Bejelentkezés Regisztráció

Főtéma

Két Requiem, halottak napja előtt

2014-11-03 16:43:43 - ppp -

Verdi: Requiem Kolonits Klára
Wiedemann Bernadett
Brickner Szabolcs
Cser Krisztián
MR Szimfonikusok & MR Énekkar
vez.: Vásáry Tamás

MÜPA 2014. október. 25.

Sümegi Eszter
Clémentine Margaine
Stuart Neill
Roberto Tagliavini
Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vezényel: Pinchas Steinberg

MÁO 2014. október 28.

Volt olyan időszak a magyar zenei életben, amikor Verdi Requiemjét minden különösebb alkalom nélkül műsorra tűzte valamelyik zenekar vagy koncertszervező. Neves énekesnőink egyike a vele készült interjúban ezt kifogásolta is, emlékeztetve rá, hogy évtizedekkel azelőtt a művet csak halottak napja alkalmából adták elő. Magam részéről Verdi Requiemjét bármikor, minden külön szempont nélkül is boldogan hallgatom koncerten vagy felvételről egyaránt. De az tagadhatatlan, hogy így november elejéhez közeledve különleges spirituális tartalmat nyer és a hallgatónak lehetőséget ad, hogy szeretteire emlékezve ne csak zenei élményt kapjon, hanem meghallgatásával egyfajta vigaszt keressen, és igazi lelki megtisztulást is átélhessen.

A Requiem magyarországi előadásain művészileg nagy csalódás nem érheti az embert. Zenekaraink bármelyike képes rá, hogy kitűnő szinten eljátssza, kiváló kórusok hasonló magas nívón elénekeljék a művet. Három kórusunk, a Nemzeti Énekkar, az Operaház kórusa és a Rádiókórus pedig nemzetközi mércével is a legjobbak közé tartozik. Ezt a premisszát az általam hallott két októberi Requiemben is egyértelműen igazolták. A koncertek között különbséget a két karmesterben, azok művészi alkatában, és a szólista quartettek színvonalának különbözőségében kell és lehet keresni.

A Művészetek Palotájában a MR zenekari bérletének estjét Vásáry Tamás, a zenekar korábbi vezetője vezényelte. Vásáry Requiem-interpretációjával most találkoztam harmadszor, 1994-ben, 2000-ben már volt szerencsém látni és hallani, és őszintén meg kell mondanom, hogy akkori koncertjei karmesteri szempontból nem tartoztak legjelentősebb Requiem-élményeim közé. Nem úgy a mostani!

Ki kell jelentenem, hogy az október 25-i Requiem a legcsodálatosabb Requiemek egyike volt, amelyet valaha élőben láttam. Vásáry idős kora ellenére hallatlan energiával dirigált — szinte valószínűtlennek tűnik, hogy ez a törékeny úr milyen erőket képes mozgósítani, hogy koncepcióját, akaratát megértesse muzsikusaival és hallgatóival. Már a koncert első hangján olyan mágikus erővel hatott, hogy a mű háromnegyedében szinte képtelenség volt nyitott szemmel hallgatni — legalábbis én valamiféle extatikus állapotban követtem végig, a remekmű utolsó pillanatáig, engedve az érzelmek szinte parttalan áradásának. Az érzelmek intenzitása, a Verdi zenéjében lüktető szív volt Vásáry Requiemjének legnagyobb hatású eleme.

És pontosan ez, a szív hiányzott az október 28-i operaházi Requiemből, illetve Pinchas Steinberg interpretációjából. Steinberg nem érzelmes egyéniség, ez lerí róla első látásra is, aki pedig ismeri felvételeit, vagy akár csak eddigi magyarországi produkcióit, azt ezügyben nagy meglepetés nem érhette. Már az operaházi Parasztbecsület-Bajazzók párosból is éppenséggel az őszinte érzelmek tobzódása hiányzott; Steinberg igényesen és korrektül, de meglehetősen hidegen vezényelte azokat is. Szakmailag igényes volt ez az előadás is, ám a megszokottól gyakran igencsak eltérő, hajszolt tempók nem tették lehetővé sem a muzsikusoknak, sem a nézőnek, hogy valóban teljes szívvel-lélekkel, belefeledkezve át tudja adni magát a zenének és Verdi varázsának. Vásáry Requiemjének óriási emocionális és ebből következően transzcendentális élménye ebből a koncertből alapvetően hiányzott.

