vissza a cimoldalra
2018-02-24
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3943)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60480)
Kedvenc előadók (2820)
Társművészetek (1232)
Milyen zenét hallgatsz most? (24995)
Haladjunk tovább... (207)
Momus társalgó (6308)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11226)
A csapos közbeszól (95)

Jonas Kaufmann (2170)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (628)
Élő közvetítések (6920)
Ilosfalvy Róbert (791)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2611)
Pantheon (2181)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1203)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4181)
Palcsó Sándor (203)
Operett, mint színpadi műfaj (3522)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (640)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6520)
Simándy József - az örök tenor (516)
Komlóssy Erzsébet (35)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1321)
Franz Schmidt (3062)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Strauss 150
- szerk. -, 2014-06-11 [ Kommentár ]
nyomtatóbarát változat

Richard Strauss Egész életét az ellentmondásos kettősségek jegyében élte.

Klasszikus polgári élet – polgárpukkasztó operák. Elmélyült, már-már tudósi életforma – napi rendszerességű skatpartik. Látszólag békés házasság – a házasság intézményét kigúnyoló művek. Filozófikus gondolkodás – kispolgári értékrend.

Egyenes és törésmentes pálya volt az övé, talán túlságosan egyenes és túlságosan törésmentes. Óvta magát a konfliktusoktól, majd sikerült belecsöppennie a legragacsosabb csapdába. Apolitikus komponista vagy számító üzletember? – Halála óta nem csitul a vita erről.

Egy (zenész) barátom azt kérdezte a Frau ohne Schatten minapi előadása szünetében: neked nem túl sok a hang? Ugye emlékszünk, Mozartnak is volt egy hasonló sztorija, aki állítólag valami olyasmit mondott a kérdést firtató uralkodónak, hogy nem, pontosan annyi, mint amennyi kell. Hát igen, ez a hetyke és magabiztos választ mondaná Richard Strauss is, meg mondta is, amikor hasonlót szegeztek neki.

Egész életét körbeölelte a zenei kettősség is, amit a korabeli – kellően epés – kritika azzal a frappáns bon mot-tal intézett el, hogy „ha Richard, kár, hogy nem Wagner, ha Strauss, kár, hogy nem Johann”. Ha zenéjét hallgatjuk, biztos eszünkbe jut Richard Wagner (mely komponistának egyik legelismertebb dirigense volt, még a bayreuthi szentélyben is vezényelte). Ugyanakkor sosem tudott szabadulni a komolyzenész-körökben már akkor is lenézett bécsi keringőkirály névrokon, ifj. Johann Strauss árnyától sem, szinte mindegyik operájába belecsempészett a legváratlanabb pillanatban valami szokatlan valcerfélét – a legjobb „évjáratból”.

Azt mondják, fiatalon Ő volt a legnagyobb úttörő és a faltörő kos, idősen a legnagyobb retrográd, aki mellett elrohant az Idő. Én úgy vélem Richard Strauss egyedi volt, pont ott, ahol lennie kellett. Első operái még a fiatal Puccini alkotásaival egyidőben kerültek közönség elé, utolsó művei idején már Schönberget is átlépte a zenei fejlődés megállíthatatlan evolúciója.

Vitatott és ellentmondásokkal teli, de teljes életet élt.

- zéta -

Naná, hogy nekem is a Zarathustra első ütemei voltak meg először. Ugyanúgy nem tudtam, mit hallok, mint ahogy nem ismertem az illető mozifilm másik jelenetében felhangzó Ligeti Requiemet sem...

Én viszont itt nem hagytam abba! Az NDK Deák-téri kultúrcentrumában azon melegében sikerült beszereznem a teljes szimfonikus költeményt Eterna bakeliten. A Staatskapelle Dresden és Rudolf Kempe felvétele szerintem ma is vállalható. Csak az volt a gondom - már ha gond ez egyáltalán - hogy szinte rögtön jobban tetszett a lemezzel együtt kapott másik darab, a Don Juan.

