vissza a cimoldalra
2018-11-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61317)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4097)
Milyen zenét hallgatsz most? (25002)
Momus társalgó (6349)
Kedvenc felvételek (149)
Társművészetek (1278)
Kedvenc előadók (2824)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11292)
A csapos közbeszól (95)

Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2994)
Élő közvetítések (7512)
Balett-, és Táncművészet (5577)
Opernglas, avagy operai távcső... (20163)
Kimernya? (2837)
Nagy koncertek emlékezete (35)
A nap képe (2107)
Lisztről emelkedetten (932)
Pantheon (2280)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1529)
Franz Schmidt (3222)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1155)
Miller Lajos (87)
Palcsó Sándor (229)
musical (180)
Gioacchino Rossini (1021)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fekete (Rossini Otellója Zürichből)
Balázs Miklós, 2014-06-27 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Rossini Otellója Zürichből Rossini: Otello

Cecilia Bartoli, John Osborn, Peter Kalman, Javier Camarena, Edgardo Rocha, Liliana Nikiteanu, Nicola Pamio, Ilker Arcayürek
Zurich Opera Chorus
Orchestra La Scintilla of the Zurich Opera

Muhai Tang

Otelló kezében méretes halef, a pengéje megvan vagy húsz centi. A hegyéről piros lé csöpög, ugyanez a zagy szennyezi Desdemona lenge-fehér hálóruháját is. Ezt látjuk a borítón: a mór uniformisban és katonai bakancsban, minden vélt vagy valós férfiúi attribútumával felruházva és rangjelzéssel ékítve, dühtől torzult arccal mered áldozatára. Nincs kétség, ennek rossz vége lesz. Otelló ezúttal nem két fekete lapáttenyerével fojtja meg nejét, hanem egy tőrrel hasba szúrja, majd így végez önnönmagával is.

Persze Rossini is eljátszott a gondolattal, nem lehetne-e happy enddel lezárni a darabot, hogy talán Emilia kopoghatna azon az ajtón csak egy perccel hamarább... De épp csak annyira, ahogyan mi mindannyian eljátszunk a gondolattal, milyen jó is lenne, ha Leonardo Di Caprio nem süllyedne el keményre fagyva az Atlanti-óceánban, s nem kéne zsebkendőnkhöz kapkodni, valahányszor a Titanicot adja a tévé. De ahogyan a Titanic is elsüllyed mindannyiszor, mikor valahol ismétlik a filmet, úgy Desdemona is mindig az oktalan féltékenység bűntelen prédája lesz, az asszonygyilkos Otelló pedig önkezűleg követi őt a túlvilágra. Nem lehet ez másképpen: a Fekete epe-zöld szemei éktelen, olthatatlan féltékenységet sugároznak és epe-ízű, keserű könnyeket fakasztanak; a gyilkos indulat, a bosszúszomj mindig erősebb a szerelemnél – mert ez az ember tragédiája. A Fekete és Fehér emberé. A férjé, a hitvesé, a szeretőé. Az aljas, animális ösztön erősebb minden humánus parancsnál.

