vissza a cimoldalra
2017-10-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (59879)
Társművészetek (1211)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3847)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc előadók (2812)
Momus társalgó (6052)
Milyen zenét hallgatsz most? (24975)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2273)
Kedvenc művek (141)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11180)
A csapos közbeszól (94)

Pantheon (2104)
Élő közvetítések (6638)
Lehár Ferenc (577)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2362)
Jonas Kaufmann (2130)
Marton Éva (718)
Operett, mint színpadi műfaj (3288)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (298)
Bartók Béla szellemisége (211)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1120)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1113)
Franz Schmidt (2921)
Balett-, és Táncművészet (5405)
Végveszélyben a komolyzene a Magyar Rádióban? (467)
Zenetörténet (191)
Kodály Zoltán (342)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Strauss 150
- szerk. -, 2014-06-11 [ Kommentár ]
nyomtatóbarát változat

Richard Strauss Egész életét az ellentmondásos kettősségek jegyében élte.

Klasszikus polgári élet – polgárpukkasztó operák. Elmélyült, már-már tudósi életforma – napi rendszerességű skatpartik. Látszólag békés házasság – a házasság intézményét kigúnyoló művek. Filozófikus gondolkodás – kispolgári értékrend.

Egyenes és törésmentes pálya volt az övé, talán túlságosan egyenes és túlságosan törésmentes. Óvta magát a konfliktusoktól, majd sikerült belecsöppennie a legragacsosabb csapdába. Apolitikus komponista vagy számító üzletember? – Halála óta nem csitul a vita erről.

Egy (zenész) barátom azt kérdezte a Frau ohne Schatten minapi előadása szünetében: neked nem túl sok a hang? Ugye emlékszünk, Mozartnak is volt egy hasonló sztorija, aki állítólag valami olyasmit mondott a kérdést firtató uralkodónak, hogy nem, pontosan annyi, mint amennyi kell. Hát igen, ez a hetyke és magabiztos választ mondaná Richard Strauss is, meg mondta is, amikor hasonlót szegeztek neki.

Egész életét körbeölelte a zenei kettősség is, amit a korabeli – kellően epés – kritika azzal a frappáns bon mot-tal intézett el, hogy „ha Richard, kár, hogy nem Wagner, ha Strauss, kár, hogy nem Johann”. Ha zenéjét hallgatjuk, biztos eszünkbe jut Richard Wagner (mely komponistának egyik legelismertebb dirigense volt, még a bayreuthi szentélyben is vezényelte). Ugyanakkor sosem tudott szabadulni a komolyzenész-körökben már akkor is lenézett bécsi keringőkirály névrokon, ifj. Johann Strauss árnyától sem, szinte mindegyik operájába belecsempészett a legváratlanabb pillanatban valami szokatlan valcerfélét – a legjobb „évjáratból”.

Azt mondják, fiatalon Ő volt a legnagyobb úttörő és a faltörő kos, idősen a legnagyobb retrográd, aki mellett elrohant az Idő. Én úgy vélem Richard Strauss egyedi volt, pont ott, ahol lennie kellett. Első operái még a fiatal Puccini alkotásaival egyidőben kerültek közönség elé, utolsó művei idején már Schönberget is átlépte a zenei fejlődés megállíthatatlan evolúciója.

Vitatott és ellentmondásokkal teli, de teljes életet élt.

- zéta -

Naná, hogy nekem is a Zarathustra első ütemei voltak meg először. Ugyanúgy nem tudtam, mit hallok, mint ahogy nem ismertem az illető mozifilm másik jelenetében felhangzó Ligeti Requiemet sem...

Én viszont itt nem hagytam abba! Az NDK Deák-téri kultúrcentrumában azon melegében sikerült beszereznem a teljes szimfonikus költeményt Eterna bakeliten. A Staatskapelle Dresden és Rudolf Kempe felvétele szerintem ma is vállalható. Csak az volt a gondom - már ha gond ez egyáltalán - hogy szinte rögtön jobban tetszett a lemezzel együtt kapott másik darab, a Don Juan.