Nagyon sokszor meghallgattam, teljesen belém ivódott, már ismertem kívülről. Ezért is lepett meg nagyon, amikor szembesültem azzal, hogyan csinálja ugyanezt Furtwängler. Ekkor kezdtem megsejteni valamit abból, mi a szerepe az igazi karmesternek.

Hamarosan a Don Juan tizenvalahány különböző felvételével rendelkeztem, a másik oldalukon igen gyakran más Richard Strauss művekkel. Nemsokára a Négy utolsó ének lett a kedvencem, amiből szintén elég sokfélét sikerült begyűjtenem...

Így aztán, amikor okos emberektől azt hallottam, hogy Strauss idejétmúlt, "levitézlett", akkor én már csak mosolyogtam.

A négy utolsó ének éppúgy az én életem előtt keletkezett, mint a Die Kunst der Fuge - ráadásul mindkettő egy jelentős stílus- és korforduló után. Az, hogy az egyiket tíz, a másikat kétszáztíz évvel a születésem előtt komponálták, az én szemszögemből már nincs jelentősége. Máig élő zenetörténet mindkettő.

- dni -

Bármi lehetett volna belőle. Oroszlánszelídítő, óriásölő, vadakat terelő juhász. Vagy akár korának legnagyobb zeneszerzője. De nem lett egyik sem. Nem, mert nem akart az lenni. Holott mindene megvolt hozzá, hogy a szakmai csúcsokra törjön, s persze a maga módján meg is tette. Pedig ha akarta volna, csakugyan megújíthatta volna a német zenét, győzelemre vezethette volna a Wagneren hízott Zukunftsmusik megszállott híveit, s Arnold Schönberg nevét ma talán nem is ismernénk. Ha akarta volna, forradalmasíthatta volna a szimfónia XIX. századi formuláját, s akkor Gustav Mahlerre talán csak halvány epigonként tekintenénk. Ha akarta volna, új utakra tereli a zenés színházat, s így, meglehet, a Wozzecket ma habkönnyű operettként kezelné a zenetörténet-írás. De ő nem így kívánta: elment egy pontig, egy útelágazásig, azután megfordult, visszakanyarodott az ösvényen, mely a nagy újítók felé kanyarog. Csak nagyritkán pillantott vissza. Megriadt? Elfáradt? Megalkudott? Nem mindegy? Richard Straussnak minden tehetsége és szorgalma meg lett volna hozzá, hogy a szent mártírok, az esztétikum kérlelhetetlen apostolainak rögös és krisztusi kínokkal terhes keresztútját járja, hiszen olyan fölényes, megkérdőjelezhetetlen mesterségbeli tudása volt, mint senkinek akkoriban. De ő nem akarta, nem vállalta ezt az utat. Vonzóbb volt a jólét, melyet a követhetetlenül kígyózó, gigantikus szimfóniák helyett a népszerűbb posztromantikus szimfonikus költemények nyújtottak, a cukormázas keringőkben vagy neobarokk bonbonokban tobzódó operák és színpadi kísérőzenék, vagy az újklasszicista versenyművek kínáltak, csábítóbb volt a kényelem, melyet a bécsi vagy drezdai hatszobás nagypolgári otthon és hogyishívják tó melletti nyári lak biztosított, s hívogatóbb volt az elismerés, a szűnni nem akaró taps, mely könnyen jött ugyan, de nehezen illant el. Meg persze a tekintélyes honoráriummal és magas rangú pártfogókkal járó közhivatal. De az vesse rá az első követ, aki sohasem vett fel fizetést Birodalmi Márkában (bármilyen birodaloméban). Strauss nyárspolgári anyagiasságát éppoly könnyű posztumusz ostorozni, ragaszkodását a konformitáshoz pellengérre idézni, ahogyan hétköznapi gyarlóságát és emberi gyengeségeit gúny tárgyává tenni, vagy a kései zenedarabok könnyfakasztó szentimentalizmusát megmosolyogni. Megtehetjük. A háládatlan utókor mindig fenntartja magának a jogot az ítélkezésre és a bírálatra. És az elismerésre. Mert ugyanezzel a lendülettel akár csodálhatjuk is a Till Eulenspiegel és a Don Juan egyedülálló humorát, a Salome és az Elektra merész modernizmusát, Az árnyék nélküli asszony kifogyhatatlan energiáit, a Metamorfózisok finom polifóniáját, a Négy utolsó ének kendőzetlen ellágyulását. Strausst, a strucc-politikust, a burzsoát, a jellemtelen frátert, a kollaboránst sokszor kiátkozta már a „szakmai” zsargon. Strausst, a karmestert és színházi embert ezerszer magasztalta a legnagyobbak közé ugyanaz a grémium, mely emberi hibáiért elcsapta. De Strausst, a zeneszerzőt se lenyelni, se kiköpni nem tudta. Évforduló ide vagy oda, a strucctojás ma is megakad a torkunkon.

