interjúk ]
nyomtatóbarát változat

Nagyon régóta kísérjük figyelemmel Kolonits Klára pályájának alakulását. Volt, hogy aggodalommal, de mindvégig szurkolva. Most egy jó ideje inkább büszkeséggel. Épp ideje volt interjút kérni tőle, most mesélje el, Ő hogyan látja a körülötte zajló világot…

Kolonits Klára    - Köztudott, hogy nagyszülői oldalról zenészcsaládból származol, nagypapád Bartha Dénes zenetörténész professzor volt. Mennyire nyomta rá gyermekkorodra a bélyegét?

   - Az én születésem már arra az időre esett, amikor ő már Amerikában volt vendégprofesszor, ezért közvetlenül nem vett részt a gyermekkoromban. Csak kínkeservesen lehetett velük kapcsolatot tartani, a '70-es, '80-as években leginkább semleges területen, Svájcban találkoztunk. Teljesen legálisan volt kint, de félt, hogy elveszik az útlevelét, ha visszajön. Szüleim nem különösebben bátorítottak a muzsika felé, ők mindketten reáliákkal foglalkoztak, de elfogadták a zenéhez való kötődésemet, bár akkor még fontosabb volt nekem a képzőművészet, a rajzolás. Ugyanakkor nagyapa nagyon támogatta, hogy zenei általános iskolában tanuljak. Akkoriban még fuvolistának készültem, ő hozott hangszert nekem Amerikából, amire rettentő büszke voltam. De az, hogy nagyapám valójában kicsoda, csak felnőtt koromban derült ki számomra, amikor megismertem a pályáját és annak körülményeit; és milyen érdekes, azok a nehézségek, amikkel neki meg kellett küzdenie, az én pályámon is jelen vannak. Az ő személyisége döbbenetes mértékben visszatért később férjemben, Dinyés Dánielben. Nagyapának az itthoni legfontosabb területe az ismeretterjesztés volt, ő indította el a Bartók termi (ma Pesti Színház) zenei előadások sorozatát, amit a mai napig sokan a műfaj etalonjának tartanak. Dani a Katona József Színházban nagyon hasonló előadásokat, operabeavatókat tart.

   - Említetted a fuvolát. Ez mikor jött és meddig tartott?

   - Hat-hét évesen kezdődött és egészen sokáig tartott, a hangszer a mai napig megvan, kézbe is veszem néha. Eredetileg zongorázni szerettem volna, de egyszerűen nem fért el a lakásban. Pikolózni kezdtem tehát, az nem helyigényes. Egészen komolyan felmerült, hogy felvételizzem fuvolából a főiskolára, amikor egy országos kamarazenei versenyen nyertem egy gitáros partnerrel. Kovács Imre bácsi volt a fuvola tanszéken és a verseny után meghívott, hogy játsszak neki olyan darabokat, amin lemérheti a technikai felkészültségemet. Amit hallott, attól viszont elborzadt, mert az előadókészség a versenyen elfedte a valós technikai tudásomat. Úgy ítélte, hogy napi 4-5 óra gyakorlással lehetne behozni a lemaradást, de ez sem biztos. „Valami bujkál magában” – mondta – „adjon magának még néhány évet”. Ezután jelentkeztem karvezetés szakra. Ott találkoztam Makláry Józseffel, aki viszont biztatott, hogy inkább énekelni próbáljak.

   - És ekkor jött az életedbe Schultz Katalin…

   - Emlékeim szerint még mások is meghallgattak, Fábry Edit és Andor Éva is, de egyedül Kati – aki egy szenvedélyes és vállalkozó kedvű tanáregyéniség – látott bennem valamit.

   - Hogy az éneklésből fogsz megélni, csak huszonévesen dőlt el, jól sejtem?

   - Igen, akkor lett egyértelmű, mert igen fiatalon lettem édesanya és rákényszerültem, hogy megéljek valamiből. Énekeltem énekegyüttesekben, foglalkoztam a nyelvtanítástól a szolfézstanításig sok mindennel. Alapító tagja vagyok például a Purcell Kórusnak is. Nagyon meghatározó volt, hogy én a tanárképzőt végeztem el és nem mentem tovább a Zeneakadémiára.