Nagyon sokszor meghallgattam, teljesen belém ivódott, már ismertem kívülről. Ezért is lepett meg nagyon, amikor szembesültem azzal, hogyan csinálja ugyanezt Furtwängler. Ekkor kezdtem megsejteni valamit abból, mi a szerepe az igazi karmesternek.

Hamarosan a Don Juan tizenvalahány különböző felvételével rendelkeztem, a másik oldalukon igen gyakran más Richard Strauss művekkel. Nemsokára a Négy utolsó ének lett a kedvencem, amiből szintén elég sokfélét sikerült begyűjtenem...

Így aztán, amikor okos emberektől azt hallottam, hogy Strauss idejétmúlt, "levitézlett", akkor én már csak mosolyogtam.

A négy utolsó ének éppúgy az én életem előtt keletkezett, mint a Die Kunst der Fuge - ráadásul mindkettő egy jelentős stílus- és korforduló után. Az, hogy az egyiket tíz, a másikat kétszáztíz évvel a születésem előtt komponálták, az én szemszögemből már nincs jelentősége. Máig élő zenetörténet mindkettő.

- dni -

Bármi lehetett volna belőle. Oroszlánszelídítő, óriásölő, vadakat terelő juhász. Vagy akár korának legnagyobb zeneszerzője. De nem lett egyik sem. Nem, mert nem akart az lenni. Holott mindene megvolt hozzá, hogy a szakmai csúcsokra törjön, s persze a maga módján meg is tette. Pedig ha akarta volna, csakugyan megújíthatta volna a német zenét, győzelemre vezethette volna a Wagneren hízott Zukunftsmusik megszállott híveit, s Arnold Schönberg nevét ma talán nem is ismernénk. Ha akarta volna, forradalmasíthatta volna a szimfónia XIX. századi formuláját, s akkor Gustav Mahlerre talán csak halvány epigonként tekintenénk. Ha akarta volna, új utakra tereli a zenés színházat, s így, meglehet, a Wozzecket ma habkönnyű operettként kezelné a zenetörténet-írás. De ő nem így kívánta: elment egy pontig, egy útelágazásig, azután megfordult, visszakanyarodott az ösvényen, mely a nagy újítók felé kanyarog. Csak nagyritkán pillantott vissza. Megriadt? Elfáradt? Megalkudott? Nem mindegy? Richard Straussnak minden tehetsége és szorgalma meg lett volna hozzá, hogy a szent mártírok, az esztétikum kérlelhetetlen apostolainak rögös és krisztusi kínokkal terhes keresztútját járja, hiszen olyan fölényes, megkérdőjelezhetetlen mesterségbeli tudása volt, mint senkinek akkoriban. De ő nem akarta, nem vállalta ezt az utat. Vonzóbb volt a jólét, melyet a követhetetlenül kígyózó, gigantikus szimfóniák helyett a népszerűbb posztromantikus szimfonikus költemények nyújtottak, a cukormázas keringőkben vagy neobarokk bonbonokban tobzódó operák és színpadi kísérőzenék, vagy az újklasszicista versenyművek kínáltak, csábítóbb volt a kényelem, melyet a bécsi vagy drezdai hatszobás nagypolgári otthon és hogyishívják tó melletti nyári lak biztosított, s hívogatóbb volt az elismerés, a szűnni nem akaró taps, mely könnyen jött ugyan, de nehezen illant el. Meg persze a tekintélyes honoráriummal és magas rangú pártfogókkal járó közhivatal. De az vesse rá az első követ, aki sohasem vett fel fizetést Birodalmi Márkában (bármilyen birodaloméban). Strauss nyárspolgári anyagiasságát éppoly könnyű posztumusz ostorozni, ragaszkodását a konformitáshoz pellengérre idézni, ahogyan hétköznapi gyarlóságát és emberi gyengeségeit gúny tárgyává tenni, vagy a kései zenedarabok könnyfakasztó szentimentalizmusát megmosolyogni. Megtehetjük. A háládatlan utókor mindig fenntartja magának a jogot az ítélkezésre és a bírálatra. És az elismerésre. Mert ugyanezzel a lendülettel akár csodálhatjuk is a Till Eulenspiegel és a Don Juan egyedülálló humorát, a Salome és az Elektra merész modernizmusát, Az árnyék nélküli asszony kifogyhatatlan energiáit, a Metamorfózisok finom polifóniáját, a Négy utolsó ének kendőzetlen ellágyulását. Strausst, a strucc-politikust, a burzsoát, a jellemtelen frátert, a kollaboránst sokszor kiátkozta már a „szakmai” zsargon. Strausst, a karmestert és színházi embert ezerszer magasztalta a legnagyobbak közé ugyanaz a grémium, mely emberi hibáiért elcsapta. De Strausst, a zeneszerzőt se lenyelni, se kiköpni nem tudta. Évforduló ide vagy oda, a strucctojás ma is megakad a torkunkon.