- bm -

A zenetörténet egyik legérdekesebb színfoltja. Zenetörténészek nem kedvelik, mert az Elektrát és a Salomét leszámítva muzsikáját nem tartják előremutatónak. Szerencsére a hallgatóság nem e tulajdonság jegyében válogat, hisz akkor rögtön száműzhetnénk a pódiumokról Brahmsot, vagy éppen Csajkovszkijt.

De vajon mennyire ismerjük? Az átlag zenehallgató nem nagyon. Van kb. két tucat dala, köztük a Négy utolsó ének, amiket viszonylag gyakran hallani, 4-5 operája ismertebb, néhány szimfonikus zenekari műve, és ennyi. De ki hallott már kórusműveiről? (Azt meg sem merem kérdezni, hogy élőben ki hallotta bármelyiket.) Vagy zongoraversenyeit – nem, nem a Burleszket. No, és a klarinét-fagott concertinót? Szóval 150 év ide, vagy oda, van még adósságunk vele szemben, és abba kéne már hagyni ezt a buta vitát, hogy neki, mint embernek mennyi köze volt a náci államhoz. Mert a zenéjének semmi, a többi meg nem számít.

- eszbé -

Egy alkalommal felírtam, hogy kiknek a műveit vinném magammal arra a bizonyos lakatlan szigetre. Fiatal voltam, alig több, mint 25 éves, viszonylag hosszú életet terveztem, ezért aztán jelentős engedményeket tettem magamnak. A zeneszerzők közül például harmincat is "engedélyeztem", de hiába, akkor nálam ez a ma 150 esztendős fiatalember kihullott a rostán. Mai gondolkodásommal azt mondom, hogy már az is szép eredmény, hogy egyáltalán versenyben volt. A budapesti operában bemutatták a Salomét, méghozzá a kiváló, ráadásul csinos Anja Siljával, de például a Rózsalovagot igen felületesen ismertem. A Tyll Eulenspiegel volt akkor az egyetlen igazán népszerű szimfonikus költeménye, amit Kobayashi mindent láttató vezényletével a szélesebb közönség is megismerhetett a – televízió első karmesterversenyének köszönhetően. Szerintem már az is kész csoda, hogy megtaláltuk egymást. A mi iskolás korunkban meglehetősen egysíkú, és teleológikus volt a zenetörténet tanítása. Pedagógiailag lehet ennek is előnye, mert legalább azokat a szerzőket jól megismerhettük, akik a fő vonulathoz tartoztak. De így legalább 30 (ha már ennyit vittem volna a lakatlan szigetre) fontos szerző félig, vagy teljesen perifériára sodródott. Az előadói attitűd is az volt, hogy ezektől a szerzőktől játszottak ugyan néhány művet, de mindig ugyanazokat. Nem ástak mélyre, nem kockáztattak. Meg akarták tölteni a termet. Az ilyen típusú sikert egy egy Richard Strauss kamaramű nem valószínűsítette. Az elmúlt húsz évben szerencsére sokat változott, az előadói repertoár. Köszönhető ez a sokat szidott évfordulóknak, és persze annak is, hogy egészen kiváló előadók sem biztos, hogy piacképesek lennének, ha kizárólag mások által már sokszor játszott és fölvett műveket adnának elő. Zenéje akkor is hat koncertéletünkre, amikor, nem az ő műveit játsszák. Kürtös apuka gyermeke, talán még Mahler sem használ annyi kürtöt, mint ő. Kocsis Zoltán születésnapi koncertjén például, kürthiány miatt az egyik brandenburgi versenyt egy másikra kellett cserélni. Egy nappal később Várjon Dénes szerette volna előadni Mozart K. 414-es A-dúr zongoraversenyét, de a Strauss évforduló miatt ők sem találtak szabad kürtöst. Ma Straussot sokkal színesebbnek látom, mint akár csak tíz évvel ezelőtt, az életművét mégsem vinném magammal a szigetre. De csak azért, mert gyanítom, hogy azóta az a sziget is benépesült - és ott is van Internet.