   - Nem érezted szükségét?

Kolonits Klára
Konstanze © Éder Vera
   - Nem fogtam föl a jelentőségét, pedig nagyon sokat számított volna. Énektechnikailag és kapcsolatok szempontjából is. Ehelyett inkább „B” pályára kerültem. Elkezdődött a Budapest – vidék – külföld kacskaringózás. Néha jött egy zenei vezető óriási lendülettel külföldön, hogy velem akar dolgozni, de ez – változatosabbnál változatosabb történetek során – gyorsan abbamaradt. (Bármilyen morbid is, de ez általában gyors halált jelentett az illetőnek.) A velem együtt végzettek, akik folytatták a tanulmányaikat, egyenletesebb pályát tudtak bejárni.

   - Tényleg érzed ennek a hiányát?

   - Nagyon is. Az én életemet onnantól kezdődően a kereslet határozta meg és nem az, hogy a fejlődésem szempontjából mire lenne szükségem. Zerlinával felvételiztem, Cherubinót és Grófnét énekeltem egyidőben, azután jött egy sorozat Éj királynője, majd a Hoffmann meséi négyes főszerepe, utána le a pincébe egészen a Kékszakállú Juditjáig. Végül vissza ide, ahol most tartunk.

   - Mikor ismerted fel ezt a kacskaringót a pályádon?

   - Akkor kezdett gyanús lenni, amikor bekerültem az Operaházba 2002-ben. Elmondta Oberfrank Tanár úr, az Operastúdió vezetője, hogy mit gondol rólam, milyen szerepkörben gondolkodik, majd elbeszélgettem Petrovics Emil főzeneigazgató úrral, hogy mit szeretne velem énekeltetni és a kettő között semmi átfedés nem volt. Egy pillanatra ismerős lett az a szituáció. A főiskolán is annyira jellemző volt, hogy a tanszékvezető, Králikné Rósner Melánia és Forrai Zsuzsanna, a magánének tanárom próbáltak megegyezni, hogy milyen repertoár való nekem. Forrai Zsuzsára kellett volna hallgatnom, aki Gyurkovics Mária lányaként felismerte a koloratúrénekléshez való affinitásomat. Többször találkoztam azzal a szemlélettel, hogy olyan, hogy koloratúrszoprán, nincs is. Avagy: koloratúrszoprán az, akinek nincs rendesen megcsinálva a középlágéja, ergo: nem értékes hang. Diploma után azonban vidéken kezdtem, és amit vidéken adnak az embernek, azt el kell énekelni. De hogy az döntő, hogy mit éneklek, az 2002-ben tudatosult bennem és ebben az állapotban elvoltam még 4-5 évig. Nekem voltak ábrándképeim a lehetséges szerepeimről, amelyeknek egyébként a valósághoz sok közük nem volt.

   - Mesélj ilyet!

  - Nálam a szerepkör nem volt egyértelmű, mert a fizikai megjelenés és a hangi adottságok nem vágtak egybe. A termetem mindig nobilis és nőies volt, ezért a Nanetta kivételével a nekem való lírai szerepek elkerültek, pedig hangi szempontból szükségesek lettek volna. A lelki alkatom radikálisan drámai volt, ezért nagyon hamar eljutottam Donna Elviráig vagy Juditig. Kezdő operaházi éveimben felmerült a Pillangó és Elisabetta a Don Carlosból. Szerencsére ezekből nem lett semmi. Utólag visszanézve ez igazi orosz-rulett lett volna, hangi fedezet nélkül.

   - Hogy jelent meg ez a sokszínűség a főiskolai tanulmányok alatt?

