Üde utánközlés – Dohnányi: A tenor c. operája az Erkel Színházban

2014. szeptember 14.
Erkel Színház

Dohnányi Ernő: A tenor

A herceg - Geiger Lajos
Hicketier, gazdag polgár - Szvétek László
Jenny, a felesége - Farkasréti Mária
Thekla, a lánya - Miksch Adrienn
Krey, hercegi hivatalnok - Szerekován János
Wolke, nyomdász - Kiss András
Schippel, szegény városi muzsikus - Fekete Attila
Müller, polgár - Csiki Gábor
Schultze, polgár - Molnár Zsolt
Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Vajda Gergely

Ha sikeres vígoperát akarsz írni, annak legbiztosabb módja, ha nem térsz le a már jól bevált útról! Válassz egy közepesen bonyolult cselekményű, vidám végű szüzsét, majd a megvalósításhoz készítsd elő a legeredményesebb vígoperákat. Egy púpozott evőkanál Mesterdalnokokat gyúrj egybe késhegynyi Falstaff-fal, adj hozzá egy szelet Rózsalovagot, majd az egészbe forgass bele egy csomag porrá őrölt Gianni Schicchit. A kidolgozás után szórd meg finoman némi Bűvös vadásszal, végül mázként kevéske olvasztott Szentivánéji álmot is teríts szét rajta. A siker nem maradhat el…

Valami hasonló lehetett Dohnányi Ernő – valószínűleg még önmagának sem bevallott – ars poeticája, amikor nekifogott a Carl Sternheim vígjátéka nyomán Góth Ernő által készített német nyelvű librettóhoz. Mielőtt elmélyedünk Dohnányi muzsikájában, érdemes még a sztori kiagyalójára, erre az érdekes sorsú német drámaíróra néhány sort vesztegetnünk. A zsidó és polgári származású Sternheimről (1878-1942) elmondhatjuk, hogy szinte egész életműve a polgárság ellen íródott. 1908 és 1923 között hatestés színmű-ciklust alkotott, melynek utolsó (de nem biztos, hogy utolsónak szánt) része a Schippel polgár című erősen szatirikus mű – jelen operánk kiindulópontja.

Dohnányi nyilván nemzetközi elismertségre vágyván csaphatott le Góth német nyelvű librettójára, de az 1929-es budapesti ősbemutatót hiába követte már hetekkel később a nürnbergi előadás, 1933 után a darab villámgyorsan a süllyesztőbe került a zsidó származású alkotók okán. A budapesti előadáshoz Harsányi Zsolt (bizony, Ő volt a Háry szövegírója is) készítette el a magyarítást. A premier hatalmas sikert aratott, s a dalmű egészen 1942-ig viszonylag biztos részét képezte a pesti alaprepertoárnak. Jelen magyar nyelvű előadásunkhoz Csákovics Lajos készített élvezetes és szórakoztató, ugyanakkor rendkívül korszerű fordítást.

Térjünk vissza a vígoperagyártás alapreceptjéhez! Mint azt jó évtizede, A vajda tornya nem igazán diadalmas újrafelfedezésekor is megállapíthattuk, ugyan Dohnányi ízig-vérig muzsikus volt, de komponistaként nem tudott igazán egyéni formanyelvet kialakítani. Így zenei megoldásaiban (jobb híján) megmaradtak a mások által kialakított klisék. Ebben a Mester hűen követte példaképeit, Brahmsot, Wagnert és a többieket, akiknek a stílusában bármikor-bármennyit tudott alkotni.

Idevág egykori tanítványa, Solti György visszaemlékezése, aki memoárjában idézte föl egyik zeneakadémista korában átélt koncertélményét. Dohnányinál valamely Beethoven-szonáta előadása közben váratlan memóriazavar lépett fel. A rutinos pianista nem esett zavarba, hanem habozás, szemrebbenés (és tempóingadozás) nélkül rögtönzött 16 ütemnyi Beethoven-muzsikát, ami tökéletesen illeszkedett, ráadásul a végére visszatért a kiindulóponthoz – merthogy addigra eszébe jutott a folytatás. Solti éppen akkor foglalkozott ezzel a szonátával, ezért észrevette a trükköt, de állítása szerint a publikum aligha. A világhírű dirigens egyébként hódolattal adózott mestere képességeinek.

No, valami hasonló működhetett Dohnányi alkotóműhelyében. És még az istenek is a Szerző kedvében járhattak, mert mindezt jóval bátrabban követhette el A tenor című operájában. Sternheim darabja és Góth szövege ugyanis velejéig szatíra, amit egy pillanatig sem kell (sőt, nem is szabad) komolyan vennünk. A komponista él is ezzel, idézetet idézetre halmoz, sőt, már az is összekeveredik, mi minősül idézetnek és mi nem. Gyönyörűen kiviláglik ráadásul Dohnányi legfontosabb zeneszerzői erénye, a tökéletes stílusérzék.