Gioachino Rossini szereti az erős érzelmeket, ahogyan egy jó romantikushoz illik. De csak annyira, amennyire azok esztétikai szempontból még elfogadható és jól kidolgozható mértéket öltenek. Shakespeare örökbecsű rémdrámája is ezért lesz furcsa, szétszabdalt, önkényesen átgyúrt torzó a kezén, mert a kor (1816) és a hely (a Barbaja-féle Nápolyi Opera) szelleme hagyja rajta magabiztos viaszpecsétjét. A lényegből – melyre Verdi oly kínosan ügyel majd pár évtizeddel később – is sok elvész: jelesül a féltékenységből, mely a dráma valódi főszereplője és a cselekmény mozgatója. Ahogyan a Szentivánéji álomé a gondtalan, ifjúi szerelem, a Hamleté a tettre képtelen töprengés és így tovább. Rossininál nincs „il fazzoletto”, melyet a nagyhangú tenorbikák üvöltenek a hatemeletes opera-paloták légterébe, hogy hol van, hol van a zsebkendő, amit tőlem kaptál, némber? Hanem szerelmes levél van, és szerény hajfonat a jegyesi hűség zálogául. Ez kerül Jágó karmai közé, amivel Otellót a féltékenység savas vermébe tereli, majd szörnyű gyilkosságba kergeti. Pedig sosem volt a móré sem a levél, sem a hajcsomó, hisz Desdemona azt füllenti apjának, mikor az elfogja lánya Otellónak szánt küldeményét, hogy Rodrigót illeti a szerelmi ajándék. Vagyis itt a szerelem kellene mozgassa a szálakat, de valahogy billeg a sztori. Pedig hárman is szeretik Desdemonát: Jágó egykoron maga is szívesen nőül vette volna Velence legjobb partiját, de kosarat kapott, s bár Rodrigo még mindig forrón lángol a lányért, s bírja Elmiro (Desdemona apja, Velencei potentát) támogatását, gyengéd érzelmei nem nyernek viszonzást. Egyedül az adriai győző, Otelló ülhet biztosan a nyeregben: Desdemona őt szereti. Őt, a mórt, a feketét, a lenézett katonát, az egyszerre gyűlölt, csodált, rettegett törökverőt.

Mert hős, bátor és egyenes a mór, igazi hadvezér, aki nem fél semmi fiától. S talán ez okozza a vesztét: mert miközben „száz hős csatán” kel birokra az oszmán hadakkal, s diadalt arat, s elnyeri jogos jussát, Ciprust, sosem szűnik meg gyanús, alja feketének lenni a külvilág szemében. Ez a – ma úgy mondanánk: rasszista – szál is hangsúlytalan marad Rossini keze alatt, még ha erre a jelen előadás rendezése próbál is rácáfolni (lásd az I. felvonás fekete pincérét), pedig a posztkolonialista irodalmi gondolkodás igencsak szeret e tényezővel hosszasan bíbelődni. Jágó, Rodrigo és Emilio rasszisták volnának? Persze, azok, meglehet. De nem fontosabb-e ennél, hogy maga Otelló is ugyanebben a paradigmában gondolkodik? Hiszen mi más késztetné őt rá a hiszékenységén túl, hogy valós bizonyítékok híján is higgyen Jágónak, mint saját kisebbrendűségi komplexusa? A Fekete csak egy fekete, mondja a közbeszéd, de a baj nem ez, hanem, hogy ezt legbelül a Fekete is elhiszi.

És Jágó? Rossini alig számít rá. Olyan kicsinyre zsugorítja a szerepét a történetben, amennyire csak lehet. S ez talán az opera leginkább elhibázott dramaturgiai megoldása. Shakespeare-nél Jágó figurája a legösszetettebb, legkidolgozottabb, s ily módon a legizgalmasabb karakter a tragédiában. A lefokozott katona maga az ősgonosz. Kurvafia, bokorbanszületett, fattyú. A Teremtés kénszagú Lucifere, a ciprusi szörny (ma úgy mondanánk: off-shore lovag). Benne éles ész és metsző gonoszság randevúzik, s flörtöl a fel-feltörő gyilkos hajlammal, mely nem fakad ki sosem, mint valami kelés, hanem csellel és fondorlattal másokat vesz rá a szörnyűségekre. Okossága Otelló előtt is ismert, ezért is kedveli és becsüli őt a mór, meg, mert hűnek hiszi, aki feljebbvalójához lojális – és ebben téved, s erre megy rá az élete és a boldogsága. Azonban a jágói kegyetlen manipuláció ebben az operában éppen csak egy fordulati elem, nem épül köréje az egész cselekmény.

Nem, mert Rossini darabjában épp olyan fontos az apai hozzáállás.