   - Alapvető főiskolai élményem, hogy mivel nagyon jól olvasok kottát, bármit gyorsan meg tudtam tanulni. Valaki akkor mondta azt rólam, hogy kaméleon vagyok. A Mozart áriát Susanna-hangon énekeltem, a Strauss-dalt pedig, mint egy vérbeli Strauss-hősnő. A főiskola alatt teljesen gátlástalanul faltam be a teljes tananyagot, a legvadabb koloratúr-áriákat, Médeát, Strauss-dalokat, még tán Toscát is. Az nem „mondódott meg”, nem tudatosult, hogy ennek az az ára, hogy valójában nincs kidolgozva egy fachra a hang. Mindig ahhoz idomultam, amit éppen énekeltem. Akkor én még azt gondoltam, hogy az a jó, ha valaki mindent tud, de ez kapufa volt.

   - Majd jöttek az énekversenyek, amelyek nem tették egyértelművé az utad…

   - A salzburgi énekversenyen ugyan kiderült, hogy ez a „sokszínűség” egy nonszensz, de a Falstaff-énekversenyen második lettem. Egy másik helyen az Olympiával lettem második, de a csúcs 2000-ben a Rádió Énekversenye volt, amit egy baritonfekvésű Muszorgszkij-dalciklussal, a Halál dalai és táncaival nyertem meg, holtversenyben. (Csak ilyen kottát biztosított a Rádió a döntőben a zenekarnak.) Nem gondoltam ebben az időszakban, hogy a minőségi hangadás és a mindenevés egymást kizáró dolgok. Mindig jöttek karmesterek, akik ebbe a mindenevésbe és a mindenen áttörő kifejezésvágyba bele tudtak szeretni, azaz mindig kaptam munkát.

   - Én úgy készültem erre az interjúra, hogy az elmúlt hónapban agyonhallgattam az új CD-det, írtam is róla, majd a múlt héten előszedtem a Duna tévés Kékszakállú-filmeteket és végignéztem. Kottával a kezemben megpróbáltam tetten érni azt a pillanatot, amikor kiderül, hogy Te mégsem voltál mezzoszoprán. Nem derült ki, megint csak nem derült ki. És megint nem értettem. Még jól emlékszem, hogy ugyanez volt, amikor koncerten élőben hallgattalak Bartók operájában. Ez azért van, mert szokatlanul tág a hangterjedelmed vagy tudtál ügyesen rákészülni ezekre az előadásokra a hangod mélyítésével?

Kolonits Klára
Luisa Miller © Éder Vera
   - Egészen biztosan tudom, hogy soha nem voltam mezzoszoprán, de hangszínekkel akkor azt a feladatot meg tudtam oldani. Több, tudatos mélyítési fázis volt életemben, amikor kaptam egy szerepet, amit el kellett énekelni. Az én pályakezdésem egybeesett azzal a helyzettel, hogy szinte lehetetlen volt énekesként állásba kerülni egy színháznál, tehát egy fiatal énekesnek nem volt lehetősége visszautasítani egy esetleges felkérést, hiszen előfordulhat, hogy azután többet nem kap fellépési lehetőséget. 1997 és 2001 között sokat énekeltem operettet, amely szerepek jóval mélyebbek, rengeteg középlágéval. A színpadi létet és azokat a szerepeket (Csárdáskirálynő, Mosoly országa, Cigánybáró, Cirkuszhercegnő és Marica grófnő) azonban nagyon élveztem. Egyébként sikeres operett-énekesnőnek lenni nagyon jó, főleg anyagilag, de nekem hangilag veszélyes terepnek bizonyult. Magasabb életszínvonalat hozott, ám elaltatta a figyelmemet és kevéssé érzékeltem, hogy valami nincsen rendjén.

   - Tulajdonképpen kész szerencse akkor, hogy kikerültél az Operettszínházból…

   - Igen, jött az Operaház és Petrovics Emil a lassan, megfontolva haladás útját írta nekem elő. Legalábbis ő így nevezte az évi 3-5 előadást.

   - Majd lassan, megfontolva beugrasztott a Cosi fan tutte Fiordiligijébe… Abba mások bele szoktak halni.