A két hangverseny énekes szólistái összességében magas színvonalon látták el feladatukat, de valóban emlékezetes, a korábbi nagy Requiem-koncertekhez fogható produkciót csak egyikük nyújtott, ő azonban valóban kolosszális élményt jelentett: Kolonits Klára. Benne Vásáry Tamás megtalálta a koncepciójához tökéletesen illő, énekesi és hangi kvalitásaiban a zeneszerző és a dirigens minden elvárásának megfelelő szoprán szólistát.

Kolonits, akárcsak Vásáry, alapvetően spirituális oldalról közelítette meg a művet, a Requiemben nem Verdi legfantasztikusabb operáját, hanem valóban a misét, a szakrális művet látta. Ennek megfelelően az első hangtól az utolsóig fantasztikus átéléssel, sőt átlényegüléssel énekelt, egyetlen másodpercre se esve ki a mű légköréből, együtt élt, lélegzett, szinte hang nélkül énekelt akkor is, mikor a partitúra szerint hallgatnia kellett. Technikailag minden eddig általam hallott szoprán szólista között is a legmagasabb színvonalat képviselte, az éteri pianóktól a legdöbbenetesebb fortékig egyaránt tökéletesen. Azt el lehet mondani, hogy Kolonits hangja nem az a drámai vagy drámaiba hajló szopránhang, amelyet sokan elképzelnek, sőt, elvárnak ehhez a szólamhoz. Emiatt egyes mély- vagy középfekvésű részben hangzása eltért a megszokottól, de ez az összképen minimálisan se változtat, mert bőségesen kárpótolt a vastagabb szopránhang számára majdnem megoldhatatlan részek eszményi megszólaltatásával. Énekművészetéről a Recordare kristálytiszta hangja és legatója, az Agnus Dei soha nem hallott ihletettsége és a Libera me a cappella részének kegyetlenül nehéz magas Bé-jén szinte soha senkitől nem hallott biztonságú, szépségű, fényű piano tónus tanúskodott. Aki egyszer hallotta az erre következő Libera me hatalmas kórustablóján átzengő, több taktuson, szinte véget nem érően kitartott C-jét, nem felejti el soha, míg csak él, ebben biztos vagyok. Kolonits Klára varázslatos szopránszólója a magyar zenei élet igazi kincse és csodája, remélem, hogy még sokszor, nagyon sokszor lesz alkalmam, alkalmunk találkozni vele.

Az operaházi Requiemben Boross Csillát szerettem volna hallani, aki az egy nappal korábbi koncert után beteget jelentett. Helyette Sümegi Eszter jól ismert, már sokszor hallott szoprán szólóját élvezhettük, akinek két Richard Strauss-próba után, hirtelen riasztva kellett helyt állnia. Hogy ezt ilyen színvonalon tudta megtenni, roppant profizmusról és énekesi készenlétről árulkodik, nagy köszönet illeti, hogy az estét megmentette a színháznak és a koncert nézőinek.

Mindkét koncert biztos pontját jelentette a mezzo szólamot éneklő két énekesnő. A MÜPÁ-ban Wiedemann Bernadett nem egészen egészségesen vállalkozott a feladatra, ez többszöri köhögéséből egyértelmű volt, de éneklésén ez nem hallatszott egyáltalán. Három éve kétszer egymás után hallottam a Requiemben, most az akkori koncertekhez képest sokkal jobb kondícióban, minden regiszterben szép, telt hangon énekelt, egyes egyedül a Liber scriptus első két sorát záró magas hang előadása jelentett neki, mint már évek óta mindig, megoldhatatlan technikai gondot. Az Operaházban Clémentine Margaine Wiedemannénál kevésbé attraktív orgánummal, de nagyon megbízhatóan, expresszíven tolmácsolta a mű talán leghálásabb, csodálatos dallamokban leginkább bővelkedő szólamát.