Ha számot kéne mondani, akkor a mű mintegy 80 %-a épül a paródiára, amelyekben szerzőnk lelkesen és változatosan keveri a különböző hangulatokat, s szinte ezzel teremt kivételesen sajátos formanyelvet. Egyetlen hosszabb jelenetet érzek kívülállónak mindebből, Thekla hosszas és igazán megejtő monológját, amikor rádöbben, hogy a herceggel folytatott játék nem vezet sehova, s hogy életét más mederbe kell terelnie. Dohnányi pedig igazán finom eszközökkel rajzolja meg ezt a fájdalmasan szép és komoly jelenetet.

A rendező, Almási-Tóth András remek érzékkel sejtette meg, hogy Dohnányi művét igazán hatásosan csak szürrealista eszközökkel tudja sikerre vinni. Ennek megfelelően egy fura és felettébb groteszk álomvilágba helyezte a darabot. A keretet Rózsa István végletekig túldekorált, ötletes díszletei és Lisztopád Krisztina szellemesen karikírozó és variábilis jelmezei tették egyértelművé. Főhőseink – többnyire becsületben megőszült polgárok – erősen túlmozgásos gesztikulációval kísérik a cselekményt, érzékenyen és azonnal reagálva minden elhangzott szóra, megtörtént cselekményre. Azon lehetne kicsit vitatkozni, hogy mikor éppen melyik mozdulatsort vette elő a rendező, de alapjaiban tökéletesen kifejezte a darab által célba vett társadalmi réteg görcsös, nevetségességig elmenő erőlködését a konvenciók szakszerű betartására.

Némi zavart okoz ugyanakkor, hogy a más társadalmi osztályból érkezett és mindeme konvenciót bőszen elutasító Schippel majdnem ugyanezzel a mozgáskultúrával közlekedett, a különbség közöttük mindössze a címszereplő darabosságában ütközött ki. Számomra sokkal hatásosabb lett volna, ha a kontraszt pont ellenkezőleg tűnik föl, a fuvolás könnyed, laza, a realizmus talaján egyedüliként megjelenő figuraként szerepel. Ugyanígy koncepcionálisnak éreztem, hogy Schippel harsányságban próbálta felülmúlni a társaság tagjait, amit kizárólag egy realista rendezésben értettem volna. De gyanítom, hogy ezen a ponton kell áttérni a szereposztás részletes elemzésére.

A szegény városi muzsikus szerepében ugyanis Fekete Attila lépett színre. A fiatal és tehetséges tenorista a pályakezdés óta elmúlt másfél évtizedben túlontúl sokszor tűnt föl az erőszakos és forszírozott hangadással, így most ezt nem nagyon tudom a figura karakterizálásaként felfogni. (Dohnányi énekesbarát hangszerelésével nem is kényszeríti ki ezt az énekesektől.) Ugyanakkor fejet hajtva kell elismerni, hogy Fekete üzembiztosan dönget keresztül (bocsánat, nincs rá pontosabb kifejezés) a szerepen, szórja a tenor prím szólamra jelentkezők számára kötelezően elvárható bé-ket, há-kat, cé-ket, néha még úgy is, hogy közben az egyik táncos fölmászik a hátára. (E helyről is ajánlanám a rendezőnek, hogy legközelebbi sajtótájékoztatóján majd ugyanebben a pozitúrában meséljen az aktuális rendezéséről, meglátjuk, hogy sikerül.) Feketét harsánysága olykor zenei mellékvágányokra viszi, intonációs zavarokat okoz, ami kontrolláltabb éneklés esetén sosem jelenik meg nála. Kár, mert nemzedékének talán legtehetségesebb tenoristájaként ezzel saját művészi pályáját kurtítja meg.

Thekla szerepében Miksch Adrienn egyszerre volt kacér és szolid, vamp és szerény. Amikor szükséges volt, tudott erősen karakteres lenni, de a dalmű (és egyben az előadás) csúcspontját jelentő monológjában elképesztő érzékkel jelenítette meg a lány konvenciókon túli, őszinte arcát is. Ez a jelenet Miksch előadásában egyfajta „Orgonamonológgá” vált. Mindehhez társult a rendkívül ihletett szerepformálás és a technikai értelemben is tökéletes kivitelezés. Pazarlásnak tűnik, hogy az egyestés Dózsa Györgyön kívül Miksch nem lép fel több főszerepben Budapesten.

Az énekestársak közül Szvétek László (Hicketier) biztos mélységeivel, Szerekován János (Krey) remek figurateremtő karakterével teremtett hangulatot, míg a pompás hangadottságú Kiss András (Wolke) talán csak a budapesti debütálás feszültsége miatt tűnt haloványabbnak. Nagyon hatásosan volt jelen Hicketierné szerepében Farkasréti Mária. Geiger Lajos számára a Herceg hálás szólama soknak bizonyult, de játékban pontosan hozta az elvárt szintet.

Az előadás legbiztosabb pontja, a zenekari árokban volt: Vajda Gergely kezében Dohnányi operája felvirult, lendülettel és élettel teli módon szólalt meg. Kihozta a műből, ami benne rejlett, ennél többet az Erkel Színház idei első premierjén nem is várhattunk. (Talán kicsivel nagyobb publikumot, bár a mű a maga kamara mivoltával az Erkel Színházénál kisebb terepre kívánkozna.)

Az előadásról további képek találhatók a galériában