   - Szerencsém volt, mert négy évvel korábban Vashegyi Gyurival énekeltem, akinek magát ezt a beugrást is köszönhetem, viszont amikor kinyitottam a kottát, hogy holnapután újraéneklem, hát semmi nem rémlett. De szerencsés alkat vagyok pszichésen, mert stresszhelyzetben nagyon össze tudom magamat szedni és engem nemhogy gátol, hanem inspirálnak az ilyen szituációk. Ebben az időszakban egyetlen egy ember gondolkodott bennem, Selmeczi György, akinek rengeteget köszönhetek, többek között Donna Elvirát, Odabellát, Hoffmann hármas szerepeit, Nyugat lányát, Mimit, Kékszakállút, Lammermoori Luciát, Gildát és Luisa Millert! Gyurinak pont erre kaméleonra volt szüksége, mint ami én voltam akkor. Még Tosca-duettet is énekeltem Kiss B. Atillával a Kolozsvári operamesék című TV-sorozatban. Nagyon szeretem Gyurit, de ez akkor megint a kaméleonságot erősítette bennem. Már 2000-ben elénekeltette velem Juditot.

   - De azért most, ha felkérnének, elénekelnéd?

   - Nem, soha többet nem éneklek Kékszakállút. A film, amit készítettünk egy csodálatos mementója marad ennek a korszakomnak, de ennek a történetnek ott a vége.

   - És hogy dőlt el, hogy visszatérsz a (most már mondhatjuk) saját fachodba?

   - A napját is tudom. Kesselyák Gergely lejött Szegedre 2006. január 21-én megnézni az előadást, Gábor Gézával énekeltük a Kékszakállút. Kesselyák akkor főzeneigazgató volt az Operaházban. Utána bejött, gratulált, nagyon tetszett, de csak akkor foglalkoztat a színházban, ha drámai koloratúr fachban szerepelek. Később fel is sorolta a következő évadban rám váró szerepeket: Melindát, Rosalindát és Traviatát! De persze, mire elénekeltem ezeket a szerepeket, már nem Gergő volt a főzeneigazgató. Ő felvázolt nekem egy pályát, ami a Normáig vezetett volna el, de az Operaház akkori zivataros időszaka ezt nem tette lehetővé.

   - Énekelted Bánk bánban mindkét verziót, az ős-Bánkot és a Nádasdy-Kenessey-féle átdolgozást is. Hogy viszonyultál hozzá?

   - Szerencsém volt, hogy 2006-ban előbb tették elém az egyszerűbb változatot, az átdolgozást, mert az akkori állapotomban ezt jobban el tudtam énekelni. Akkoriban – Donna Anna után – ez teljesen adekvát volt. Az az előadás nekem egyfajta „áttörés” volt, abban volt talán először igazán személyes sikerem. Az „Ölj meg engem Bánk” után óriási tapsvihart tört ki a színházban, ami annyira megdöbbentett, hogy elkezdtem sírni a színpadon. Először éltem át, milyen az, amikor az embert pofán csapja a siker. De akkor még nem tudtam volna megoldani az ős-Bánkot. Azután amikor – persze megint beugrással, két és fél héttel az előadás előtt – megkaptam az ős-Bánkot és elkezdtem foglalkozni vele, egyből éreztem, hogy ez bizony technikailag már a következő lépcsőfok. Akkor még nem annyira értettem, hogy ez a szerep egyáltalán milyen hangra íródott, nem volt a Lucián és az Attilán kívül bel canto tapasztalatom, nem volt meg az ének-technikai kelléktáram. Amikor később belemélyedtem a bel cantoba és elénekeltem például a Beatrice di Tendát, akkor jöttem rá, hogy Melinda szólamában a legtisztább bel canto megoldások köszönnek vissza. Az olasz és francia bel canto repertoárt Erkel építette föl Magyarországon és ez tükröződik minden leírt kottafejében.

   - Beszéljünk a példaképekről! Eddig úgy tapasztaltam, hogy ez a pálya úgy működik, hogy az énekes-tanoncnak, de a befutott művésznek is kell egy pozitív példa, akinek a lemezeit hallgatja, akinek az előadásaira bejár, akit meg tud kérdezni, akitől (jó értelemben) el tudja lopni a trükkjeit. Ebben a kalandozós korszakodban Neked voltak példaképeid?