- bm -

A zenetörténet egyik legérdekesebb színfoltja. Zenetörténészek nem kedvelik, mert az Elektrát és a Salomét leszámítva muzsikáját nem tartják előremutatónak. Szerencsére a hallgatóság nem e tulajdonság jegyében válogat, hisz akkor rögtön száműzhetnénk a pódiumokról Brahmsot, vagy éppen Csajkovszkijt.

De vajon mennyire ismerjük? Az átlag zenehallgató nem nagyon. Van kb. két tucat dala, köztük a Négy utolsó ének, amiket viszonylag gyakran hallani, 4-5 operája ismertebb, néhány szimfonikus zenekari műve, és ennyi. De ki hallott már kórusműveiről? (Azt meg sem merem kérdezni, hogy élőben ki hallotta bármelyiket.) Vagy zongoraversenyeit – nem, nem a Burleszket. No, és a klarinét-fagott concertinót? Szóval 150 év ide, vagy oda, van még adósságunk vele szemben, és abba kéne már hagyni ezt a buta vitát, hogy neki, mint embernek mennyi köze volt a náci államhoz. Mert a zenéjének semmi, a többi meg nem számít.

- eszbé -

Egy alkalommal felírtam, hogy kiknek a műveit vinném magammal arra a bizonyos lakatlan szigetre. Fiatal voltam, alig több, mint 25 éves, viszonylag hosszú életet terveztem, ezért aztán jelentős engedményeket tettem magamnak. A zeneszerzők közül például harmincat is "engedélyeztem", de hiába, akkor nálam ez a ma 150 esztendős fiatalember kihullott a rostán. Mai gondolkodásommal azt mondom, hogy már az is szép eredmény, hogy egyáltalán versenyben volt. A budapesti operában bemutatták a Salomét, méghozzá a kiváló, ráadásul csinos Anja Siljával, de például a Rózsalovagot igen felületesen ismertem. A Tyll Eulenspiegel volt akkor az egyetlen igazán népszerű szimfonikus költeménye, amit Kobayashi mindent láttató vezényletével a szélesebb közönség is megismerhetett a – televízió első karmesterversenyének köszönhetően. Szerintem már az is kész csoda, hogy megtaláltuk egymást. A mi iskolás korunkban meglehetősen egysíkú, és teleológikus volt a zenetörténet tanítása. Pedagógiailag lehet ennek is előnye, mert legalább azokat a szerzőket jól megismerhettük, akik a fő vonulathoz tartoztak. De így legalább 30 (ha már ennyit vittem volna a lakatlan szigetre) fontos szerző félig, vagy teljesen perifériára sodródott. Az előadói attitűd is az volt, hogy ezektől a szerzőktől játszottak ugyan néhány művet, de mindig ugyanazokat. Nem ástak mélyre, nem kockáztattak. Meg akarták tölteni a termet. Az ilyen típusú sikert egy egy Richard Strauss kamaramű nem valószínűsítette. Az elmúlt húsz évben szerencsére sokat változott, az előadói repertoár. Köszönhető ez a sokat szidott évfordulóknak, és persze annak is, hogy egészen kiváló előadók sem biztos, hogy piacképesek lennének, ha kizárólag mások által már sokszor játszott és fölvett műveket adnának elő. Zenéje akkor is hat koncertéletünkre, amikor, nem az ő műveit játsszák. Kürtös apuka gyermeke, talán még Mahler sem használ annyi kürtöt, mint ő. Kocsis Zoltán születésnapi koncertjén például, kürthiány miatt az egyik brandenburgi versenyt egy másikra kellett cserélni. Egy nappal később Várjon Dénes szerette volna előadni Mozart K. 414-es A-dúr zongoraversenyét, de a Strauss évforduló miatt ők sem találtak szabad kürtöst. Ma Straussot sokkal színesebbnek látom, mint akár csak tíz évvel ezelőtt, az életművét mégsem vinném magammal a szigetre. De csak azért, mert gyanítom, hogy azóta az a sziget is benépesült - és ott is van Internet.