- szike -

Emlékezetem szerint Walter Legge mondta Straussról, hogy szerinte ő a XX. század legnagyobb dirigense. A New York Times valamikori rettegett ítésze, Harold C. Schonberg viszont igen rossz véleménnyel bírt a dirigens Straussról.

Ebben a minőségében kevés lemezfelvétel maradt ránk, film még annál is kevesebb – rövid részlet, ahol az 1936-os Olimpiai Játékokon saját Olimpiai Himnuszát dirigálja, számomra a legmulatságosabb a Till Eulenspiegel egy részlete, a 80 éves Strauss miniatűr mozdulatokkal irányítja a Bécsi Filharmonikusokat (partitúrából!), mert, ahogy vallotta, „egy karmester sose izzadjon”. Bájos, ahogyan a The Art of Conducting című DVD-n Széll György karikírozza Strausst, aki komótos tempókkal vezényel, majd órájára nézve rájön, hamarosan kezdődik kártyapartija, és duplájára veszi a sebességet.

Fiatalabb korában tempói valóban sokszor nyaktörőek voltak (állítólag a Beethoven Kilencediket 45 perc alatt „ledarálta”), és azon kevés lemezen, melyen nem saját szerzeményeit vezényli, szintén érezhető ez a frissesség – ám ezt a 78-as lemezek rövid játszási ideje is indokolhatta, jellemző, hogy Mozart „Nagy” g-moll szimfóniájának 1926-os felvételén, mely hat oldalon került kiadásra, az egyes tételek időtartama 5 perc 22 másodperc, 6 perc 53 másodperc, 3 perc 31 másodperc és 4 perc 25 másodperc. Két évvel később, amikor a darabot ismét lemezre játszotta, már hét lemezoldal állt rendelkezésére, s így az egyes tételek időtartama 5:32, 7:25, 3:43 és 4.50.

A kevés fennmaradt hang/filmdokumentum talán nem tükrözi – de Richard Strauss az utolsó nagy zeneszerző-dirigens volt, Liszt, Csajkovszkij, Dvorak, Mahler méltó követője.

- Heiner Lajos -

Richard Strauss

Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
Zeneakadémia, Előadóterem

"Liszt-kukacok akadémiája"

10:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

"Liszt-kukacok akadémiája"
Jazz játszótér

11:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

Prunyi Ilona (zongora), Kertesi Ingrid (ének)
Berecz Mihály (zongora)
ARANY: Két dal Petőfi verseire – A toronyban delet harangoznak; Éji dal
SIMONFFY: Tarka madár; Te vagy barna kislány
EGRESSY: Ereszkedik le a felhő; Két magyar nóta
LISZT: Magyar történelmi arcképek – Mosonyi Mihály
MOSONYI: Tanulmány
LISZT: A magyarok Istene
LISZT: Petőfi szellemének
FARKAS: Szeretlek, kedvesem
SZERVÁNSZKY: Száll a felhő
SUGÁR: Reszket a bokor
KODÁLY: Négy dal – 1. Haja, haja
MIHALOVICH: Két ária a Toldi szerelme című operából
ÁBRÁNYI: Ábránd – magyar népdalok felett
LISZT: Költői és vallásos harmóniák – 7. Funérailles