   - Ez nagyon érdekes, mert nekem az utolsó fachváltásig nem is igazán voltak példaképeim, s ha zenét hallgattam, az leginkább kamarazene volt. Férjem behatására főleg olyan zongoristákat, Richtert és Schnabelt, akiktől egy olyan természetes zenélési metódust lehet tanulni, ami ma már szinte ismeretlen. Azt tanultam tőlük, hogy a hangokat és az azokból felépülő zenei formát csak megélni érdemes, nem pedig előadni, hogy a muzsikálás nem interpretálás, hanem életforma. Énekesek közül leginkább férfiak, Fritz Wunderlich, Hermann Prey, Jussi Björling és Franco Corelli lemezeit szerettem. Érdekes, hogy ebben az időszakban inkább a tenor énekesektől lestem el technikai dolgokat. A szopránok közül főleg a néger énekesnők vonzottak, Leontyne Price, Grace Bumbry és Jessye Normann. Ez utóbbit élőben is hallhattam – még diákként Földes Imrével – ott ültünk tőle alig két méterre, elementáris hatást tett rám. Sokáig azt gondoltam, hogy én is ki fogok tudni préselni magamból ilyen hangot. Egészen addig ez volt az ideálom, amíg rá nem jöttem, hogy ez nekem nem fog sikerülni. Azonban, amikor Melindára készültem, szerencsére Némedi Csaba barátomon keresztül eljutottam személyesen is Ágai Karolához. Az ő megismerése mindent elsöprő hatással volt rám. Többször meglátogattam és elkezdtünk elmélyülni Melinda szerepében, de ezen keresztül a teljes Bánk Bánról olyan érvényes mondatokat kaptam tőle, ami döntő jelentőségű volt. Maga Karola pedig egy igazi személyes példaképem lett. Az embersége és főleg a tartása!

   - Mit lehetett tőle eltanulni?

   - Azt láttam, hogy minden szerepet egy esztétikai kritérium mentén épített fel. Mindig úgy kezdődött a beszélgetés, hogy nagyon zárt és keserű volt, aztán feloldódott és a végén mindig alig akart elengedni. A szereppel szembeni erkölcsi tisztesség volt Karola legfőbb tanítása számomra. Addig úgy gondoltam, én vagyok a fontos, az én érzéseim, az én önkifejezésem. Akkor rávilágított, hogy az aznap esti opera, azon belül a szerep, azon belül a szerep hangi követelményei az elsők és csak utána jövök én. Az utóbbi években elkezdtem a régi nagy énekeseket, Ponselle-t és kortársait, majd a későbbi koloratúrokat, egészen Erika Köth-ig hallgatni. A maiak közül Bartolinál főleg a koloratúrák gyorsaságára voltam kíváncsi. Csak nemrégiben találtam rá arra, hogy számomra leginkább a Sills-Sutherland-Gruberova vonal a követendő minden szempontból. Erre 2010 táján jöttem rá, ezt az évet tekintem a pályám igazi fordulópontjának.

   - 2010-ről nekem az jut eszembe, hogy beugrottál az Ascanio in Alba magyarországi bemutatóján Fauno szerepébe, amiben van két éjkirálynői nehézségű ária. Talán egy héttel megelőzően kaptad a fölkérést. Hogy lehet ezt ép idegekkel túlélni, mert ez biztos, hogy nem volt a repertoárodon?

   - Öt nappal előtte szóltak. Hogy éltem túl? Ez volt a feladat. Mindig azt reméltem, hogyha beugrok és sikerrel megoldom, utána könnyebb lesz. De nem.

   - Mégis hogy ment ez az egész?