- szike -

Emlékezetem szerint Walter Legge mondta Straussról, hogy szerinte ő a XX. század legnagyobb dirigense. A New York Times valamikori rettegett ítésze, Harold C. Schonberg viszont igen rossz véleménnyel bírt a dirigens Straussról.

Ebben a minőségében kevés lemezfelvétel maradt ránk, film még annál is kevesebb – rövid részlet, ahol az 1936-os Olimpiai Játékokon saját Olimpiai Himnuszát dirigálja, számomra a legmulatságosabb a Till Eulenspiegel egy részlete, a 80 éves Strauss miniatűr mozdulatokkal irányítja a Bécsi Filharmonikusokat (partitúrából!), mert, ahogy vallotta, „egy karmester sose izzadjon”. Bájos, ahogyan a The Art of Conducting című DVD-n Széll György karikírozza Strausst, aki komótos tempókkal vezényel, majd órájára nézve rájön, hamarosan kezdődik kártyapartija, és duplájára veszi a sebességet.

Fiatalabb korában tempói valóban sokszor nyaktörőek voltak (állítólag a Beethoven Kilencediket 45 perc alatt „ledarálta”), és azon kevés lemezen, melyen nem saját szerzeményeit vezényli, szintén érezhető ez a frissesség – ám ezt a 78-as lemezek rövid játszási ideje is indokolhatta, jellemző, hogy Mozart „Nagy” g-moll szimfóniájának 1926-os felvételén, mely hat oldalon került kiadásra, az egyes tételek időtartama 5 perc 22 másodperc, 6 perc 53 másodperc, 3 perc 31 másodperc és 4 perc 25 másodperc. Két évvel később, amikor a darabot ismét lemezre játszotta, már hét lemezoldal állt rendelkezésére, s így az egyes tételek időtartama 5:32, 7:25, 3:43 és 4.50.

A kevés fennmaradt hang/filmdokumentum talán nem tükrözi – de Richard Strauss az utolsó nagy zeneszerző-dirigens volt, Liszt, Csajkovszkij, Dvorak, Mahler méltó követője.