15:00 : Budapest
Erkel Színház, Bernáth Büfé

az Opera Zenekarának művészei
"Zenekari hangversenyek - Kamarazenei koncertek"
"Wagner nyomában II.
BRUCKNER: F-dúr vonósötös – Adagio
SCHÖNBERG: Dalok – válogatás
SCHÖNBERG: Kamaraszimfónia

15:00 : Budapest
MűPa, Üvegterem

Kolonits Klára, Cseh Antal (ének)
Budapesti Vonósok
Koncertmester: Pilz János
"Operajátszóház"
MOZART: Figaro házassága

15:00 : Budapest
Operettszínház

OFFENBACH: Kékszakáll

16:00 : Budapest
Nemzeti Múzeum

Hye Jin Kim (hárfa)
MÁV Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Ender Sakpinar
MOZART: 1. szimfónia
SPOHR: Fantázia
DEBUSSY: Danse sacrée et profane
RAVEL: Bevezetés és Allegro

18:00 : Budapest
Erkel Színház

OFFENBACH: A rajnai sellő

18:00 : Budapest
A Nemzeti Filharmonikusok próbaterme

Horváth Béla (oboa)
Papp Dániel, Miczki Rita, Szabó Krisztina, Sárosi Péter, Bali Gábor
(hegedű), Balogh Enikő, Mohácsi Gyula, Kökényessy Zoltán (brácsa)
Deák György, Bajner Zsuzsanna (cselló), Sztankov Iván (nagybőgő)
Hamar Zsolt (csembaló)
Móré Irén, Kovács Imre, Embey-Isztin Zsófia (fuvola)
Szatmári Zsolt (klarinét), Borbély Balázs (kürt), Bokor Pál (fagott), Sipkay Deborah (hárfa)
Batta András (házigazda)
"Próbatermi vendégség"
J.S. BACH: F-dúr oboaverseny, BWV 1053R
REGER: G-dúr szerenád, Op.141a
HAAS: Fúvósötös, Op.10
TOURNIER: Szvit, Op.34
CSAJKOVSZKIJ: D-dúr vonósnégyes, Op.11

18:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sennu Laine (cselló)
A Szent István Király Szakgimnázium Fúvószenekara
Vezényel: Makovecz Pál
SMETANA: Moldva
RÁNKI: Varázsital - szvit
HIDAS: Fantázia csellóra és fúvósokra
LISZT: Hunok csatája

18:30 : Budapest
MűPa, Fesztiválszínház

"Metropolitan-operaközvetítések a Müpában 2017/18"
PUCCINI: Bohémélet

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Kupolaterem

"TERA – kísértés 13 képben"
A Zeneakadémia hallgatóinak előadása az Új Nemzeti Kiválóság Program keretében

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Baráth András (zongora)

19:00 : Budapest
Operettszínház

OFFENBACH: Kékszakáll

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Andreas Ottensamer (klarinét)
Kelemen Kvartett:
Kelemen Barnabás, Kokas Katalin (hegedű), Homoki Gábor (brácsa), Fenyő László (cselló)
DVOŘÁK: Ciprusok – vonósnégyes-ciklus
MOZART: 17. (B-dúr) vonósnégyes, K. 458 („Vadászat”)
BRAHMS: h-moll klarinétötös, Op.115

20:00 : Budapest
Budavári Mátyás-templom

Magyar Virtuózok Kamarazenekar
19:00 : Felsőőr
Messe Oberwart

"Kárpát-Haza OperaTúra"
ERKEL: Hunyadi László

19:00 : Gödöllő
Művészetek Háza

Cserna Ildikó szoprán
Gödöllői Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Horváth Gábor
WAGNER: Trisztán és Izolda előjáték, Izolda szerelmi halála
WAGNER: Wesendonck dalok
CSAJKOVSZKIJ: IV. szimfónia
A mai nap
történt:
1607 • Monteverdi Orfeójának bemutatója (Firenze)
született:
1842 • Arrigo Boito, zeneszerző, librettista († 1918)
1934 • Renata Scotto, énekes
elhunyt:
1704 • Marc-Antoine Charpentier, zeneszerző (sz. 1643)