Kolonits Klára
Rosalinda © Éder Vera
   - Fölhívott a főtitkár, bementem a kottáért, hazamentem, leblattoltuk. Ránéztem a férjemre, „Szerinted menni fog?” „Menni fog.” Nekem fotografikus memóriám van és igyekeztem rögzíteni a kottát, betáplálni az agyamba. Ráadásul elég sok Mozartot énekeltem, így például a koloratúrák rendszere, felépítése nem volt ismeretlen a számomra. Onnan lehet tudni, hogy fiatalkori műről van szó, hogy két teljesen illogikus koloratúrsor is van benne, amivel megszenvedtem. De éreztük, hogy menni fog és ment is. Ám ettől nem lett jobb az operai helyzetem, mert Győriványiék ugyanúgy nem gondolkodtak bennem ezután sem, mint előtte. Ő ki is mondta még az ős-Bánk után, hogy neki „ez a hangminőség nem felel meg”. 2002 után a vezetők egymásnak adták a kilincset. Ha valaki el is indított egy úton, a következő biztos, hogy másképp, vagy sehogy sem képzelte el.

   - Lehet úgy fogalmazni, hogy a Te pályád elképesztő kacskaringói azért következtek be, mert sosem lehettél igazán tag és nem volt biztosítva a zenei felnövekedésed?…

   - Ez így van. Keönch Boldizsár említette nekem, hogy ott volt az első operaházi próbaéneklésemen, amikor a diplomám után a Lucia I. felvonásbeli áriáját énekeltem és Ütő Endre hangosan megkérdezte a többiektől, hogy „Ez meg hol volt eddig?” Ha Bandi akkor felvesz, talán minden másképp alakul. Azonban létszám-stop miatt csak ösztöndíjat ajánlhatott fel, aminek kétéves időtartama alatt egyszer sem léptem föl, de már három igazgatót elfogyasztottam.

   - Hogy jött ez a lemez?

   - Az egész lemez alapja az operaházi kamaraénekesi díj volt 2013-ban, amit a megtiszteltetés mellett egy lehetőségnek fogtam fel. A férjem vetette föl, hogy ha nem is jönnek ezek a szerepek az életemben, de csináljunk egy CD-t, hagyjunk magunk után egy mindig megmaradó nyomot. Mint egy repülőgép fekete doboza. A koncepció szerint eredetileg az volt az alcíme, hogy „Egy hölgy arcképe”, a 16 éves Rosinától kezdve a gyermekét elveszítő anyáig, Lucrezia Borgia-ig minden benne van, minden öröm és veszteség, diadal, szerelem és tragédia, amit egy nő átélhet, és a végén van a „Trionfai!” a Macbethből, ami számomra annyit tesz: „Nem adom fel!”. Piaffal élve, ez az én „No, rien de rien”-dalom.

   - Apropó! A Trionfai! variációit hol találtad? Mert tűvé tettem az internetet, de így senki nem csinálja…

   - Végighallgattam a három kedvelt szopránommal az alap-repertoárt és rájöttem, hogy mindenki a hangjának leginkább megfelelő változatot énekli minden áriából, hogy a saját előnyeit kidomboríthassa. Például az egyik kedvencemet, a Linda di Chamounix-áriát majdnem úgy éneklem, mint Sills. De az ő regiszter-átmenetes koloratúrái nekem nem állnak annyira jól. Viszont a tartott magasságokra kifutó koloratúrákat senki nem csinálja így benne. Ezt az áriát én C-dúrban tanultam meg, s csak a vége felé derült ki, hogy eredetileg Desz-dúrban van. Így amit én a kadenciában Dé-nek tudtam, az már egy Esz, amit addig csak záróhangnál szoktam énekelni. S akkor addig gyakoroltam, míg jó nem lett. A Trionfai!-ra egyébként Márok Tamás hívta fel Szegedről a figyelmemet. Megszereztük a kottát, ültünk otthon a zongoránál, tanultam Danival és próbálgattuk a különböző változatokat, ahol föl lehetett menni, fölmentünk. Az összes magas F egy délutáni hülyéskedésből ragadt benne. Utána meg azt mondtuk, hogy akkor ez maradjon is így.

   - Elénekelnéd Lady Macbeth szerepét valamikor?