Desdemona házassága előtt és alatt is erőszakos, akarnok férfiak kezei között vergődik. Sosem lehet belőle cselekvő figura, önálló tetteket nem vihet véghez, amíg életét, testét, akaratát világi hatalommal felruházott, potens férfiak uralják. Ironikus, de egyedül Jágó nem emel rá kezet. Apja az első színben az egész velencei nyilvánosság előtt alázza meg egy jól irányzott pofonnal, később – mikor pedig már férjes asszony, s némi öntudat is ébred benne –, valósággal lerángatja őt az ósdi biliárdasztalról, s veszi újra birtokba lányát. Férje pedig idővel felkoncolja, akár egy vágóállatot. Desdemona sorsa a tehetetlenség, az őrlődés a nagytermészetű, ostoba és goromba férfiak között, akik azt állítják, szeretik, s talán így is van, de Desdemonát ugyan mikor kérdezik meg? A nő szinte belefagy, beleszárad a férfiakkal való egyenlőtlen és meddő közdelembe, ahogyan az ősanya Pénelopé a végeláthatatlan várakozásba. Bár zeneileg szépen megoldott, mégis szánalmasan bárgyú az a jelenet, amikor az asszony egy lemezjátszó segítségével a régi boldog napokon mereng, és nagy kár, hogy az egyetlen önkifejezési forma, melyhez még nyúlhat, az az, hogy összefirkálja hálószobája falát egy vacak Dante-idézettel, mely szerint a legnagyobb fájdalom, amikor a nyomorúságban a néhai szép időkre emlékezünk. Ez nem giccs? Mindegy, mert így is, úgy is hülyeség. Mert a legnagyobb fájdalom csak ezután jön, amikor a tőr átmetszi a gyomorfalat, elvágja a vékonybeleket és a sűrű vér föltolul a nyelőcsőbe és elönti a hasüreget.

A Zürichi Operaház Otello-előadása igazi kiforrott műhelymunka, okosan megválogatott szereplőkkel, jól felkészült karmesterrel (Muhai Tang), és egy bélhúros-natúrkürtös „historically informed” zenekarral, a La Scintillával. Moshe Leiser és Patrice Caurier rendezése vállaltan eklektikus, helyenként magyarázó igényű, de mindig a jó ízlés és a hiteles művészi szenzibilitás határain belül dolgozik – minden oda nem illő mesterkéltség nélkül. Sok jelképet és dizájnelemet használ (sörös palack, vasfogantyús, old school hűtőszekrény, rúzspiros szalagos térelválasztó stb.), élesen szembeállítja Velence főúri eleganciáját (micsoda kanapék!) és Ciprus ómódi, piszkos provincializmusát. És a falra maszatolt, szétfolyó betűk is hatásosak, mintha vérrel írt, vészjósló felirat volna. A babaarcú amerikai, John Osborn civilben inkább hasonlít egy nagyra nőtt bébiszitterre, mint egy kiérdemesült, csatán edzett hadfira, s persze a bőre színe is pozsgás rózsaszín. Elkél vagy húsz deka cipőpaszta vagy ipari kakaós bevonómassza, hogy virtigli Bantu testvért, igazi Feketét maszkírozzanak belőle. Mert a „kaukázusi” ember szeme valamiért nem állhatja, ha a mórnak nincs mór-színe. (Az afro-amerikai énekesnők persze lehetnek Leonórák meg Ameliák anélkül, hogy krétaporba vagy mészbe hengergetnék őket). A Fekete viszont legyen fekete, csak úgy hiteles. Osborne jó és képzett énekes, de címszerepe ellenére sem emelkedik ki a mezőnyből, mert szólama erre nem predesztinálja, hisz, bár jut ugyan neki számos szép duett, az egyetlen valamirevaló tenoráriát nem Otellónak, hanem Rodrigónak ajándékozza a szerző.