- Heiner Lajos -

Richard Strauss

Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti terem

Nagy Péter (zongora)
SCHUBERT: 11. (f-moll) zongoraszonáta, D. 625
BARTÓK: Táncszvit, BB 86 (zongoraváltozat)
SCHUBERT: 21. (B-dúr) zongoraszonáta, D. 960

19:00 : Budapest
B32 Galéria és Kultúrtér

BDZ Quartet
MENDELSSOHN: a-moll vonósnégyes, Op.13

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Almira Emiri (zongora)
BORIS PIGOVAT: Noktürn
BORIS PIGOVAT: Vándorcsillagok
(Sólem Aléhem műve alapján)
ILAN RECHTMAN: Etüd
BORIS PIGOVAT: Jerusalem
ALEX WASSERMAN: Toccata
ILAN RECHTMAN: Flintstones–variációk

19:00 : Budapest
CEU Auditórium

Classicus Quartet:
Rácz József, Baksai Réka (hegedű), Tornyai Péter (brácsa), Zétényi Tamás (gordonka), Andor Krisztián (zongora)
HAYDN: C-dúr ("Kaiser") vonósnégyes
KURTÁG: Hommage a Mihály András - 12 mikrolúdium vonósnégyesre, Op. 13
BRAHMS: F-dúr szonáta, Op.99

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Corbin Beisner (zongora)

19:30 : Budapest
Magyar Rádió 6-os stúdiója

Zemlényi Eszter, Molnár Anna (ének)
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Farkas Róbert
"Egy szoknya egy nadrág"
"A 17. és 18. századi operák titkai: kasztrált és nadrágszerepek, ismert és ismeretlen áriák és duettek"

19:30 : Budapest
BMC Koncertterem

Impronta Ensemble:
Jeanne Vogt (hegedű), Nikolay Shugaev (cselló), Varga Gábor (klarinét), Anna Štrbová (oboa), Miguel Pérez (fagott)
Vezényel: Andreas Luca Beraldo
"Human Machine - A gépek zenéje"
MATEO SEPÚLVEDA RIOS: Le bruit des feuilles (A levelek hangja) – „bal kéz nélküli” concerto együttesre és disklavierra – magyarországi bemutató
LIGETI GYÖRGY: Etűd zongorára, No. 14/a - Disklavier átirat
CONLON NANCARROW: Etűd Disklavierra, No. 21
KLAUS HUBER: Hat miniatűr klarinétra, hegedűre és csellóra – magyarországi bemutató
DENIS SCHULER: L'autre rivage - Disklavierra – magyarországi bemutató
VERESS SÁNDOR: Szonáta oboára, klarinétra és fagottra
ALFREDO DE VECCHIS: Prelúdium, ária és kánon Disklavierra – magyarországi bemutató
ALESSIO ELIA: Traces from Nowhere, együttesre és Disklavierra – magyarországi bemutató

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Emanuel Ax (zongora)
Budapesti Fesztiválzenekar
vez.: Fischer Iván
J.S. BACH: III. (D-dúr) szvit, BWV 1068
MOZART: d-moll zongoraverseny, K.466
CSAJKOVSZKIJ: IV. (f-moll) szimfónia, Op.36

20:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Teleki Miklós (orgona), Kováts Kolos (basszus), Krusic Eleonóra (fuvola)
18:00 : Székesfehérvár
Hotel Magyar Király

Bogányi Gergely (zongora)
Alba Regia Szimfonikus Zenekar
MOZART: A-dúr zongoraverseny KV414
MOZART: B-dúr zongoraverseny KV595

19:00 : Szombathely
Bartók Terem

Jobbágy Anett, Gál Gabi, Varga Donát
Veszprém Város Vegyeskara (Karigazgató: Erdélyi Ágnes)
Savaria Szimfonikus Zenekar
vez.: Thomas Kornél
"Reformáció 500"
Ünnepi Oratórium Est a reformáció 500. évfordulója tiszteletére
MENDELSSOHN: II. (B-dúr) szimfónia („ Lobgesang”), Op.52.
BRAHMS: Schicksalslied, Op.54
A mai nap
történt:
1845 • A Tannhäuser bemutatója (Drezda)
született:
1913 • Forrai Miklós, karmester, karnagy, zenetanár († 1998)
1916 • Emil Gilelsz, zongorista († 1985)
elhunyt:
1987 • Jacqueline Du Pré, csellista (sz. 1945)