   - Erre még nem tudok válaszolni. Alaposan belemélyedtem a kottába és teljesen más kép rajzolódott ki a vokális megvalósításról, mint amit eddig hallottam. Az első változat a legtisztább bel canto stílust tükrözi, a korai Verdi és a késői Donizetti keverékét, a kedvenc korszakomat. És amikor előjött a lemez, akkor kellett a végére valami, hogy ne halállal érjen véget.

   - A lemez óta kaptál már olyan felkérést, amit ez a CD váltott ki?

Kolonits Klára
Szilágyi Erzsébet © Éder Vera
   - Nem. A karrierhajó részemre már 1998-ban elment. Bizonyos vágyakkal realistán le kellett és kell számolnom. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem értek, vagy ne érnének pozitív meglepetések. Ez az egész útkeresés arról szól mind a mai napig, hogy a bennem lévő adottságokat kiműveljem a legjobb tudásom szerint, a határaimat mindig kijjebb és kijjebb toljam, soha ne álljak meg a zenei, hangi fejlődésben. Egyáltalán nem látom ennek az útnak a végét, vagy az életbeli lehetőségek fogytával, soha nem láttam a hangi lehetőségek fogytát. Nincs összefüggés az életben engem állandóan hullámvasutaztató történések, és a hangom fejlődése között. Az élet az egy dolog, amire kevés ráhatásom van. A hangomat csak én tudom művelni. Ha én nem teszem, más nem fogja helyettem, ha én nem gondozom minden nap, más nem fogja. A hangommal, zeneiségemmel csak nekem van elszámolni valóm és ezt nem befolyásolhatja a világ percenként változó hangulatai, néha kegyetlenségei, néha percörömei. A hangom magántulajdon. A világ meg van, azt csinál, amit akar. Ahogy nem tudtam előre azt sem, hogy egy ekkora díjat fogok kapni (ami lehetővé tette számomra a CD megszületését), azt sem tudhatom előre, hogy mi lesz a CD életemre gyakorolt hatása. Nekem az a dolgom, hogy mindig készenlétben álljak. Nyitva kell lenni a jóra és rosszra, mindkettő gazdagítja a pályafutásomat és a hangomat egyaránt.

   - Operaház nem épít Rád?

   - Most egy csökkenő tendenciát érzek. Sajnálom, hogy a kedves szerepeim, Traviata és Melinda nem jöttek vissza.

   - A Café Momus olvasói körében azért optimista lehetsz.

   - Az elmúlt több mint tíz évben a legszélsőségesebb kritikákat kaptam ezen a fórumon. Mostanra érzem az érdeklődést, a kiemelt figyelmet és a szimpátiát, és nagyon fontos nekem, hogy a topicok hozzászólói és a kritikák írói egyaránt érzékelték és rögzítették az elmúlt évek hangi fejlődését.

   - Most a helyeden vagy, megtaláltad, amit Neked énekelni kell?

   - Igen! Ez a repertoár számomra olyan, mint egy tökéletesen szabott ruha, a legelőnyösebben tudok benne megjelenni. Ezek a szerepek a lírai, drámai és koloratúr kihívásokat egyfajta egyensúlyban tartalmazzák. Ebben a repertoárban megtaláltam mindent együtt, amit külön, külön, hiába kerestem, vagy hiába próbáltam megoldani. Az őrület drámaiságát a Lady-ben, vagy a Luciában, a végzetes szenvedélyt a Luisa Millerben, a vad mély hangokat a Lucrezia Borgiában, az Odabellában, ugyanakkor a forró líra is jelen van, például a Bellini-cavatinákban. Valahol, az a sok kitérő, a sok tiltott, be nem vallott szerep – nincs olyan életrajzom, amiben az összes elénekelt szerepem benne van – mind összeért, összeadódott, és megoldást lelt ebben a szerepkörben.