Akik Cecilia Bartoli formája miatt aggódnak, azoknak jó hírekkel szolgálhatok: a művésznő kiváló formában van, köszönhetően annak, hogy mostanság jó szerepeket válogat magának. Az alvajáró és a Norma melléfogásai óta tanácsos is óvatosabbnak lennie. Ez a szerep eredetileg szoprán hangon csillog igazán szépen, de Bartoli mezzójának is megvannak a maga erényei. Hogy teátrális-e? Persze. De hol legyen az ember lánya teátrális, ha nem egy jeles teátrumban, hol legyen színpadias, ha nem egy jól berendezett színpadon, méghozzá egy olyan kor esztétikai miliőjének megidézésében, amelyben a színpadisság szinte maga volt a darab, a művészi kifejezés esszenciája egy valaha volt legteátrálisabb műfajban. Bartoli nagyon hevesen szeret, hevesen vágyódik távoli kedvese után, hevesen utasítja el nem kívánt udvarlóját, hevesen próbál ellenállni az igazságtalan atyai szigornak, és igen hevesen haldoklik. Tulajdonképpen hevesen nem csinál semmit. Egyebet nemigen tehet, hiszen sorsát a férfiak már lejátszották helyette.

De ott van még az Árny, a rövid eszű, de hosszú tőrrel flangáló Otelló. Akiben buzog a féltékenység, s a mételytől szennyezett, mérgezett lélek csak úgy dagonyázik benne. A sértettség, az önsajnálat így fajul gaz elszánássá egy szörnyű tett iránt a domináns férfiban, aki ura egy harcos népnek és országnak, de nem ura saját gyarló érzelmeinek. Kitörni vágyik, hogy bosszúszomját – miután Rodrigónak hamis halálhírét vette – a hitvesi vérrel csillapítsa. És szúr a búszült barom, mintha a pogányt venné kardélre, egyet a nőjébe, egyet magába. Mert a hős Otellóval csakis a hős Otelló végezhet. Senki más. És fetreng a földön, mint akit elgáncsoltak, a Hadvezér.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:00 : Budapest
Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom

"Orgonahangverseny"

18:00 : Budapest
Corvin Művelődési Ház - Erzsébetligeti Színház

Adventre hangolva
Ünnepi koncert a Honvéd Férfikarral

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Megyesi Zoltán (tenor), Viviane Hagner, Alexander Janiczek (hegedű), Rafael Rosenfeld (cselló), Pivon Gabriella (fuvola), Heinz Holliger (oboa), Reto Bieri, Klenyán Csaba (klarinét), Lakatos György (fagott), Szőke Zoltán (kürt), Simon Izabella, Várjon Dénes (zongora)
A Zeneakadémia Vonószenekara
Vezényel: Heinz Holliger
kamara.hu – a Zeneakadémia kamarazenei fesztiválja
Üveggyöngyjáték
LIGETI: Hat bagatell
BEETHOVEN: B-dúr klarinéttrió, op. 11
HAYDN: 25. (G-dúr) zongoratrió, Hob. XV:25
HEINZ HOLLIGER: Rechant
BARTÓK: Divertimento, BB 118

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Vigh Andrea (hárfa), Klukon Edit, Ránki Dezső (zongora), Drahos Béla (fuvola), Szatmári Zsolt (klarinét)
Accord Quartet
Debussy-est a szerző halálának 100. évfordulójára
DEBUSSY: Egy faun délutánja
DEBUSSY: Szonáta fuvolára, brácsára és hárfára
DEBUSSY: Két tánc
DEBUSSY: Fehéren és feketén
DEBUSSY: Lindaraja
DEBUSSY: Hat antik felirat
DEBUSSY: Kis szvit

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Baráth Emőke, Szutrély Katalin, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt
Purcell Kórus
Orfeo Zenekar
koncertmester: Simon Standage
Vezényel: Vashegyi György
MOZART: C-dúr („Jupiter”) szimfónia K. 551
MOZART: c-moll mise, K. 427
19:00 : Pécs
Kodály Központ

Giovanni Guzzo (hegedű)
Pannon Filharmonikusok
Vezényel: Howard Williams
BERNSTEIN: Candide − nyitány
BERNSTEIN: Szerenád – Platón: A lakoma című műve nyomán
ELGAR: II. szimfónia
A mai nap
született:
1942 • Daniel Barenboim, karmester, zongorista
elhunyt:
1787 • Christoph Willibald Gluck, zeneszerző (sz. 1714)
1963 • Reiner Frigyes, karmester (sz. 1888)