Amennyire hasonló színvonalat képviselt a két mezzo, annyira eltérőt a tenor szólót éneklő két énekes. Nem lenne igazságos Brickner Szabolcson számon kérni a nemzetközi piacon is magasan jegyzett Stuart Neill hangi adottságait, de a technikai felkészültséget és tudást illetően az összehasonlítás elkerülhetetlen. Brickner a korábban hallottakhoz képest, úgy érzem, nem fejlődött semmit, muzikálisan és kulturáltan énekel, de a magas regiszterben hangja vészesen beszűkül, pedig a szólam nem megy Bé-nél feljebb. Az ő hangkaraktere is eltér a szólamban megszokottól, leginkább a nemrég a Rádióban hallott 1972-es Requiem szólistájához, Bartha Alfonzhoz hasonlít — hibáiban és erényeiben egyaránt. Stuart Neillt pár éve már hallottuk ugyanebben a műben Budapesten, azóta alkatilag még erőteljesebb lett, de annyira, hogy az ember alig akarja elhinni, hogy egy ilyen hatalmas fizikumból ilyen éteri pianók tudnak megszólalni. Hogy az Ingemisco hősies hangütése után a Hostiast, mely a koncert versenytárs nélkül legköltőibb pillanata volt, így tudja elénekelni valaki, az bizonysága annak a hallatlan technikai tudásnak, melynek Stuart Neill birtokában van.

A két basszus szólista teljesítménye szintén meglehetősen eltért. Cser Krisztián a MÜPÁ-ban változatlanul rendkívüli vokális adottságokat mutatott, hangja a világviszonylatban is ritka és értékes basszus orgánumok közé tartozik. Énektechnikailag azonban a tavaly többször is hallottakhoz képest visszalépést mutat: a közép- és magas fekvésben nem nyílik ki, sőt beszűkül, orrban próbálja tartani, más rezonanciák bekapcsolása nélkül. A „Salva me fons pietatis” csodálatos dallamán azonban hirtelen megszólal, felzeng a voce, és a hallgató is azonnal felkapja a fejét: igen, ez az a hang, ez az a hangütés, ami kellene. Cser Krisztiánnak ebből kellene kiindulnia, ebbe az irányba kellene fejlődnie, ha meg akarja szilárdítani énektechnikáját úgy, hogy valóban képes legyen az olasz repertoár nagy basszus szerepeinek eléneklésére.

A másik basszus, Roberto Tagliavini fiatalabb, mint fachtársa, hangja, úgy tűnik, nem olyan érett, talán nem is olyan értékes matéria, mint Cseré, de sokkal biztosabb technikai lábakon áll már most is. Mindenképpen nagyon kellemes, fiatalos orgánum, amelyet minden regiszterben hibátlanul szólaltat meg. Ha az évek érést és nem hanyatlást hoznak számára, valószínűleg pár év, vagy mondjuk egy évtized múlva olyan énekese lehet az olasz repertoárnak, mint Furlanetto immár harminc éve. Produkciója, Cser Krisztiánnal összevetve, ismét azt bizonyította számomra, hogy a hangi adottságok tanulás, technikai tudás nélkül nagyon keveset érnek, és egész biztosan nem nyújtanak fedezetet vezető szerepkörben hosszú és biztos karrierre.

És ez hangfajtól függetlenül minden énekesre, akik ma még csak készülődnek az operaénekes nehéz és rögös pályájára, egyformán érvényes és megszívlelendő gondolat.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.