Kolonits Klára
Violetta © Éder Vera

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Bartók Béla Emlékház

Előadás diákoknak Kodály Zoltán halálának 50. és Lajtha László születésének 125. évfordulója alkalmából
Bartók, Kodály és Lajtha zenekari művei
Előadó: Solymosi Tari Emőke (PhD), zenetörténész, az MMA rendes tagja, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusa

18:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

"Liszt Ferenc születésnapi hangverseny"
A Liszt Társaság rendezvénye

18:00 : Budapest
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteménye

"Thurzó Zoltán interaktív zongoraestje"
Invocation (Invokáció)
Ave Maria (Üdvöz légy, Mária)
Bénédiction de Dieu dans la solitude (Isten dícsőitése a magányban)
Pensée des morts (Emlékezés a holtakra)
Pater noster (Miatyánk)
Hymne de l’enfant à son réveil (Az ébredő gyermek himnusza)
Funérailles (Temetés)
Miserere, d’après Palestrina (Miserere, Palestrina nyomán)
Cím nélkül: Andante lagrimoso
Cantique d’amour (Szerelmi himnusz)

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti terem

Moment’s Notice Trio:
ifj. Kurtág György (elektronikus hangszerek), Lukács Miklós (cimbalom), Gőz László (harsona, basszustrombita, kagylók)
"Jazz Itt!"

19:00 : Budapest
Marczibányi Téri Művelődési Ház

"A zene ölelésében"
A Transilvanum Alapítvány jótékonysági koncertje

19:00 : Budapest
Aranytíz Kultúrház

"Történelmi táncklub - tanít a Mare Temporis"
Válogatás a 17-19. századi báltermek népszerű társastáncaiból

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Harmonia Caelestis Barokk Zenekar:
Bertalan Andrea, Belovári Beatrix (barokk fuvola), Tóth-Vajna Zsombor, Tóth-Vajna Gergely (csembaló)
JOHANN PHILIPP KIRNBERGER: G-dúr fuvolaszonáta
CARL PHILIPP EMMANUEL BACH: e-moll fuvolaszonáta, Wq. 124, H.
WILHELM FRIEDEMANN BACH: D-dúr trió 2 fuvolára és basso continuora F. 48.
JOHANN CHRISTIAN BACH: F-dúr szonáta 4 kézre, Op. 18, No. 6
JOHANN SEBASTIAN BACH: G-dúr triószonáta BWV 1039

19:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

Pozsár Eszter (fuvola), Stefan Varga (gitár)
"klasszikus és jazz"
I. GIULIANI: Grand Serenade Op. 82.
II. Brothers In Art - lemezbemutató koncert

19:00 : Budapest
FUGA Budapesti Építészeti Központ

"CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál"
SZŐLLŐSY András és a magyar film / 1.
Feldobott kő (1969) / SÁRA Sándor (rend.)

19:30 : Budapest
Budapesti Kongresszusi Központ

Várdai István (cselló)
Zuglói Filharmónia – Szent István Király Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Baráti Kristóf
MUSZORGSZKIJ: Éj a kopár hegyen
SOSZTAKOVICS: I. gordonkaverseny Op.107
DVOŘÁK: IX. (Újvilág) szimfónia, e-moll, Op.95

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Sakata Tomoki (zongora)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
vez.: Somos Csaba
ERKEL: Ünnepi nyitány
MIHALOVICS ÖDÖN: Gyászzene Deák Ferenc emlékére
LISZT: I. Zongoraverseny Esz-dúr
MOSONYI MIHÁLY: Gyászhangok Széchenyi halálára
LISZT: Hungária – szimfonikus költemény

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Emanuel Ax (zongora)
Budapesti Fesztiválzenekar
vez.: Fischer Iván
J.S. BACH: III. (D-dúr) szvit, BWV 1068
MOZART: d-moll zongoraverseny, K.466
CSAJKOVSZKIJ: IV. (f-moll) szimfónia, Op.36
A mai nap
történt:
1842 • A Rienzi bemutatója (Drezda)
1973 • Megnyílt a Sydney Opera House
született:
1874 • Charles Ives, zeneszerző († 1954)
1923 • Robert Craft, karmester
1977 • Leila Josefowicz, hegedűs
elhunyt:
1999 • Kistétényi Melinda, orgonista (sz. 1926)